Azzal nem lehet választást nyerni, hogy jaj, veszélyben a demokrácia

Az amerikai választók döntöttek: Donald Trump visszatér egy újabb terminusra a Fehér házba, Kamala Harrisből nem lesz első női elnök Amerikában. Bár a közvélemény-kutatók előzetesen széttárták a karjukat, és azt mondták, bármi lehet (amiben végül is igazuk lett), a reakciókon az látszik, hogy a közvélemény elég szélsőséges érzelmeket mutat. A két általános megfejtés jelenleg az, hogy „az amerikaiak végképp meghülyültek”, illetve „az amerikaiaknak végre megjött az eszük”, de a helyzet azért ennél egy kicsit összetettebb és árnyaltabb. Miért nyerhetett Trump, mit mutat meg ez a 21. század Amerikájáról, és mit tanulhatunk az egészből? Bár végleges és részletes eredmények még nincsenek, azért már most látszik néhány általános tanulság.

It’s the economy, stupid! 2.0

„A gazdaság a lényeg, te idióta!” – 1992-ben ez volt Bill Clinton győztes elnökválasztási kampányának nem hivatalos, viszont legendás szlogenje, ami azóta is aranysztenderd politológus bölcsességnek számít Amerikában és azon túl is. Ha a gazdaság jól megy, az embereknek is jól megy, és a hatalomban lévő elnököt/pártot támogatják. Ha nem megy jól, le akarják váltani.

Első pillantásra úgy tűnik, ez a törvényszerűség most megdőlt Trump győzelmével, hiszen Biden remek állapotban adja át a gazdaságot: az infláció és a munkanélküliség alacsony, a tőzsdeindex az elnöksége négy éve alatt 51 százalékot nőtt. Valójában nem dőlt meg az alapelv, csak kis kiegészítésre szorul: nem a gazdaság állapota számít, hanem az emberek szubjektív benyomása a gazdaság állapotáról. Kicsit egyszerűbben: ha az emberek nyomorultul érzik magukat, hajlamosak az elnököt okolni ezért, és elküldeni.

Márpedig az amerikaiak nagy része az utóbbi években elég nyomorultul érzi magát. Az infláció a Covid után szállt el, ahogy a nyugati világban mindenhol: a csúcson, 2022 nyarán 9,1 százalék volt, erről sikerült lenyomni mostanra 2,4 százalékra (mellékszál, de mit nem adtunk volna mi egy 9,1 százalékon tetőző inflációért Magyarországon). Az átlag amerikai pénztárcája ebből annyit érez, hogy oké, most már nem drágulnak nagyon a dolgok, de épp elég drágák így is, kösz, Biden. A benzin például most átlagosan 3,137 dollár per gallon (kb. 320 forint per liter), Trump idején 2,9 volt a legdrágább időszakban, de járt 2 dollár alatt is. Ironikus módon itt a Trump által alaposan félrekezelt pandémia utóhatásait verték le Bidenen (és rajta keresztül Harrisen) a választók. Amit persze úgy is felfoghatunk, hogy a Harris-kampány gigantikus kudarca volt, hogy mindezt nem tudta érthetően elmagyarázni az amerikaiaknak.

Kicsit tágabban értelmezve mindezt: nem a valóság számít, hanem a valóság érzékelése, az illúzió, amit elfogadsz valóságnak. Márpedig Trump nagyon jó abban, hogy eladja a választóinak azt az illúziót, hogy az USA az összeomlás szélén egyensúlyoz, elpusztítják a kutyaevő migránsok, a woke, csődbe viszi Ukrajna támogatása, élősködik rajta az EU, folyton átveri Kína. Lehet, hogy mindezt az egyszeri választó nem látja a saját szemével, de elhiszi Trumpnak, hogy a szomszéd utcában már ez van.

