Rofusz Ferenc: Nem büszkék arra, hogy van egy Oscar-díjasunk. Miért nem?

Alinda asztala a szokásosnál jóval zsúfoltabb, Rofusz Ferenc Oscar-díjas grafikus, rajzfilmkészítő ugyanis nemcsak az Oscar-díját hozta magával a beszélgetésre (amit egy jelképes összegért itt lehet megnézni), de egy rakás ajándékot is: egy csokor virágot, az Utolsó vacsora díszkiadását, A légy Oscar-győzelmének 40. évfordulójára kiállított emléklapot, egy saját grafikát és egy példányt a Hoppi mesékből. Aztán a stúdióban – stílszerűen – egy igazi légy is megjelenik. „Őt is én hoztam” – nevet Rofusz.

Az Oscar-botránytól Kölnön át Kanadába vezetett az út

A később a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat elnyert A legyet a „fiatalok műhelyében” készítették el, ahol „összegyűjtötték a hőbörgő fiatalokat” – meséli Rofusz.

„Öt-nyolc évvel voltunk fiatalabbak Jankovicséknál, és egy idő után ott dübörögtünk, mert akkoriban még körülbelül tíz évet kellett dolgozni a szakmában, hogy valaki egyedi film-lehetőséget kapjon. Nem úgy, mint ma, hogy a MOME-n végzek, és a diplomafilmemmel akár Oscar-nominációig is el tudok jutni.”

A légyről sokáig ők maguk sem tudták, hogy siker lesz-e vagy nem. A kanadai bemutatón a közönség hangosan „üvöltött, fütyült”, Rofusz pedig úgy érezte, „kész, megbuktunk”, megsemmisülve ült az első sorban. A film végén viszont „felugrott mellőlem egy kétméteres, idősebb ember, átölelt és azt hittem, hogy örökbe fogad.”

Mint kiderült a férfi Bill Littlejohn, a Walt Disney legendás animátora volt, aki üdvözölte, hogy „végre egy háttéranimációs film készült”.

„Ő tudta, hogy mit csináltunk, mi akkor még mindig nem tudtuk.”

Littlejohn meg is hívta Rofuszt Los Angelesbe, ahol egy hónapot tölthetett el a vendégeként.

„Később ő jelentette, hogy az Oscart nem én vettem át, hanem más.” A díjat 1981-ben nyerte el, a díjátadón azonban nem ő, hanem a Hungarofilm akkori igazgatója, Dósai István jelent meg helyette. Rofusz csak később, a rádióból értesült arról, hogy ő nyert. Az akadémia még aznap elkobozta a szobrot Dósaitól, amit Rofusz később személyesen is átvehetett.

A díj elnyerése után hazatért, és szeretett volna egész estés filmet készíteni, de először a Robin macskája, majd az Erich Kästner regénye alapján tervezett Május 35-re sem kaptak támogatást Hernádi Tiborral. Ekkor döntött úgy, hogy a Koncertirodán keresztül, zenészként, kimegy külföldre szerencsét próbálni. Három és fél évet töltött Kölnben, majd 1988-ban Kanadába disszidált, 2002-ben költözött csak vissza Magyarországra.

A politikai áthallások ott vannak a háttéranimációban is

A légy másik rajzolója Orosz István, aki a rendszerváltás ikonikus „Tovarisi konyec” plakátját is tervezte. Arra a kérdésre, hogy megfordult-e a fejében, hogy ő is hasonló, politikai témájú plakátokat rajzoljon, Rofusz azt válaszolja: „Nem áll be az én agyam erre. […] Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam benne, de rájöttem, hogy ez nekem nem működik, én csak filmben tudok…”

A politikai áthallások azért a filmjeit sem kerülik el. Sokan tették fel például a kérdést a nyolcvanas években, hogy ki lehet A légy üldözője. Az 1982-es Holtpont végén, aminek a főszereplője egy halálraítélt, aki a börtön udvarán várja a kivégzőit, a katonák oroszul számolnak. A film hanganyagát egy Doors bakelitlemezről írták át, meséli Rofusz. „Én úgy tudtam, hogy angolul beszélnek benne. Be is tiltották a filmet emiatt, pedig az interneten fent van a felvétel, meg lehet hallgatni, nem lehet egyből kihallani, hogy oroszul vagy angolul számolnak benne.”

– Sose tudom, hogy elhiggyem-e magának ezt a történetet.
– Pedig ez így van, be is vallottam a bizottságnak, amikor megvádoltak, hogy rendszerellenes tevékenységben veszek részt.
– De őszintén, ha én azt akarnám, hogy átmenjen, akkor én is azt mondtam volna, hogy én ezt nem hallottam…
– Hát ezt is mondtam.
– Akkor itt az idő, hogy coming outoljon. Tudta?
– Tudtam, persze, hogy tudtam, hát hogyne tudtam volna.

Rofusz szerint az az érdekes inkább, hogy a film így is átmehetett a rendszeren.

Kanadában, a Nelvana rajzflimstúdió munkatársaként egy teljesen más rendszerrel találkozott, ahol filmkészítőként a finanszírozással egyáltalán nem kellett foglalkoznia. A 350 rajzolóval dolgozó stúdióban viszont kitűnni sem nagyon tudott, hiányzott neki a megmérettetés, ezért döntött úgy két év után, hogy megalapítja a sajátját Super Fly Films néven.

