A következő négy év nagyon más lesz, mint Trump első elnöksége

Izgalmasan alakult, de végeredményben, az elektorok számát tekintve Donald Trump fölényes győzelmével zárul a 2024-es amerikai elnökválasztás. A republikánus jelölt 2020-as veresége után visszaszerezte Georgiát, megtartotta Észak-Karolinát, és 2016-os győzelméhez hasonlóan jól szerepelt az északi iparállamokban. Győzelme végül Wisconsinban dőlt el, és alapvetően két csoport támogatásán múlt: a fiatalokén, akiknek a körében a CNN exit pollja szerint 10 százalékpontot javított 2020-as szerepléséhez képest, és 41 százalékuk támogatását szerezte meg, illetve a spanyolajkú választókén, akiknek a 45 százaléka támogatta idén. Körükben 13 pontot erősödött.

Trump győzelmével az Egyesült Államok 45. elnöke lesz az Egyesült Államok 47. elnöke. Jó rég történt már ilyen, Grover Cleveland volt eddig az egyetlen az amerikai történelemben, aki nem két egymást követő ciklusban viselhette az elnöki tisztséget, ő az USA 22. és 24. elnöke volt.

Persze nem ez volt az egyetlen történés az idei kampányban amire már évtizedek óta nem volt példa. Regnáló, újraindulásra jogosult elnök is utoljára 1968-ban mondott le erről a lehetőségről. Akkor az 1964-ben hatalmas fölénnyel győztes, de a vietnámi háború miatt nagyon népszerűtlenné vált Lyndon B. Johnson kényszerült visszalépni saját pártja – szintén a demokraták – nyomására. Johnson amúgy nem csupán ebben előképe Joe Bidennek, akire nagy elődjéhez hasonlóan törvényalkotási tevékenysége miatt fog emlékezni majd az utókor.

És hát 1968-ban történt meg utoljára az is, hogy az egyik nagy párt esélyes elnökjelöltje ellen merényletet kövessenek el. 1968. június 5-én, a kaliforniai előválasztáson aratott győzelme másnapjának hajnalán Robert F. Kennedyvel végzett egy merénylő – Kennedy fia, Robert Jr. az idei választáson előbb független jelöltként próbálkozott, majd Trump javára próbált visszalépni, de már túl későn ahhoz, hogy számos fontosabb csatatérállamban lekerülhessen a neve a szavazólapról.

Ez utóbbinak végül nem lett jelentősége. Az idei választással bevégeztetett az amerikai pártrendszer átalakulása, aminek elindítója és katalizátora is Donald Trump volt. A Republikánus Párt az eredmények szerint a fehérek, az amerikai társadalomkutatási zsargonban középosztálynak nevezett kétkezi munkások, és mindenek előtt a férfiak pártja lett – utóbbi csoportban Trump kellő számban tudott meggyőzni kisebbséghez tartozókat és fiatalokat is, mely két csoport a kétkezi munkásokhoz hasonlóan hagyományosan a demokraták szavazótáborát erősítette.

A CNN michigani és pennsylvaniai exit polljai alapján a két állam latino népessége nagy arányban Trumpot támogatta. Pennsylvaniában, ahol csak Puerto Ricó-i választóból közel négyszázezer él, ennek döntő jelentősége lehetett – különös tekintettel arra, hogy a demokraták nagyon reménykedtek támogatásuk megszerzésében Trump Madison Square Gardenben tartott kampányeseménye után, melyen az egyik fellépő tengeren lebegő szemétszigetnek nevezte az Egyesült Államok társult államát. Az északi államok megszerzése önmagában is elég lett volna Trump győzelméhez, de még Georgiát is visszavette négy év után. Itt a CNN exit pollja szerint a független szavazók dönthettek a javára, akik négy éve még Bident támogatták, most viszont 11 százalékpontos különbséggel Trumpot.

