A nézőben nincs véglegesre festve

Csupán a piktor készítette el / a nézőben nincs véglegesre festve – olvashatjuk a vaskos, több mint hétszáz oldalas könyv, A napcsíkos darázshoz utolsó oldalain Géczi János sorait. Gyűjteményes kötet ez, de nem összes versek, a hatalmas, több mint négy évtizedes költői életmű keresztmetszetét adja, kötetről kötetre végighalad, egyszerre eltávolít és közelít. Géczi János, a költő és Géczi János, a tudós – biológus, nemzetközileg elismert rózsakutató, de foglalkozik szimbólumtörténettel, antropológiával, művelődés- és neveléstörténettel is – az életmű egyetlen pontján sem válik el egymástól, a versek kiindulópontja a természettudományos világlátás, nemcsak a természet leírása, hanem az alkotói én természetbe beleírása is.

A költői életmű látszólag csak egy szelete a teljes Géczi-életműnek, amely az 1982-ben megjelent Vadnarancsok kötet óta több mint ötven könyvet ölel fel – szépirodalmat és tudományosat felváltva. Valójában azonban több, mint egy szelet. „Költő vagyok, minden többi csak ennek a függeléke vagy szükséges tartozéka” – így definiálta magát a könyvét bemutató esten. Miközben ezek a „függelékek” mégis nagyon fontosak, hiszen a természettudományos világlátás át- és átszüremlik a verseken. Egyrészt abban, hogy a verseinek nemcsak jelentésük van, hanem hangulatuk is, ezen túlmenően illatuk és ízük, mediterrán fűszerek illata, a tenger sójának íze és szaga, naplementék árnyékai, antik adriai kisvárosok kipárolgásai. Másrészt ahogy egy kutató a kutatás tárgya mellett önmagát is figyelni kénytelen, úgy tér vissza Géczi verseiben annak (ön)vizsgálata, hogy a képek, amiket rögzítenek az írásai, megfelelően igazak-e – és nem csak valódiak –, hogy a látószög pontos-e, hogy az optikájának beállításai, amin keresztül az ő szeme megmutatja azt az igazat és valódit, szóval azok a beállítások pontosak-e. Gondolkodik, miközben a világot bemutatja, és gondolkodik, miközben a saját világát megteremti, mindezek közben pedig ezekről gondolkodik, a gondolkodásról is gondolkodik, minduntalan kísérletezik. Mindemellett az irodalom Géczinek nemcsak a szavak összessége és elrendezése egy esztétikai valóság szerint, hanem a könyv egésze egy műalkotás.

Nem véletlen, hogy a válogatáskötet a megjelent versesköteteit rendezi sorba, méghozzá időrendi sorba – illetve a könyv végén van néhány még nem közölt verse is –, persze nem szolgaian kimásolva minden könyvének minden versét, hanem rendezve, felépítve az életművet az első olvasónak, ahogy ő maga építi ezt az életművet az 1970-es évek vége óta. És amely életmű a maga elkészültségében is állandóan változó, attól függően, hogy a befogadó hogyan néz bele abba az optikába, amit ő beállít valahogyan, önmagának. „Csupán a piktor készítette el / a nézőben nincs véglegesre festve”, ahogy a két éve egy nemzetközi költőverseny fődíjával elismert versét, a Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című verset kezdi. (A napcsíkos darázshoz, Géczi János versei, szerk.: Reményi József. Kalligram kiadó, 4990 Ft).

Géczinek – életkorban és a pályája ívét tekintve legalábbis – kortársa Kukorelly Endre, akinek szintén a közelmúltban, tíz év után jelent meg új verseskötete, az Istenem, ne romolj. Nem gyűjteményes kötet ez, mint Géczié, így amit felfest, az nem egy pályaív – nem is lehet az, nem is az a funkciója –, inkább egy portré, egy pillanatkép, de nem az időből kiragadott, hanem kontextusba helyezett. Sok verse naplószerűen dokumentált szöveg, a keletkezésnek olykor nemcsak a napja, de órája-perce is meg van jelölve.

