Jó anyák lesztek, ha beledöglötök is

Ha A szolgálólány meséjében torokszorító volt, ahogyan az anyákat elszakítják a gyerekeiktől, akkor idézzük fel azt a sírhatnékot és az ökölbe szoruló kezet, szorozzuk meg az érzést tízzel, és ott is vagyunk Jessamine Chan első regényének a világában.

A jó anyák iskolájának alaphelyzete, hogy azokat a szülőket, akik valamilyen elítélhető dolgot követnek el a gyerekükkel szemben – és ez lehet bármi, kisebb hanyagságoktól kezdve a súlyos bántalmazásig –, egy javítóintézet-szerűségbe paterolják, és ha végigcsinálják a programot, a végén esetleg visszakaphatják a gyereküket.

A díszletekben nincs semmi különös. Látszólag a megszokott Amerikában vagyunk, a mi korunkban, vagy legalábbis nagyon közel ahhoz. A könyv főszereplője, a csinosabb nőért elhagyott, elvált Frida bűne valahol középen helyezkedik el a skálán: egy különösen rossz napon, idegileg teljesen kimerülten két órára magára hagyja, otthon a járókában a húsz hónapos kislányát, Harrietet.

Az egyik aggódó szomszéd indítja be események láncolatát. Frida hamarosan egy rideg tárgyalóterem előtt találja magát, ahol „a tévében éppen egy fürdőszoba-felújításról készült műsort mutatnak”, és miközben azt nézi, hogy „egy floridai házaspár szeretne jakuzzit a házába”, arra kénytelen lélekben felkészülni, hogy elvehetik tőle Harrietet. Addig is reménykedik abban, hogy

„a bíró érzékeny ember, és ha esetleg nincs gyereke, legalább egy macskát vagy kutyát tart otthon, vagy valamit, aminek arca és lelke van”.

De persze hiába reménykedik.

A rendszer kegyetlensége ebben a disztópiában nem csak a szülőket sújtja. Miközben a hatalommal bírók arról papolnak, hogy a gyerek érdeke mindenek felett való, gond nélkül megkínozzák őket, ha a program úgy kívánja.

Az egyik első ilyen jelenetben nyolc héttel vagyunk azután, hogy Fridát elválasztották a kislányától, és a láthatást – a gyerek állapotát teljes mértékben figyelmen kívül hagyva – könyörtelenül levezénylik. Harriet rémülten sikítozik, amikor kiküldik a szobából az apját és annak az új feleségét, akik az adott helyzetben a biztonságot jelentenék a számára. A dolog odáig fajul, hogy a kislány „úgy viselkedik, mintha megverték volna, és az őrjöngésnek oly nagy fokára hergeli magát, hogy elered az orra vére”.

És lesz még ennél rosszabb is, ahogy halad a történet, ami egyes részleteiben a Gépnarancsot is megidézi. Frida kénytelen-kelletlen bevonul a Jó anyák iskolájába, amely egy agymosó tábor és egy börtön keveréke. Az utóbbinál annyiban még rosszabb is, hogy a börtön legalább jobbára kiszámítható, míg itt az iskolában átírják a szabályokat, megszegik az ígéreteket, és tovább rontják a körülményeket, ha épp úgy tartja kedvük.

Az anyáknak kirendelnek egy-egy zavarba ejtően élethű műgyereket, apró androidot, rajtuk kell gyakorlatozniuk. Például meg kell tanulniuk megkülönböztetni a különféle sírásokat. Éhség, fáradtság vagy fájdalom miatt sír a ragacsos, kék folyadékkal üzemelő, műanyag gyerek? Hiába lenne egyszerűbb megkérdezni őket, az szóba sem jöhet. Ha pedig valaki feszegetni merészeli a kérdezési tilalom okát:

„Az oktatók azt felelik, a direkt kérdezősködés túl nagy nyomás alá helyezi az ilyen korú kisgyermekeket.

Egy anyának ideális esetben el sem kellene jutnia addig, hogy kérdéseket tegyen fel. Meg kell éreznie a választ. Tudnia kell.

Az ölelések megkülönböztetésében a szándék a fontos: az a láthatatlan érzelmi munka, amelyet a szülőknek minden pillanatban végezniük kell. – Érintés útján beszélnek a gyermekükkel – magyaráz.”

Az elvárások kellemetlenül emlékeztetnek a jó szándékú gyereknevelési tanácsadó könyvek, a netes anyacsoportok és a játszótéri beszélgetések valóságára. A vezekelő anyák fejébe verik, hogy „egy anya olyan, mint egy cápa”, „Mindig mozgásban van. Folyamatosan tanul. Mindig próbál jobban teljesíteni.” És azt is, hogy „egy anya sosem veheti le a tekintetét a gyerekéről”. Meg azt, hogy

„Nincs olyan, hogy nem tud valamit. Hallott már valaha ilyesmit a szánkból? Mondja azt magának, hogy igenis tudja! Tudja! A »nem tudom« szókapcsolatot törölje ki a szótárából! Egy jó anya bármire képes a gyerekéért.”

Természetesen szorongani sem szabad, Frida ezért is megkapja a magáét: „A tanácsadó szerint nem bízik magában. Többször habozik, ami összességében kárt tehet a gyermek biztonságérzetében.” Az anyaságon kívül eső érzéseket mindenestül tiltják. „Miért helyezné bárki az anyaság elé a saját önző vágyait? A magány a narcizmus egyik formája. Az az édesanya, aki harmóniában él a gyermekével, és pontosan tudja, milyen szerepet tölt be a gyermek életében és a társadalomban, sosem lehet magányos.