De Trump nem csak a csatatérállamokban erősödött. A New York Times interaktív térképe alapján Trump az amerikai megyék többségében jóval felülmúlta 2020-as szereplését, Harris lényegében csak Atlantában és környékén, Észak-Karolina nyugati részében, a főváros virginiai elővárosaiban, valamint a választás végkimenete szempontjából teljesen lényegtelen középnyugati államok néhány megyéjében tudott javítani Biden eredményén. De ez Észak-Karolinában kevés volt, és sem a szintén a Trump 3 százalékpontos előnyét hozó Georgiában, sem pedig Virginiában, ahol a vártnál sokkal kisebb arányú győzelmet ért el, nem tudta ellensúlyozni a vidék jobbra tolódását.

Texasban és Floridában, két olyan államban, ahol jelentős a spanyolajkú népesség, egész drámaian visszaesett a demokraták támogatottsága. Bár a közvélemény-kutatások alapján egyikben se volt kérdés Trump győzelme, a választáson 7, illetve 6 százalékponttal múlta felül a közvélemény-kutatások átlaga alapján várt eredményét. A csatatérállamokban ennél pontosabbnak bizonyultak ugyan a mérések, de Trump azokban is 3-4 százalékponttal felülmúlta a várakozásokat.

Hogy jutottunk ide?

2023-ban úgy fordultunk rá az elnökválasztási kampányra, hogy az két idős, fehér férfi küzdelme lesz. A regnáló elnök, a két hét múlva 82. születésnapját ünneplő Joe Biden mellett a 79. évében járó Trump már-már fiatalosnak, de feltétlenül sokkal dinamikusabbnak tűnt, még ha szónoklatai egyre hosszabbá és zavarosabbá is váltak a kampány előrehaladtával. De Biden minden botlása ellenére szorosnak ígérkezett a választás, mígnem a szokatlanul korán, még az elnökjelöltekről hivatalosan döntő jelölőgyűlések előtt, 2024. június 28-án tartott első elnökjelölti vitában a demokrata elnök olyan katasztrofálisan szerepelt, hogy a demokraták hatalmas pánikba esve ki nem kényszerítették a visszalépését a jelöltségtől.

De addig még eltelt bő három hét, és milyen három hét! Július 13-án, a republikánusok jelölőgyűlését megelőző héten Trump az idei választás sokáig legkiélezettebbnek tűnő csatatérállamában, Pennsylvaniában kampányolt Butler városában, amikor egy merénylő gépkarabélyából tüzet nyitott rá. Az egyik lövedék Trump fülét is súrolta. A kampány ikonikus képévé vált a jelenet, amikor Trump az ökölbe szorított jobb kezét a magasba tartva bukkant elő testőrei szorító öleléséből. Ekkor, és az ezt követő elnökjelölő gyűlés után kevesen mertek volna fogadni ellene.

Ám Biden visszalépése elvitte a show-t, a demokraták pedig tőlük szokatlan módon meglepően gyorsan, szervezetten és öldöklő belső viták nélkül sorakoztak fel Biden alelnöke, Kamala Harris mögé, akit a hirtelen jött lendület az élre is repített a közvélemény-kutatásokban. A kampány következő hónapjaiban úgy tűnt, hogy Harris mindig a megfelelő pillanatokban kap újabb lökést. De egyrészt még ezek a hirtelen jött népszerűségnövekedések – mint például ami Trumppal folytatott első és egyetlen jelölti vitája után érkezett – se hoztak igazán áttörést. A választások kimenetét eldöntő csatatérállamokban Arizonát leszámítva, amely októberben már egyértelműen Trumpnak állt, végig hibahatáron belüli maradt az állás a felmérésekben.

Október közepére pedig elfogyott a lendület, Trump az országos felmérésekben is beérte Harrist. Hiába mutattak jól az amerikai gazdaság fő mérőszámai, a választók érzülete ezzel ellentétes volt. Ritka pesszimistán látták saját gazdasági kilátásaikat, és tombolt a nosztalgia a 2010-es évek végének dinamikusan növekvő gazdasága után, amit sokan Trump elnöki ciklusával azonosítottak. Mindegy volt, hogy valójában nem a trumpi gazdaságot, hanem a világjárvány és az azt követő gazdasági és inflációs válság előtti időkét sírják vissza.