Látszólag banális szövegek, a lírai én hétköznapi énné dicstelenedése, a szövegek mélyében azonban a látszólagos elszemélytelenedés ellenére mégis valahogy lírainak hat ez a hétköznapi én, aki focizik, akinek dolgai vannak nőkkel, a kertjével, saját életkorával. Ahogy leépíti a lírai magasságokat a köznapiságra, úgy építi le látszólag a szöveget is, egyszerűségek, kihagyások, hiányok is részei ennek a kötetnek, ahogy a játékosság és a profanizálás is. (Istenem, ne romolj, Kalligram kiadó, 3500 Ft).

Erdős Attila és Viola Szandra egy másik költőgeneráció, a hetvenes-nyolcvanas évek szülöttei, Erdősnek a negyedik, a különböző irodalmi performanszairól is ismert Viola Szandrának a harmadik verseskötete jelent meg nemrégiben. Használt fényforrások, írja kötete címében Viola Szandra, aki a több mint ötven költeményét három szakaszra tagolja (Nem visszatérő, hanem hazaér, A szentháromság kétharmada és Csak a tengerhez van köze). A kötetben az eddigi Viola-könyveknél erősebben jelenik meg a szakrális szál, nemcsak a középső blokk tartalmában. A versek visszatérő eleme például az idő, és ez az idő nem csupán az egyén szintjén mért idő – persze az is, az évgyűrű, a félelem az öregségtől, „testem nő, mint mérges gomba, / megöregszik, el is hagyom” –, hanem valami nagyobb, egyetemesen értelmezett idő. „Minden egyes leélt napodnak / létezett egy ideája, / mielőtt eljött, / és létezik most is” – írja például a Száz éve nem úgy című versben, és néha a személyes időélmény és a személyen túli, örökkévaló összekapcsolódik „áteresztem magamon az időt”, írja a Levél Íriszhez című versben.

Erős költői képek, a sóhajok matematikájától a vízbe lógatott tükörképen át a megrepedt tengermárványig. Kísérletező nyelv, amely néha túlbucskándozik önmagában, „mint bölcsészek hosszú sáljai / úgy tekeregnek ki szánkból a szavak”, úgy tekeregnek ki szájából a nyelvvel kísérletezés eredményei. Miközben érzi, hogy van, amit a szavakkal sem lehet kifejezni, „a templomok falait / az Úristen / hallgatásából építették” (Adventutó). A természet és a táj kitapogatása egyes versekben és az egyes verseken átívelő költői mondanivalóban is jelen van, a hely keresésén túl a megtalált hely belakása jelenik meg a kötet lapjain. (Használt fényforrások, KMTG, 2021).

Erdős Attilának az Egyszemélyes szerepjátéka ugyanazt az iskolát viszi tovább, mint az előző két kötete. Erős, stílusos költői nyelv ez, aki még csak ismerkedik vele, annak eleinte óvatosan kell lépkednie rajta, mint tél elején a tavak frissen megszülető jégfelszínén, be ne szakadjon alatta a költői valóság, fel ne sebezze. De amint megismeri ezt a nyelvet, belakja magát benne. „Leletmentők között / egyetlen enyészpontod / kitöröllek magamból / ahogy feléd mozgok”, van ebben a sűrű, töményen tömörítő nyelvben valami tandoris, „elmozdítják azt is, aki nem talált helyet / mert helyesen őrizni csak egy őrzöttet lehet”, a mozgás, a „mozgás problémája”, „a mozgásba hozott anyag örök csődje” újra és újra visszatérő eleme a kötetnek.

Harminchárom vers, nem véletlen, szimbolikus szám ez, egy szimbolikus szám tudatos választása, ahogyan az előző kötetben is harminchárom vers szerepelt. Zömében az Erdősre jellemző nyolcsorosok, rövid versek, de nem töredékek, nem satnya kis leheletei a gondolatoknak, hanem szikár, önmaguk apróságában is komplex, erős lírai alkotások. Ahogy szintén megszokhattuk tőle, a verseket nem kezdi nagybetű és nem zárja le pont, a szövegek túlnyúlnak önmagukon, teret engednek az olvasónak, értelmezze szabadon, írja tovább magában – ahogy Géczinél, a versek Erdősnél is olyan alkotások, amiket csupán a piktor készített el. A véglegesre festést ő is ránk bízza. (Egyszemélyes szerepjáték, Napkút kiadó, 2490 Ft).