A vizsga folytatása szebb, színesebb, de kiszámíthatóbb

Kezdem a lényeggel: A játszma Kulka János első nagyobb szerepe az agyvérzése óta. Az első, amiben dialógusa van, amiben többféle reakciót és pillanatot el kell játszania, és amiben speciel pont egy agyvérzés hatásaitól szenvedő férfit alakít, akinek nehezen jönnek a szavak, az arca részben lebénult, a lábát húzza maga után. A film méltósággal bánik ezzel, bár van pár kényelmetlen pillanat, ami olyan, mintha nem a karaktert, hanem a színészt látnánk, ahogy összeesik, vagy amikor magatehetetlenül fekszik a padlón – de egyik sem annyira fogcsikorgató, mint az X című filmben, amiben az egész szerepe annyiból állt, hogy nyögdécselve csússzon-másszon a kövön.

És van pár megható pillanat is, amikor a szerep és a színész összeér, Kulka szájából pedig elhangzanak olyan mondatok, hogy nem emlékszik dallamokra, pillanatokra, az arcáról pedig végtelen szomorúságot lehet leolvasni.

Kulka alakítja megint Markót, a belügyest, aki a tíz évvel ezelőtti A vizsga című filmben elbukja a címbeli feladatot, aminek a létezéséről csak a cselekmény utolsó pillanataiban szerez tudomást, a nézővel együtt. Elnézést, tízéves spoiler. Markó azóta otthagyta a szolgálatot, meggyászolta a feleségét, aki a tényleg létező ’57-es ázsiai influenza áldozatául esett, és tengeti az életét az újlipótvárosi lakásában.

Ez azért szúrja a szemét egykori tanítványának, Jungnak (Nagy Zsolt), aki azóta kényelmesebb, de sokkal paranoidabb életet is él feleségével, Évával (Hámori Gabriella). Amikor Markó megint a szeme elé kerül, Jung elhatározza, hogy szorosabb emberfogásra lesz szükség vele szemben, úgyhogy beszervez egy besúgót: egy vidéki lányt, Abigélt (Staub Viktória), Markó régi családi ismerősét, hogy legyen a beteg férfi segítője, ápolója és megfigyelője.

Nem olyan gyakori, hogy egy magyar filmnek folytatása lesz úgy, hogy nem vígjáték. Üvegtigrisből, Valami Amerikából könnyen lesz trilógia, a Zimmer Feri is megkapta a második részt, de ha valamin nem nevetünk, akkor ritkán lesz belőle kettes számú film (ellenpélda: a Kicsi, de nagyon erős 1989-ből, ami tíz évvel később kapott folytatást). Nem olyan biztos, hogy A vizsgának is kellett folytatás, a tíz évvel ezelőtti, állambiztonságiak között, egy nap alatt, ráadásul karácsonykor játszódó thriller amúgy is olyan volt, mint egy légmentesen zárt doboz.

Kosztümös film volt, de a cselekmény nagy része két lakásban játszódott, a budapesti utcákat pedig belengte valami valószínűtlen kihaltság, amit elvileg az ünnepekkel, de valószínűleg inkább a szűkös költségvetéssel lehetett megmagyarázni. A költségvetési hiányt a történetvezetés és a szerepekre jól kiválasztott színészek tömték ki, A vizsga pedig érzésre elég jó benyomást adott az 1956 utáni Budapest fáradt kémeiről, akik cigiszagú lakásokban próbáltak kiszúrni egymással, közben pedig néha szürke kabátokban botorkáltak sárga fények alatt. (A játszma megtartotta az első rész forgatókönyvíróját, Köbli Norbertet, de a rendezői székben Fazakas Péter váltotta Bergendy Pétert.)

A folytatásnak már nem kellett kiskapukat találnia, igazi mozifilm, Budapest CGI-látképével, benépesített újlipóti utcákkal, autókkal, épülő Erzsébet-híddal, távolról is erős, de számítógéppel létrehozott neonfeliratokkal. Nem egy karácsony alatt játszódik, hanem hetek alatt, sokkal több a helyszín, a belső és a külső egyaránt, a kulisszája szebb, színesebb, élettelibb. A nyomorult emberek megmaradtak, csak most már budai házak erkélyén és saját irodákban rettegnek attól, hogy őket is megfigyelhetik. Gondolom ez olyan lehet, mint amikor valaki belebolondul a gondolatba, hogy a világ egy szimuláció – ha egyszer átél az ember egy kémvizsgát, akkor nehéz nem úgy élni az életet, hogy minden nap egy újabb megpróbáltatás.