Trump mindent megígért, Harris meg csak azt, hogy ő nem lesz Trump

Míg Trump a gazdaságot és a bevándorlást tette meg fő kampánytémájának, Kamala Harris fő üzenetei a demokráciára leselkedő veszélyek, illetve az abortuszjogok voltak. Ezekkel meg lehet fogni és mozgósítani az elkötelezettebb szavazókat (ahogyan például 2022-ben a jóval alacsonyabb részvételi arányú félidős választáson sikerült), de azért nem azok a témák, amikkel igazán nagy tömegeket rendesen fel lehet tüzelni, főleg az ipari övezetek csatatérállamaiban.

Trump rutinból rajzolta fel az egyre újabb ellenségképeket a választói elé, Harrisnek egy igazán erős ilyen témája volt: az, hogy Trump betiltaná az abortuszt. És még ez sem működött igazán, azokban az államokban, ahol népszavazást tartottak az elnökválasztással együtt az abortuszhoz való jog alkotmányos védelméről is, az ezt támogatók aránya rendre túlteljesítette Kamala Harris támogatását – egyes államokban akár 10–15 százalékponttal! Ez azt jelenti, hogy milliószámra voltak amerikaiak, akik az abortuszjogok mellett szavaztak, de az abortuszjogokat fő kampánytémájává emelő Harris ellen.

Trump nagyon nagyokat ígért (például hogy 24 óra alatt véget vet az összes háborúnak és hasonlók), Harris ezzel szemben nagyjából azt ígérte, hogy ő nem lesz Trump. Viszont a választók nagy részének azért annyira nem volt rossz Trump elnöksége alatt, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez Trump személye miatt vagy annak ellenére volt így. Az sem segítette Harrist, hogy a négyéves alelnöksége alatt elég láthatatlan maradt, és aztán úgy lett elnökjelölt, hogy a versenyből kiszálló Joe Biden egyszerűen rámutatott. Nem küzdött meg érte előválasztáson, csak úgy kijelölték – ami pedig csak erősíti a „háttérhatalom bábja” képet, ami tökéletesen passzol a hardcore trumpista világképbe.

Trump eközben hatékony és saját magához képest egész fegyelmezett kampányt vitt, a menetrend szerint érkező hajmeresztő produkciói közül egyedül a „migránsok megeszik a kutyákat és macskákat” sztori ütötte át rendesen az ingerküszöböt. Jellemző az egész kampányra, hogy a leendő alelnök JD Vance-t sokkal többször és sokkal jobban körberöhögte a nép, mint magát Trumpot. Pedig hát, tegyük a szívünkre a kezünket, bőven lett volna miért:

Trump szavazóit nem érdekli Trump emberi minősége

Donald Trumpot bíróság ítélte el szexuális zaklatásért, rágalmazásért, okirat-hamisításért, a hitelezői megtévesztéséért, és még egy rakás más eljárás is folyik ellene. Kismilliószor érték hazugságon, az egyik bírósági perén az ítélet indoklásában a bíró azt mondta róla, „a bűnbánat és a megbánás teljes hiánya már-már beteges”. Egy pornósztárral csalta meg a feleségét, miközben az a négy hónapos gyerekükkel volt otthon, később lefizette a nőt, hogy ne beszéljen az ügyről senkinek, de még az erre fordított pénzt is a választási kampánya kasszájából vette ki. Elég nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy Donald Trump morálisan, erkölcsileg, a szó keresztény, bibliai értelmében nem egy jó ember.

És ez pont semennyire nem érdekli a választóit.

