Ezen múlik igazából az amerikai elnökválasztás

Az elmúlt fél évben az amerikai elnökválasztásról szóló hírek többsége Joe Biden életkoráról és mentális állapotáról, a Donald Trump elleni perekről, a Trump elleni merényletről, Biden visszalépéséről és az alelnökjelöltek kiválasztásáról szólt. Kívülről úgy néz ki, mintha a novemberi választás azon múlna, milyen TikTok-trendeket tud meglovagolni a demokrata elnökjelöltté előlépő Kamala Harris, és hova fajul Donald Trump és Elon Musk egyre szorosabb barátsága.

A valóságban azonban a választók többségét leginkább az érdekli, hogy ő és családja jobban éljen. Márpedig a legtöbben akkor érzik úgy, hogy jobban élnek, ha több pénzük van. Ez pedig – a világgazdasági folyamatok mellett – jelentős mértékben múlik az egymást követő kormányzatok gazdaságpolitikai döntésein. Vagyis: pont úgy, mint Magyarországon, Amerikában is a pénztárcájuk alapján szavaznak a legtöbben.

Ezt az elnökjelöltek és csapataik is pontosan tudják, és bár gazdasági üzenetekkel nehezebb kampányolni, mint egy szabad ország vagy egy határkerítés ígéretével, azért a kampányüzenetek középpontjába mindig azt helyezik, hogy a választóknak több pénzük lesz, ha rájuk szavaznak.

Nagyot fordult a világ Amerikával

Az Egyesült Államokban az elmúlt százötven évben folyamatosan változott, hogy a két nagy párt közül éppen melyik mit gondol a gazdaságról. A 20. század elején egyszer helyet is cserélt a korábban inkább baloldali Republikánus Párt, és az inkább jobboldali Demokrata Párt, azóta inkább a demokraták szeretnének nagyobb, és a republikánusok kisebb újraelosztást.

A 2010-es évek közepétől azonban valami megváltozott, a Demokrata Párton belül megerősödtek az európai típusú szociáldemokráciát képviselő politikusok. A republikánusok egy része ezzel párhuzamosan elkezdte keverni a baloldali és jobboldali gazdaságpolitikai ígéreteket, sőt, Trump alelnökjelöltje, J. D. Vance korábban egy sor kérdésben kifejezetten baloldali üzeneteket hangoztatott.

A mostani elnökválasztás azért speciális, mert Trump korábban négy évig volt elnök, Harris pedig négy évig alelnök, vagyis a szavazók elvileg mindkettőjükről tudják, mit kezdenének az amerikai gazdasággal. Saját teljesítményüket azonban mindketten keveslik, ezért az elmúlt hetekben ígéretek sokaságával rukkoltak elő a bizonytalan szavazók meggyőzésére. Külön érdekesség, hogy Trump és Vance mintha egy sor kérdésben egymásnak ellentmondó ígéretekkel kampányolnának, Kamala Harris pedig Biden politikájától is eltérő ötleteket dobott be.

Ebben a cikkben összeszedjük, melyikük mit ígér Amerikának és az amerikaiaknak, előtte viszont érdemes megnézni, ki mit csinált az elmúlt nyolc évben.

Nagy ígéretek, amelyekből nem lett semmi

Barack Obama elnökségének utolsó éveiben kiváló helyzetben volt az amerikai gazdaság: a gazdasági termelés és a foglalkoztatás nőtt, a reálbérek emelkedtek, miközben az államháztartási hiány és az infláció alacsony maradt.

Trump 2016-os kampányának középpontjába az amerikai ipar leépülését és az ipari termelés külföldre telepítését helyezte. Szerinte a korábbi amerikai elnökök, és főleg Obama az Egyesült Államoknak előnytelen kereskedelmi egyezményeket kötöttek, ami miatt nagyon könnyű volt az amerikai gyárakat Mexikóba vagy Kínába telepíteni. Ott aztán az olcsó munkaerővel olcsón tudtak termelni, és az ott legyártott termékek elárasztották Amerikát, tönkretéve a helyi ipart.