És ha A vizsga folyatását nézi az ember, akkor nehéz elvonatkoztatni attól, hogy az előző film cseles átverések sorozata volt, és nem pont ugyanazt akarják megint másodjára is megetetni velünk. Nem egészen ez történik szerencsére, és ebben óriási szerepe van az egyetlen új szereplőnek, a Staub Viktória alakította Abigélnek, akit egy vidéki tsz-ből szednek össze, hogy kirendeljék Kulka karaktere mellé.

Abigél beszervezése hasonló, mint amit A besúgó első részében nézhetünk végig, de sok gesztussal gazdagabb és érdekesebb, nagyon jól működik az egész sztoriban a Jung házaspár és a fiatal lány dinamikája. Ami aztán jóval bonyolultabb lesz, mint kellene, Staub pedig minden pozícióban hiteles tud maradni, akkor is, amikor Nagy Zsolt karaktere operatív okokból kanos lesz – jó választás volt egy jó karakterhez.

A játszma viszont néha mintha máson is gondolkodna, mint ez a kémes kavarás. Kulka szerepe már alapból egy szembenézés azzal, hogy mennyire törékeny és sebezhető az ember, és hogyan tud egy zseniális személyiség a semmibe veszni egy váratlan történéstől. De többször is idéznek a filozófus Senecától, a vágyak veszélyeiről és azok beteljesüléséről. Markó egyik visszatérő mondata, ami az előzetesbe is belekerült, hogy „aki nem akarja, megkapja”. Egy másik szereplő egyszer tárja ki igazán a szívét, ahogy almapucolás közben azon morfondírozik, talán Marx hitt utoljára valamiben, a többieket a hatalom érdekli csak, nincsen más megoldás, mindenkinek egyénileg kell boldogulnia. A vizsga szereplői még sziklaszilárdan hittek abban, hogy a párt érdekeit szolgálták, a cselekmény szerint hét év telt el azóta, és ez a hét év ezek szerint elég volt, hogy rájöjjenek, mi is fontos nekik igazán. A film legeslegutolsó képe pont azt mutatja meg, hogy egyikőjüknek mi volt tényleg fontos, a balzsamosság pedig ragadós.

A játszma önkéntelenül is az előző rész szerkezetét követi, ezért nem akkora kihívás két lépéssel előtte járni, és hamar megneszelni, hogy mire fog kifutni az egész. Erőssége, hogy ennek ellenére képes lekötni az embert, megint a jó színészek miatt. Nagy Zsolt mindig jó választás egy olyan férfi szerepére, aki totális kontroll alatt próbálja tartani magát, de nem mindig sikerül, Hámori Gabriella arcára pedig a sokat tűrő feleségeként már látványosan oda van írva, hogy a férje vékony jégen táncol.

Kulkát látni néha szívfacsaró, a történetének íve mintha róla magáról is szólna, és neki adna kiutat. Akármennyire passzol is az egészségi állapotához az, ami Markóval történt, felmerül a kérdés, hogy hányszor lehet még neki olyan szerepet írni, ami beépíti a nehézségeit a beszéddel és az emlékezettel. Mint színész, működik, de van abban valami szívszaggató, amikor egy-egy rövid mondatot úgy tud elmondani, hogy minden szó között mintha újraindulna a gondolatmenete. A szereplését belengi az érzés, hogy ez az utolsó fontos filmszerepe. És ha így van, már ezért megérte elkészíteni A játszmát.

Ha pedig ezt csak én látom bele, akkor is gazdagabbak lettünk egy történelmi közönségfilmmel, egy népszerű magyar film folytatásával. Érdekes lenne tízévente becsekkolni Jungék és Markó életébe, bár lehet, hogy a következő filmben már tapasztalatból tudná mindenki, hogy ki játszmázik kivel.

A játszma című filmet június 9-től lehet megnézni a mozikban.