Akárhányszor bíróság elé citálhatták, elítélhették, akármilyen disznóság kiderülhetett róla, a támogatottsága nem zuhant be. Sőt, ügyesen játszotta ki az áldozatkártyát, úgy keretezve minden botrányt, amibe egy átlagos jelöltnek bele kellett volna buknia, hogy lám, milyen nemtelen eszközökkel támadják az ellenfelei. Tökéletesen illeszkedett ebbe a narratívába, amikor aztán egy kampánygyűlésen rálőttek, és pár centin múlt az élete. Minden józan számítás szerint itt a fegyvertartás körüli vitáknak kellett volna fellángolniuk, ehelyett az történt, hogy a rajongók körében (akik amúgy jellemzően a fegyvertartás hívei) a merénylet még magasabb státuszba emelte Trumpot, akinek szent küldetése az elnöki cím visszaszerzése, és ebben az isteni gondviselés is segíti. És az isteni gondviselés mellett ugyan mit számít, ha Trump a Capitolium ostromát a „szeretet napjának” nevezi, vagy Puerto Ricót lebegő szemétszigetnek (utóbbit valójában nem is ő mondta, hanem egy humorista az ő rendezvényén, de ez ennyire sem számít).

A helyzet az, hogy Trump szavazóinak annyira tele van a hócipőjük az establishmenttel, az uralkodó politikai osztállyal, magával a rendszerrel, az elittel, az intézményekkel úgy általában, hogy Trump egyszerűen a kisebbik rossznak tűnik emellett, bármit is mondjon vagy csináljon. És megint csak: egyáltalán nem számít, hogy Trump valójában nagyon sok szempontból ennek az elitnek a része, az illúzió számít, hogy ő ennek a kérlelhetetlen ellenfele és egyetlen alternatívája.

Az a fránya polarizáció

Párhuzamos valóságokra szakad a világ, egyre nő a polarizáció, egészen más világban élnek a városiak és vidékiek, fiatalok és idősek, fehérek és színes bőrűek, diplomások és anélküliek – ezt nagyon sokszor hallottuk már az elmúlt években, és bőven tapasztaljuk a magyar közéletben is az ilyen szakadékokat. Az amerikai elnökválasztás egyik legmeglepőbb tanulsága, hogy ez a polarizáció most nem nőtt, sőt, egy csomó szempontból még csökkent is.

Bár a választás demográfiai adatai még nem véglegesek, azért érdemes odatenni őket a 2020-as párjuk mellé. Azt látjuk, hogy a négy évvel ezelőtti Biden–Trump szavazatokhoz képest most szintén nagyobb volt Trump támogatottsága a férfiak és kisebb a nők között, de a különbségek csökkentek. És ugyanígy a bőrszín, kor, vagy az iskolázottság szerinti bontásban, Harris és Trump is rendre azokban a csoportokban erősödött, ahol amúgy ő a gyengébb. Harris például jobb eredményt ért el a fehér, a diploma nélküli és a férfi szavazóknál, mint Biden négy éve, viszont vesztett a nők és a színes bőrűek támogatásából, ami konkrétan észbontó, hiszen ő maga is egy színes bőrű nő, míg Biden egy fehér férfi, tehát elvileg könnyebben kéne tudnia megszólítani ezt a réteget. Bukott Harris a fiatalok között is Bidenhez képest, annak ellenére, hogy Taylor Swifttől Beyoncén át több tucat hollywoodi sztárszínészig buzdítottak a celebek a támogatására, és Biden visszalépése után már Trump számított az idős jelöltnek.

Nyilván megvolt Trump szavazói között továbbra is a MAGA-sapkás, árnyaltabb gondolkodásra kevésbé, mindenféle manipulációra, konteós gondolkodásra annál inkább fogékony tömeg, de nagyon úgy néz ki, hogy a mérleg nyelvét nem ők billentették el, nem ők küldték vissza Trumpot az elnöki székbe. Hanem azok a szavazók, akiknek úgy általában elegük van, és semmit nem tudott ajánlani nekik Harris. Az meg jó kérdés, hogy mennyire párhuzamos ez a magyar helyzettel, ahol szintén nagyon sokan vannak, akik nyomorultul érzik magukat, súlyosan elegük van a regnáló hatalomból, és akár „kisebb rossz” alapon is bárki mögé odaállnak, csak változás legyen. Ezt nem is fogjuk megfejteni 2026-ig.