Mi lesz?

A cikk felütéseként a messzi múltat idéztük fel, de a jövőre nézvést tévedés lenne Trump első elnöki ciklusából kiindulni. A következő négy év drámaian más lesz, mint Trump első elnöksége volt. 2016-ban Trump a republikánus pártelit ellenében, annak legnagyobb meglepetésére lett egyáltalán jelölt, majd a többség várakozásával ellentétben elnök. Valójában még Trump stábja se készült feltétlen győzelemre – Trump a győzelme pillanatában a Rolling Stones „You Can't Always Get What You Want” (Nem mindig kaphatod meg, amit akarsz) című slágerére vonult be, ami vagy világbajnok trollkodás volt, vagy azt jelzi, hogy inkább vereségre számítottak a playlist összeállításakor.

Akárhogy is, hirtelen kellett összerántani az új kormányt, amit így a republikánus establishment mérsékeltebb tagjai domináltak. Ők pedig a következő éveket afféle babysitterként töltötték Trump körül. A két tengerészgyalogos tábornokból lett kabinettag, Jim Mattis hadügyminiszter és egykori szárnysegédje, John Kelly kabinetfőnök például titkon megállapodtak, hogy sosem hagyják felügyelet nélkül az elnököt, egyszerre sosem hagyják el az országot. Kormánya legfelsőbb, miniszteri és miniszterhelyettesi szintjein aktívan szabotálták utasításait, egy másik kabinetfőnöke – Trump jó párat elfogyasztott négy év alatt –, a Republikánus Párt éléről importált Reince Priebus például azt a tanácsot adta az elnöki stábnak, hogy ne direkt utasítsák el az elnök felvetéseit, hanem húzzák addig az időt, amíg el nem feledkezik róluk.

Ez az intézményes védőburok elnöki ciklusa végéig kitartott ugyan, de már akkor repedezni kezdett. Igazságügyi minisztere, William Barr ugyan a 2020-as elnökválasztást követő hetekben, amikor Trump a szövetségi ügyészség vádjai szerint törvénytelen eszközökkel próbálta megakadályozni egy szabad és tisztességes választás végeredményének kihirdetését, még ellenállt az elnöki parancsnak, hogy az igazságügyi apparátust is a választási eredmények megmásításának szolgálatába állítsa. De helyettesei között voltak már, akik lelkesen jelentkeztek a feladatra a miniszteri poszt reményében.

Az azóta eltelt négy évben viszont Donald Trump lényegében teljesen saját képére szabta a Republikánus Pártot, amiben már eleve kevés vállalkozó szellemű nagy öreg maradt, aki megpróbálná féken tartani. Miért is próbálnák, ha ez mostanra politikai öngyilkossággal ér fel. Olyan nevek tűntek el a süllyesztőben, mint Liz Cheney, a már Richard Nixon óta republikánus elnököket szolgáló, az idei választáson Kamala Harrisre szavazó Dick Cheney lánya, csak mert szembe mert szállni Trumppal.

Trump új kormánya így már lojalistákból, politikai akarata megvalósítóiból áll majd, akik nem fognak ellentartani szeszélyeinek és legrémisztőbb ösztöneinek. Ahogy a képviselőházban és a szenátusban is egyre többen ülnek, akik közvetlenül Trumpnak köszönhetik karrierjüket, vagy eleve az ő ihletésére léptek politikai pályára. Tévedés tehát abból kiindulni, hogy mi volt, illetve mi nem történt Trump első elnöki ciklusában. Ami akkor nem történhetett meg, most már megtörténhet, mert nincs aki ellenállna Trump legvadabb ötleteinek.

Vad ötletből pedig akad jó pár, elég, ha csak kampánya legfőbb ígéreteit vesszük. Trump programjának két kulcspontja a védővámok és az illegális bevándorlás volt. Előbbiben tízszázalékos általános védővám bevezetését tervezi, Kínával szemben pedig „akár 60 százalékosnál is nagyobb” büntetővámét is. Trump felfogásában ezt a vámot az Egyesült Államokba exportálók fizetnék meg, valójában az importált termékek ára ugrana meg, ami új lendületet adhat az amúgy mostanra már visszaesett inflációnak. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy ez fellendítheti a belföldi termelést, de az eleve azért esett vissza, mert csak drágábban tudja előállítani ezeket a termékeket, vagyis a drágulás így is, úgy is garantált.