Trump egy valós és komoly társadalmi és gazdasági problémára tapintott rá, és két megoldást javasolt:

• vámot vet ki a Kínából importált termékekre, hogy azok ne lehessenek sokkal olcsóbbak az Amerikában gyártott termékeknél;
• valamint felülvizsgálja a Mexikó, Kanada és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi egyezményt, hogy ne lehessen a Mexikóban gyártott termékeket olyan könnyen bevinni az USA-ba.

Trump emellett egy személyijövedelemadó-reformot is ígért, amellyel hétről háromra csökkentette volna a személyi jövedelemadó sávjainak számát, és jelentősen csökkentette volna mindenki, de főleg az alacsony jövedelműek adókulcsát. Ezenkívül több, a szegényeknek kedvező ígérete is volt, megszüntette volna például a gazdagok adóelkerülési lehetőségeinek egy részét, és adókedvezményt adott volna a gyerekeket nevelőknek.

Trump ezekkel az ígéretekkel rengeteg alacsony jövedelmű szavazót meg tudott szólítani, és megnyerte a 2016-os elnökválasztást. A választás számos elemzés szerint azon dőlt el, hogy az elmúlt évtizedekben az iparukat elveszítő közép-nyugati államok nagy része Trumpra szavazott, valószínűleg éppen a fenti, újraiparosításról szóló ígéretei miatt.

Trump 2017 elején az Egyesült Államok elnöke lett, majd a fenti ígéretei közül szinte semmit nem valósított meg.

2017-ben benyújtotta adóreform-tervezetét, de mire az átment a republikánus többségű képviselőházon és szenátuson, már nem nagyon hasonlított az eredeti verziójára. Így végül:

• 35 százalékról 21 százalékra csökkentették a társasági adót, ami a dolgozók helyett a tőkéseknek volt a legnagyobb segítség;
• csökkentették az örökösödési adót;
• módosítottak egy sor másik törvényt is, a nagy részüket a magas jövedelműek javára;
• 1000 dollárról 2000 dollárra emelték a gyereknevelésért járó adókedvezményt;
• a személyi jövedelemadó rendszerét pedig végül csak kismértékben módosították, főleg a közepes és a legmagasabb jövedelműeknek kedvezve.

Az adóreform az előzetes számítások szerint 10 év alatt 1,5 billió, vagyis 1500 milliárd dollárba került. A Tax Policy Center elemzése szerint az adócsökkentésre kiadott pénz 20 százaléka a leggazdagabb 1 százaléknál, másik 22 százaléka az 1 százalék alatti 4 százaléknál kötött ki.

Szerintük összességében az adócsökkentés 65 százalékát a társadalom felső 20 százaléka kapta, miközben az alsó 20 százalék gyakorlatilag nem kapott semmit. Az adóreform történelmi magasságokba lőtte ki az amerikai államadósságot, különböző elemzések szerint annak a következő években mérsékelt gazdasági hatásai voltak, miközben jelentősen növelte a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket.

Trump első három évében ezzel együtt folytatódott az Obama idején elkezdődött gazdasági növekedés, emelkedett a háztartások reáljövedelme, és csökkent a munkanélküliség. Erre az időszakra Amerikában sokan – főleg a magasabb jövedelműek – egy nekik kedvező korszakként tekintenek vissza.

Trump másik két ígéretéből nem nagyon lett semmi: egy sor külföldi és elsősorban kínai termékre vámot vezetett be, vagy megemelte a korábbi vámokat. A többi ország erre az amerikai termékek megvámolásával válaszolt, Kína ráadásul a jüan leértékelésével hozta jobb helyzetbe a kínai cégeket az amerikaiakhoz képest.