„Egy év után jöttem rá, hogy mik az értékei az embernek egy Oscar-díjjal, hogy micsoda lehetőségei vannak, hogy mennyi pénzt csináltak belőlem. És akkor úgy döntöttem, hogy ezt a pénzt megcsinálom magamnak.”

Ha jó ötlettel pályázom, lényegtelen, hogy jóban vagyok-e a döntéshozókkal, vagy nem

Abban az időben, amikor Rofusz még Magyarországon alkotott, idősebb Matolcsy György volt a Pannónia Filmstúdió vezetője, a fiatalabb Matolcsy (a Magyar Nemzeti Bank elnöke) fiatalként a stúdióba is bejárt a többi gyerekkel, többek között Rofusz nagyobbik fiával, együtt.

Az Utolsó vacsorát már 1978-ban megcsinálta volna, akkor egyből elutasították a vallási téma miatt, végül csak 2019-ben készülhetett el, és az Eucharisztikus Kongresszus részeként a Parlamentben is levetítették nyolcvan meghívott bíboros előtt. Akkor még az is tervben volt, hogy a Matolcsy-vezette Magyar Nemzeti Bank támogatásával a pandémia miatt elhalasztott találkozón a Puskás Arénában is levetítik, és a USB-s díszkiadásban ajándékként is megkaphatják a filmet a résztvevők, végül azonban egyik sem valósult meg.

Azt viszont egyáltalán nem bánja, hogy a film negyven év késéssel valósulhatott meg. Mint mondja, az akkori technikai lehetőségekkel egy nagyon gyenge minőségű film lett volna (2019-ben modern 3D animációval készülhetett el).

Az itthoni pozitív fogadtatás ellenére is úgy gondolja, az Utolsó vacsora megosztó film. Hiába neveztek vele, se a velencei, se a berlini, se a cannes-i filmfesztivál, de még a legnagyobb európai animációsfilmfesztivál (Annecy) programjába se kerülhettek be, Rofusz szerint egyértelműen a téma miatt. Egyedül Argentinában, egy katolikus filmfesztiválon díjazták.

Katolikus családban nevelkedett, édesanyja Erdő Péter bíboros nevelője volt. Az ötvenes években is jártak templomba és hittanra, mint mondja, később sem veszítette el a hitét, Erdő Péterrel a mai napig jó kapcsolatot ápol.

Az Utolsó vacsorára könnyebben szerzett támogatókat, a politikai-vallási ideológiákhoz nem passzoló 2011-es Tickettel, ami egy ember életét meséli el belső szemszögből tizenegy percben, nehezebb dolga volt. Mint meséli, minden létező ajtón bekopogott, az NKA-tól kezdve még temetkezési vállalkozóktól is próbált támogatást szerezni, de mindenhonnan visszapattant.

„A halál megjelenítésére senki nem akart pénzt adni.”

Végső megoldásént e-mailt írt az akkori kulturális és oktatási miniszter Hiller Istvánnak. A miniszter asszisztense először elutasította, végül mégis kijárt egy tízperces személyes találkozót. Egy órán keresztül beszélgettek, a végén Rofusz szerint Hiller csak annyit kérdezett, hova utalja a pénzt.

Valamilyen megoldást tehát mindig talál arra, hogy a filmjei megvalósulhassanak, akkor is, ha ehhez akár évekig kell házalnia az ötletével.

„Engem csak az bántott, hogy nem voltak büszkék arra, hogy van egy Oscar-díjasuk. Tök mindegy, hogy én vagy más, de miért nem vagyunk erre büszkék?”

„Én már csak abban reménykedem, hogy ennyi elismeréssel a hátam mögött […], ha beadok egy filmtervet, és azt mondom, hogy ezt a hat vagy nyolc percet ennyiből lehet megcsinálni, akkor higgyék el nekem, hogy ez nekem nem arra kell, hogy az autómat lecseréljem, vagy vegyek egy telket, hanem mindent a filmre költök.”

Rofusz abban is bízik, hogy ha egy jó ötlettel pályázik, akkor lényegtelen, hogy jóban van-e a döntéshozókkal, vagy nem.

Szenvedélye a tenisz, amit a betegsége miatt sem adott fel. Ha nem jön a Covid, mondja, már játszott is volna, kerekesszékes teniszt.

A pozitív hozzáállás végigkísérte az életét, annak ellenére mondja ezt, hogy a filmjei világa kifejezetten sötét hangvételűek. Rofusz nevetve meséli, hogy egy középiskolás diák hívta fel rá a figyelmét néhány éve, amikor sorban levetítette egy iskoláscsoportnak a rövidfilmjeit, hogy az összes főszereplője meghal. „Erre én nem is gondoltam, nekem ezt soha senki nem mondta korábban.”

„Én nem voltam depressziós akkor sem, amikor kimentem Kanadába. Azt nem értem a fiatalokban, hogy itt van ez nagy büdös szabadság, oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, amit akarnak, senki nem kérdezi meg, hogy ki a légy, és ki az, aki kergeti, és mégsem jó kedvűek. Nekünk nem volt autónk, nem volt internetünk, semmink, nem mehettünk sehova, és mégis borzasztó boldogok voltunk.”