Gazdasági hatásaiban még drámaibb lehet Trump másik bőszen hangoztatott kampányígérete, 25 millió illegális bevándorló deportálása. Ez azon túl, hogy logisztikailag mennyire kivitelezhetetlen és költséges – az Amerikai Bevándorlási Tanács think-tank elemzése szerint több száz új őrizetes központot kéne felépíteni, 25 millió ember deportálása pedig önmagában 500 milliárd dollárba kerülne –, tragikus gazdasági következményekkel járna. Ha tetszik, ha nem, az illegális bevándorlók rendkívül fontos szereplői az amerikai gazdaságnak, eltávolításuk teljes szektorokat bénítana meg. Például az élelmiszer-termelést, vagy éppenséggel az építőipart. Vagyis hiába kampányolt Trump leendő alelnöke, J. D. Vance pont azzal, hogy a lakhatási válságot is enyhítené az illegális bevándorlók kipaterolása, az építőipar bedőlésével pont az új lakások építése bénulna meg teljesen.

A pártokon felüli közgazdasági kutatóintézet, a Peterson Institute for International Economics szeptemberi elemzése szerint már 8 millió bevándorló kitoloncolása is 5,1 százalékponttal csökkentené a foglalkoztatottság mértékét az Egyesült Államokban, és 6-7 százalékos visszaesést okozna az ország GDP-jében.

A javaslat embertelenségéről nem is beszélve. Az Egyesült Államok törvényei szerint az ország területén születettek automatikusan amerikai állampolgárok a szüleik állampolgári státusától függetlenül. Vagyis az illegálisan az Egyesült Államokban tartózkodók kitoloncolása családokat szakíthat szét. A Pew Research felmérése szerint 4,1 millió amerikai családban élnek vegyesen legális és illegális státusúak, ennyi családot szakítana ketté Trump terve, ha valóban meg is valósítanák.

Bár az amerikai választókat az ukrajnai háború kérdése kevéssé érintette meg, és nem ez befolyásolta a döntésüket, Magyarország földrajzi helyzetéből nézve Trump erre vonatkozó tervei is aggályokat ébreszthetnek. Már akiben, persze, hiszen Orbán Viktor és kormánya mindent egy lapra feltéve sorolt be Donald Trump mögé, akiben a béke követét látják. Trump valóban szereti hangoztatni, hogy már beiktatása előtt, megválasztása után pár napon belül békét teremtene Ukrajnában, de terve részleteit még nem fejtette ki. Márpedig a harcok jelen állása, az orosz erők lassú, de módszeres előrehaladása közben nehéz olyan békét elképzelni, amiből ne Vlagyimir Putyin kerülne ki győztesen, nem járna ukrán részről területek feladásával.

Nehéz olyan jövőt elképzelni, amiben egy ilyen kimenet ne bátorítólag hatna Putyinra, akinek nem titkolt célja az orosz érdekszféra szovjet időket idéző restaurációja. Ukrajna lerohanása előtt nyíltan megfogalmazta azt a követelését, hogy a NATO hadereje húzódjon vissza a keleti tagállamok felvételét megelőző vonalai mögé, lényegében feladva az egykor kommunista uralom alá eső európai területeit. Köztük Magyarországot is.

Az ukrajnai háború következtében a NATO amúgy revitalizálódott, megerősödött, két új taggal bővült. Az európai országok is felfuttatták hadászati kiadásaikat, fegyverkezésbe kezdtek. De Trump első elnöksége alatt, és azóta is többször nyilvánvalóvá tette ellenszenvét a katonai szövetséggel szemben, amely így újra válságba kerülhet. Mert hiába az európai tagállamok növekvő kiadásai, a NATO továbbra is a világ legnagyobb és legmodernebb haderejére, az amerikaira támaszkodik képességei javában.