A vámokkal nem sikerült érdemben csökkenteni a kínai termékek behozatalát, azok összegét az importőrök jellemzően egyből áthárították a vásárlókra – vagyis azokat végül az amerikaiak fizették meg. Ezt idővel Trump is belátta, aki elnöksége végén, 2020 januárjában kiegyezett a kínaiakkal a kivetett vámok kölcsönös csökkentéséről.

Trump másik vesszőparipája a mexikói import visszaszorítása volt. Ennek elérésére újra akarta tárgyalni, vagy fel akarta mondani a Kanadával és Mexikóval még korábban kötött Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA). Ezt végül meg is szüntették, és 2020-ban a helyébe lépett az Egyesült Államok–Mexikó–Kanada Egyezmény (USMCA), ami apró módosításokat leszámítva pontosan ugyanúgy biztosítja a három ország közötti szabad kereskedelmet.

2020 elején aztán beütött a koronavírus-járvány, rengeteg gyár bezárt, és néhány héten belül körülbelül 20 millió amerikai vesztette el a munkáját. Trump egy 2000 milliárd dolláros (720 ezer milliárd forintos) mentőcsomaggal igyekezett újraindítani a gazdaságot, segíteni a munkanélkülivé vált amerikaiakat, és a vevőiket elvesztő cégeket. Ezzel ugyan komolyan javítani tudta a helyzetet ahhoz képest, mintha semmit nem csinált volna, de az amerikai gazdaság 2020 végére, az elnökválasztás idejére nem tudott egyenesbe jutni. Ez pedig nagyban hozzájárult Trump vereségéhez – aki persze Anthony Faucit és a lezáráspárti kormányzókat hibáztatta a helyzetért.

Ha a Covid idejét is beleszámítjuk, Trump teljes elnöksége alatt egy sor fontos mutató romlott: 2020 végén például kevesebb embernek volt munkája, mint 2016 elején. Az államadósság 20 ezer milliárd dollárról majdnem 28 ezer milliárd dollárra, a GDP 105 százalékáról annak 128 százalékára emelkedett.

Kilábaltak a Covidból, aztán jött az infláció

Biden 2021-ben nehéz helyzetben kapta meg az amerikai gazdaságot, és hivatalba lépése után nem sokkal egy 1900 milliárd dolláros gazdasági élénkítő csomaggal kezdett. Ebben részben meghosszabbították Trump korábbi intézkedéseit, ezenkívül egy egyszeri kifizetést biztosítottak az alacsonyabb jövedelmű amerikaiaknak, és megemelték a gyereknevelésért járó adókedvezmény összegét.

Biden még abban az évben további 1000 milliárd dollárt adott az amerikai infrastruktúra fejlesztésére, a pénzből utakat, hidakat, vasutat és kikötőket építenek és újítanak fel. 2022-ben aztán 280 milliárd dollár szövetségi pénzt szántak tudományos fejlesztésekre és az amerikai félvezetőgyártás felpörgetésére, majd jött a több mint 1000 milliárd dolláros salátatörvény, az Inflation Reduction Act, amelynek részeként:

• minimumadót vetettek ki a többi adónem alól kibúvó cégekre;
• megerősítették az adók beszedésével foglalkozó hivatalt;
• megadóztatták a sajátrészvény-vásárlásokat;
• megreformálták a vényköteles gyógyszerek árának szabályozását, amelyek emiatt jóval olcsóbbak lettek;
• kiterjesztették az Obamacare-re jogosultak körét.

Ezeken kívül óriási állami támogatásokat adtak:

• megújulóenergia-termelésre és atomerőművek építésére;
• elektromos járművek vásárlására;
• lakóházak hőszigetelésének javítására;
• a zöld mezőgazdaságra;
• és környezetvédőnek nevezett iparágak technológiai fejlesztésére.

Biden tehát a koronavírus-járvány alatt és után osztogatott segélyek és adókedvezmények mellett az infrastruktúra-fejlesztésekkel és a zöld átállás támogatásával elsősorban a keresleten keresztül igyekezett pörgetni az amerikai gazdaságot és főleg az amerikai ipart. Vagyis Trumppal ellentétben nem a kínai és mexikói import ellen próbált lépni, hanem az amerikai cégeket igyekezett megrendelésekkel segíteni.