Az anyai gondoskodás minden vágyát és szükségletét kielégíti” – prédikálja a nevelő.

A jó anyák iskolájában kórusban, habozás nélkül kell rávágni a válaszokat: „Ki a legfontosabb? – A gyerek! – Mit csinálok, ha a gyermekemnek szüksége van rám? – Minden mást otthagyok!”

Amikor az ilyen végsőkig vitt tételmondatok közelségében hangzanak el az amúgy ártalmatlannak tűnő, jól ismert tanácsok, azokban is könnyű meglátni az abszurditást, az életszerűtlenséget. Hogy kell például etetni a gyereket? A nevelők szerint vidáman és szórakoztatóan, de ha mindeközben nem éreztetjük vele kellőképpen, hogy az evés a saját döntése, rossz anyák vagyunk. Hogy kell tanítani? „Érdekes, szeretetteljes és tanító jellegű kérdésekkel kell fenntartania a baba kíváncsiságát. – Ne feledje: a gyermeke elméjét ön építi fel.”

Az asszertív kommunikáció ebben a kontextusban émelyítővé válik: „Látom, hogy mérges vagy. Érzékelem a frusztrációd. Mondd el, mit szeretnél tőlem! Hogyan tudnék segíteni rajtad?”

Ennek az egésznek az agyamentsége különösen szépen kiütközik, amikor a műgyerekekhez intézik az efféle mondatokat: „Azok a gyerekek, akik új ételeket próbálnak ki, kíváncsiak és bátrak! Gazdagabb, dinamikusabb életet élnek.

Te nem szeretnél gazdag és dinamikus életet élni?”

Ha nem lenne elég egyértelmű, hogy az efféle nyomasztást az anyák többsége jól ismeri, ráadásul a nyomás sokszor maguktól az anyatársaktól érkezik. Az egyik sorstársa bizalmasan bevallja Fridának, hogy még szép időben sem túl gyakran vitte játszótérre a gyerekét, mert „ki nem állhatta a többi anyuka rosszalló tekintetét”. Frida pedig rögtön tudja, mire gondol.

A regény egyik különösen elevenbe vágó húzása, hogy beemeli a témái közé az anyákra és az apákra irányuló elvárások különbözőségét, azt, hogy az apák könnyített pályán mozognak. Az apáknak is van saját javítóintézetük, de ott ők az anyákkal szemben viselhetik a saját ruháikat, nekik nem kell takarítaniuk, és soha nem büntetik őket a gyerekeikkel folytatott telefonbeszélgetések megvonásával.

Az iskola agymosása a befolyásolhatóbb nőkön hamar hatni kezd. Az egyikük egy ponton már akkor is sűrűn használja az itt tanult kifejezéseket („a fejlődés íve” vagy „az önzőség a lélek korrupciója”), amikor csak maguk között vannak.

Az erőszak különféle arcai időről időre megmutatják magukat – ez is hozzáad a regény atmosztférájához. A legszörnyűbb a gyerekek bántalmazása. Harriet kínzása a láthatáson érzelmi abúzus, az androidokkal szemben viszont fizikai erőszakot is alkalmaznak, ha a tananyag megköveteli.

„Ahhoz, hogy gyakorolhassák a testi fájdalmat enyhítő ölelést, először bántaniuk kell a babákat. Az oktatók ezután rácsapnak a kislányok kezére. Ha válaszul nem sírnak fel elég hevesen, még fel is pofozzák őket.”

A könyv egyik nagyon érdekes szála, ahogy a hús-vér gyerekeiktől megfosztott anyák apránként valódi szeretetkapcsolatot alakítanak ki az androidgyerekükkel. A pofozás közben az egyik nő a testével próbálja védeni a műanyag babáját. Frida üvöltözik azzal az androiddal, ami bántotta az övét. Persze ezért is megfeddik, mondván „semmi nem indokolhatja, hogy egy szülő kiabáljon egy gyerekkel. Az ijesztő hangnem semmilyen körülmények között nem megengedhető.” Fridának ekkor még van annyi józan esze, hogy felismerje: ez a kiabálás volt a „leganyaibb cselekedete egész életében”.

Az agresszió harmadik arca a nevelők ellen irányul, akikről egyébként kiderül, hogy nincsenek saját gyerekeik. „Az anyák arról ábrándoznak, mit csinálnának, ha hozzáférnének a késekhez, ollókhoz és vegyszerekhez. Nem mindegyikük volt erőszakos nő, amikor bekerült az iskolába, hét hónap elteltével azonban mind szívesen megkéselnének valakit.”

Amúgy – gyerektelenek vagy sem – végső soron amúgy mindegy is, a nevelők mitől váltak ilyen robotszerűvé, kegyetlenné. Ahogy az egyik anya sztoikusan, vállat vonva megfogalmazza:

„sok ember egyszerűen hideg és szívtelen. Mit gondolsz, ki dolgozik börtönben? Vagy a vágóhídon? Ez is egy munka.”

Hogy Fridára milyen hatással van a Jó anyák iskolája, spoiler nélkül lehetetlen leírni, de annyi talán így is belefér, hogy nem maradt hatástalan az intézmény jelmondata: „Rossz anya vagyok. De megtanulom, hogyan legyek jó.”