Biden alatt szinte minden mutató jelentősen javult Amerikában, vagyis nőttek a fizetések, nőtt a foglalkoztatás, csökkent a munkanélküliség.

Bekavar viszont a képbe, hogy a koronavírus-járvány utáni gazdasági újraindulás miatt – Európához hasonlóan – az elmúlt egy évtizedben nem látott szintre emelkedett az infláció, ami 2022 közepén az éves alapon számolt 9 százalékot is elérte. Emiatt akkor egy ideig csökkent, vagy legalábbis stagnált az amerikai háztartások jövedelmének értéke, ami csak a ciklus második felében, 2023 elején kezdett újra érdemben nőni. Az államadósság ezzel párhuzamosan 27 ezer milliárd dollárról majdnem 35 ezer milliárd dollárra nőtt, igaz, az infláció és a gazdasági növekedés miatt ez a GDP-hez viszonyítva éppen csökkenést jelent.

Egymást hibáztatják azért, amiért egyikük sem felelős

Az amerikaiak megélése az elmúlt évekről ezért elég vegyes: Trump elnökségének első három évére sokan nosztalgiával gondolnak vissza, miközben kritikusok szerint az időszak igazi nyertesei a gazdagok voltak. A Covid idején Trump, majd Biden is rengeteg közpénzt osztott szét, amivel 2021-re történelmi mélypontra süllyedt a szegények aránya az amerikai társadalmon belül. 2022-re azonban lejárt az állami támogatások és adókedvezmények nagy része, így a szegénység megint nőni kezdett, és sokan úgy érezték: romlott a helyzetük az elmúlt évekhez képest.

Biden elnökségének megítélése ezért is kettős: mint a New Republic elemzése kiemeli, az elmúlt három és fél évben egy sor intézkedéssel javították az alacsony és közepes jövedelmű háztartások helyzetét. Közülük viszont sokan máig vesztesnek érzik magukat, amiért 2021 után már nem kapták meg a korábban nekik járó támogatásokat és kedvezményeket. És ezt sokan úgy is Biden számlájára írják, hogy ő meghosszabbította volna azokat, csak a kongresszuson nem tudta átvinni az akaratát.

Az a kettősség is fennáll, hogy miközben az amerikaiak többsége a saját anyagi helyzetét pozitívan látja, az országét már negatívan,

aminek az elemzések szerint az lehet az oka, hogy a médiában inkább ezt a narratívát hallják. Az Egyesült Államokra egyébként is jellemző, hogy a gazdasági helyzet megélése teljes mértékben a politikai hovatartozástól függ, vagyis a republikánusok akkor érzik jónak a helyzetet, amikor republikánus elnök van, a demokraták akkor, amikor demokrata elnök – függetlenül attól, mi az igazság. Ezen pedig a politika sem segít: az elmúlt évek inflációjáért például egymást hibáztatja Joe Biden és Donald Trump, miközben közgazdászok szerint igazából egyikük sem tehet arról, az a gazdaság működésének törvényszerűségei miatt alakult ki.

Trump újrajátszaná 2016-ot

A 2020 óta az újraválasztásra pályázó Trump az elmúlt három és fél évben folyamatosan és durván támadta Biden gazdaságpolitikáját, és sokféle, néha egymásnak is ellentmondó üzenetet és ígéretet fogalmazott meg. Ezeket az elmúlt fél évben valamennyire össze tudta gyúrni, de konkrétumokat se ő, se a kampánystábja nem szokott mondani.

Trump egyik legfontosabb üzenete az, hogy elnökké választása esetén megállítja a Biden alatt felpörgő inflációt. A Bidennel szembeni tévévitában többször is előhozta ezt, és úgy fogalmazott: „Az infláció megöli az országunkat. Teljesen megöl minket.” Az amerikai infláció egyébként már most is az ideális szint közelében, 3 százalék alatt van, Trump pedig nem részletezte, ezt mivel állítaná meg. Elemzők szerint a legtöbb gazdaságpolitikai javaslata igazából inkább felpörgetné a drágulást, mint lassítaná. A Washington Post összefoglalója szerint

Trump másik legfontosabb gazdasági üzenete a tartózkodási engedély nélküli illegális bevándorlók deportálása.

A határkerítés felépítése és a bevándorlók táborba zárása, majd kitoloncolása szerinte egyszerre vezetne a bűnözés visszaszorulásához, és a bérek növekedéséhez. Ezt azzal magyarázza, hogy a bevándorlók veszik el az amerikaiak munkáját, és nyomják le ezzel a béreket.

Ebben Trumpnak részben igaza van, de az érme másik oldala, hogy a frissen érkezett bevándorlók többsége nagyon alacsony fizetésekért dolgozik olyan gazdasági ágazatokban, mint a mezőgazdaság, az építőipar vagy a vendéglátás, amelyek most is munkaerőhiánytól szenvednek. Ha tényleg tömegesen deportálnák őket, rengeteg vállalkozás kerülne nagyon nehéz helyzetbe, és akár egy gazdasági válság is kialakulhatna.

Trump az idei kampányban ismét a kínai és mexikói termékekre kivetendő vámokkal kampányol, és különösen nagy büntetővámokat tenne a Mexikóban gyártott kínai autókra. Azt ígéri, hogy ezekkel „elvinnék a munkahelyeket Kínától, és visszavinnék őket Michiganbe”, vagyis segítene újraiparosítani a globalizációtól szenvedő közép-nyugati államokat.

A probléma viszont ugyanaz, mint nyolc éve: az Egyesült Államok és Mexikó egy szabadkereskedelmi övezetben van, amit pont ő erősített meg a 2018-as új kereskedelmi egyezménnyel. A kínai termékekre kivetett vámot pedig ugyanúgy az amerikai vásárlók fogják megfizetni, mint legutóbb – emiatt hátrált már ki egyszer részben a Kína elleni kereskedelmi háborúból.

Trump ezenkívül egy újabb adóreform végrehajtását is pedzegeti. Azt ígéri, a 35 százalékról 21 százalékra csökkentett társasági adót 20 vagy 15 százalékra vinné le, a személyi jövedelemadót pedig csökkentené „a középosztálynak, a felső osztálynak, az alsó osztálynak és az üzletembereknek”. Konkrétumokat nem mondott, de előkerültek tőle már olyan javaslatok is, hogy akár a nullára csökkentené a személyi jövedelemadót. A vele összefüggésbe hozott, szélsőjobboldali Project 2025 mozgalom egyébként éppen az alacsony jövedelműek adóit emelné és a magas jövedelműek terheit csökkentené.

Trump az idei kampányban azt is megígérte, hogy adómentessé teszi a borravalót, amit nagyon rövid időn belül Kamala Harris is megígért. Ez jelentős adóbevétel-kiesés lenne az amerikai államnak, és sok helyen feszültséget is szülhet a vendéglátásban dolgozók között. Mégis egy fontos üzenet, mert a csatatérállamnak számító Nevadában a munkaerő 20 százaléka a vendéglátásban dolgozik, ők pedig helyben eldönthetik a szavazás kimenetelét.

Trump ezenkívül fontolgatja, hogy részben megszüntesse a Biden-kormányzat elektromos autóknak szánt állami támogatásait, de ebben a kérdésben nem ígért semmi konkrétat. Amikor nemrég egy eseményen rákérdeztek, azt mondta: „Nem hozok végleges döntést ezzel kapcsolatban. Nagy rajongója vagyok az elektromos autóknak, de a benzinmotoros autóknak is, valamint a hibrideknek is, és bármi másnak, ami csak adódik.”

Trump stratégiájának az is fontos része, hogy igyekszik bizonyos partikuláris társadalmi csoportokat speciális ígéretekkel a maga oldalára állítani. Kiemelten fontosak ezen belül a kriptotulajdonosok, akik egy sor követeléssel próbálják elérni, hogy a korábban megvásárolt kriptóik állami segítséggel érjenek egyre többet. Trump ezek egy részét megígérte, amiért már több százmillió dollár kampánytámogatást bezsebelt, és potenciálisan több millió kriptós szavazatára számíthat.

Trump alelnöke kicsit mást gondol a világról

Trump sokszor konkrétumokat nélkülöző ígéreteit az is árnyalja, hogy idén júliusban azt a J. D. Vance ohiói szenátort választotta alelnökjelöltjének, aki megválasztása előtt, és azóta is számos gazdasági kérdésben a szöges ellentétét képviseli, mint a republikánus fősodor vagy maga Trump. Vance 2016-ban egy, a lecsúszó munkásosztályról szóló könyvével lett ismert, azóta pedig elsősorban a munkásosztálynak szóló ígéreteket hangoztat.

Az idei kampány előtt a New York Times összesítése szerint:

• támogatta a minimálbér emelését, amelyet a republikánusok hagyományosan nem támogatnak;
• támogatta a nagy bankok és techcégek szigorúbb szabályozását, amelyet a republikánusok nem támogatnak;
• kétségbe vonta, hogy a nagyvállalatoknak és a gazdagoknak szóló adócsökkentések valóban javítanák az amerikaiak többségének élethelyzetét – ami Trump és a republikánusok egyik legfontosabb üzenete;
• és támogatja a gyereknevelésért járó adókedvezmények kiterjesztését, ami ellen a republikánusok általában azzal érvelnek, hogy az nem motivál munkára.

Vance az idei kampány előtti hónapokban a szenátusban többször Elisabeth Warrennel, a Demokrata Párt balszárnyának egyik vezetőjével került egy platformra, a hagyományos republikánusok és a mérsékelt demokraták ellenében. Republikánus közgazdászok szerint Vance álláspontja és alelnöki jelöltsége „földrengésszerű átalakulást” jelez a pártban, más konzervatívok szerint Vance „egy abortuszellenes szocialista” – írja a Times.

A Trump-kampány álláspontja szerint gazdaságpolitikájukat egyedül Trump határozza meg, Vance korábbi nyilatkozatai így nem az ő hivatalos programjuk részei. A gyereknevelés utáni adókedvezmény ötletét viszont Trump az elmúlt hetekben is hangoztatta, így az valószínűleg végül bekerül majd Trump ígéretei közé – annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban éppen a republikánusok blokkolták azt a szenátusban.

Trump pontos elképzeléseit az is árnyalja, hogy a kampány során a lehető legkülönfélébb figurákkal találkozott és kötött szövetséget. Köztük vannak szélsőségesen újraelosztás-ellenes republikánus milliárdosok, de olyan szereplők is, mint a nemrég még a Demokrata Párt balszárnyát erősítő Tulsi Gabbard volt hawaii képviselő, aki nemcsak trumpistává vált, de most épp felkészíti az elnököt a Kamala Harris elleni vitára.

Harris újra elővenné Biden terveit, és nekimenne a boltoknak

Kamala Harrist 2016-ban választották meg szenátornak, akkor a legtöbb kérdésben mérsékelten liberális, középutas álláspontot képviselt. Amikor 2020-ban elindult elnökjelöltnek, a Demokrata Párt általános balra fordulására reagálva néhány kérdésben balosabb álláspontra helyezkedett, támogatta például az állami egészségügyi rendszer bevezetését – írja a Washington Post. Később, Biden alelnökjelöltjeként kihátrált ezekből az ígéreteiből, és inkább igazodott Biden mérsékelt programjához, így a New York Times „pragmatikus mérsékeltként” mutatta be a választás előtt.

Az elmúlt négy évben Harris viszonylag keveset foglalkozott gazdasági kérdésekkel, ezek intézését Biden inkább magának tartotta meg, miközben Harrisnek a bevándorlás, az abortusz és más kérdések jutottak. Biden visszalépése után ezért nagy kérdés volt, hogy Harris az övéhez hasonló, annál mérsékeltebb vagy annál balosabb gazdaságpolitikai víziót vázol-e majd fel.

Harris végül – valószínűleg nem függetlenül attól, hogy Trump és Vance a csillagokat is leígérik az égről – egy sor jól hangzó, de elég drága ígérettel állt elő. Ezek mellett pedig bejelentette, hogy megerősítené vagy meghosszabbítaná Biden intézkedései nagy részét, illetve megvalósítana olyanokat, amelyek az elmúlt években a kongresszusban véreztek el.

Harris így a CNBC és a NYT összesítései szerint azt ígéri, hogy:

• 2000 dollárról 3000-re emeli a kiskorú gyerekek neveléséért biztosított adókedvezményt;
• plusz 6000 dolláros adókedvezményt adna minden újszülött után;
• 25 ezer dolláros támogatást adna az első lakásukat vásárló családoknak;
• adókedvezményekkel segítené elő hárommillió új, kis méretű ház vagy lakás építését;
• visszaszorítaná az ingatlanspekulációt, és azt, hogy a főbérlők programok segítségével optimalizálják egyre magasabbra a bérleti díjakat;
• ársapkát tenne bizonyos gyógyszerekre;
• és betiltaná az alapvető élelmiszerek árának spekulatív emelését.

Ez utóbbi terv kapta a legnagyobb figyelmet és a legkomolyabb kritikát is, annak ellenére, hogy Harris nem árulta el, pontosan hogy valósítaná meg. A terve szerint

„egyértelmű szabályokat” határoznának meg, hogy a vállalatok ne nyerészkedhessenek az alapvető élelmiszerek áremelésén.

Harris terve arra hivatkozik, hogy miközben az élelmiszerek ára a koronavírus-járvány eleje óta átlagosan körülbelül 25 százalékkal nőtt, bizonyos élelmiszeripari cégek profitjai rendkívüli mértékben emelkedtek meg. Ők Harrisék szerint visszaéltek a piaci erejükkel, és a piaci versenyt kiküszöbölve húzták le a vevőiket, a szabályozás pedig ezt a gyakorlatot igyekszik majd betiltani és büntetni.

A tervet viszont sokan úgy értelmezték, hogy Harris – a magyar élelmiszerárstophoz hasonlóan – egyszerűen megtiltaná a vállalatoknak bizonyos alapvető élelmiszerek árának emelését. Ezt a republikánusok az utóbbi napokban hevesen kritizálták, Kevin Hassett, Trump gazdasági főtanácsadója szerint „teljesen abszurd” Harris terve. Trump is „kommunista” árszabályozásról beszélt.

Kamala Harris gazdasági tanácsadója, Mike Pyle szerint viszont árstopról vagy bármilyen, az ármechanizmusba beavatkozó lépésről szó sincs az alelnök terveiben. Elemzők pedig felhívták rá a figyelmet, hogy a legtöbb amerikai államban – köztük republikánus államokban – ma is vannak az árak hirtelen, nyerészkedő emelését (angol szakszóval price gouging) tiltó szabályozások, és ezek a legtöbbször csak annyit tartalmaznak, hogy a költségeknél sokkal nagyobb mértékben nem szabad árakat emelni.

Harris ezenkívül nagy vonalakban folytatná Biden gazdaságpolitikáját, amely az infrastruktúra-építést és a zöld átállás támogatását helyezte középpontba, részben azért, hogy ezzel is keresletet generáljon az amerikai cégeknek. Az Obamacare költségvetését, és az arra jogosultak körét is tovább bővítené, hogy ezzel még több szegény amerikai jusson egészségügyi ellátáshoz.

Harris jóléti reformjai rengeteg amerikai család pénzügyi helyzetét javítanák, de borzalmasan sok pénzbe kerülnének.

Ezt ő egy olyan adóemelési csomaggal finanszírozná, amellyel a következő tíz évben ötezermilliárd dollárral növelné az amerikai állam adóbevételét. Ezt ugyan teljes egészében nem ismerjük, de a New York Times elemzése szerint olyanokat tartalmaz, mint hogy:

• 21 százalékról 28 százalékra emelné a társasági adót;
• 1 százalékról 4 százalékra a sajátrészvény-vásárlásokra kivetett adót;
• 15 százalékról 21 százalékra emelné a céges minimumadót, amivel elkerülné, hogy a nagyvállalatok adójóváírások igénylésével nagyon alacsony szintre csökkentsék az adófizetési kötelezettségüket;
• 37 százalékról 39,6 százalékra emelné a személyi jövedelemadó adókulcsát a legmagasabb jövedelmi sávban;
• és 3,8 százalékról 5 százalékra emelné a Medicare-hozzájárulás mértékét a 400 ezer dollár feletti éves jövedelmekre.

Harris azt ígéri, hogy évi 400 ezer dollár (144 millió forint) bruttó jövedelem alatt senkinek nem fog nőni az adóterhe, vagyis a pénzt teljes egészében a gazdagoktól és a nagy cégektől szedné be. Harris nem is tagadja, hogy a leggazdagabbak ellenében, a fizetésből élők érdekében igyekszik politizálni, a programját egy beszédében a Washington Post szerint úgy kommentálta: „Együtt fogjuk felépíteni azt, amit én esélygazdaságnak nevezek. Ebben mindenkinek, függetlenül attól, hogy ki, vagy honnan indul, lehetősége van arra, hogy jólétet teremtsen magának és gyerekeinek.”

Harris gazdaságpolitikai programját sok közgazdász és lap, köztük még az alapvetően liberális beállítottságú CNN is populistának bélyegezte. Mások szerint Trumpéval szemben az ő programja legalább az egyenlőtlenségek csökkentéséről, és nem a növeléséről szól, így inkább szolgálja a dolgozó emberek érdekeit.

Úgysem tudják megcsinálni

Trump és Harris az amerikai politikában megszokottnál radikálisabb javaslatokkal állt elő, és az első kérdés, mit gondolnak ezekről az ígéretekről az amerikai választók. Joggal feltételezhető, hogy Trump és alelnökjelöltje részben azért kampányol különböző üzenetekkel, mert még tesztelik, ezek közül mire hogy reagálnak a csatatérállamok legfontosabb szavazói csoportjai. Ehhez hasonlóan Harris javaslatai is valószínűleg azért kidolgozatlanok, mert nagy erőkkel kutatják, mit szól azokhoz az a néhány millió ember, akinek a szavazata végül számítani fog – ellentétben az amerikai választók nagyon nagy többségével.

Az is kérdés persze, mennyire érdemes komolyan venni ezeket az ígéreteket. Donald Trumpnak előző ciklusában a gazdasági ígéretei nagy részét vagy a realitások, vagy a saját pártján belüli ellenállás, vagy a demokraták kongresszusi ellenállása miatt nem sikerült megvalósítani. (Ő előszeretettel szereti az amerikai mélyállamot hibáztatni ezért). Biden 2020-as ciklusát egy, az 1930-as évek New Dealjéhez hasonló, robusztus gazdaságpolitikai reformtervezettel próbálta meg elkezdeni, de ezt a kongresszus először darabokra szedte, majd részben megfúrta.

Várhatóan hasonló sors vár majd Trump és Harris mostani ígéreteire is: az ezekről szóló elemzések nem győzik ismételgetni, hogy egy-egy komolyabb reformhoz képviselőházi és szenátusi többség is kell. Arra pedig, hogy a következő elnöknek mindkét házban többsége legyen, és a radikálisabb ötleteit a saját pártján is át tudja vinni, egyelőre elég kevés esélye látszik.