Trumpot is utolérte az, amit Biden ellen még fegyverként használt
2024. november 2. – 17:17
A közvélemény-kutatások már tavaly is arra figyelmeztettek, hogy az amerikai választók szerint Joe Bidennek be kéne látnia, hogy az idővel nem dacolhat. 81 évesen nem vállalhat be egy választási maratont, és pláne nem ígérheti komolyan az amerikai polgároknak, hogy esetleges második elnöki ciklusában – melynek végén 86 éves lenne – kellő energiával, összeszedettséggel lesz képes kormányozni a világ legnagyobb és legszerteágazóbb kapcsolatrendszerrel rendelkező hatalmát.
Miután Biden egyre több jelét adta annak, hogy a kor nem csak egy szám, végül kampányát június végén maga alá temette a Donald Trump elleni televíziós vitán mutatott teljesítménye. Ezután kézenfekvő volt, hogy a Biden helyét átvevő, 60 éves Kamala Harris elnökjelöltségével fordul a kocka, és a 78 éves Trump lesz az, aki védekezésre kényszerül a korából fakadó fizikai vagy még inkább mentális hanyatlás jelei miatt, és ez a téma lehet a demokrata kampány egyik aduja.
A megválasztása esetén januárban a legidősebb amerikai elnökként újra hivatalba lépő Trump ugyanis nemcsak a Bidennel szembeni kontrasztot hangsúlyozó 2024-es kampányát, de egész politikai pályafutását arra építette, hogy kerek e Földön nincs nála energikusabb, tettrekészebb vezető. Radikális ígéretei nemcsak tartalmuk, hanem az ígéretekből sugárzó lendület miatt is hatékonyak – ugye Trump „24 óra alatt” vetne véget az orosz–ukrán háborúnak, „egy igazán kemény óra alatt” egész Amerikában leszámolna a bolti tolvajlásokkal.
Trump megkopó lendülete, bakijai és bizarr gesztusai már a kampány Biden-szakaszában is terítéken voltak, azonban a republikánus jelölt fizikai-szellemi állapota soha nem került olyan vakító reflektorfénybe, mint a demokrata elnöké. Ezt az aránytalanságot részben azzal lehetett magyarázni, hogy sok olyan jelenség, melyet Bidennél az öregedés kontextusában tárgyalt a média, évtizedek óta hozzátartozik Trump alapműködéséhez. Mára a legmeredekebb kijelentésein is simán túllép a hírfogyasztó – és ami médiakritikusok szerint ennél nagyobb baj: a minden más politikust diszkvalifikáló megnyilvánulásait normalizáló média is.
Chris Sununu, New Hampshire Trumppal szemben erősen kritikus, de hogy, hogy nem végül őt támogató republikánus kormányzója ezt úgy próbálta megmagyarázni, hogy „egy Trumphoz hasonló fickónál” a választók eleve belekalkulálják a szavazatukba, hogy egy botrányos jelöltet választanak. A New York Times tudósítója Trump detroiti gazdasági fórumán október közepén azt tapasztalta, hogy a megjelenő tehetős vállalkozók jelentős része úgy támogatja a politikust, hogy közben nem ad hitelt radikális ígéreteinek, és biztosra veszi, hogy úgysem fog politikai tisztogatásba kezdeni a közalkalmazotti szférában, és nem fog 200 százalékos büntetővámokkal dobálózni.
A szélsőség normalizálásának jelenségéhez érdemes azért hozzátenni, hogy az egykori ingatlanbefektető-realityceleb politikai karrierje körül mindig is ott kacskaringóztak az elnöki posztra való alkalmasságával kapcsolatos morális és pszichológiai kérdőjelek. Ezek azután húzták ki magukat felkiáltójellé, hogy Donald Trump a 2020-as elnökválasztás után – érdemes ezt így egyben ízlelgetni – erőszakos zavargásokba torkolló választási csaláskísérlettel próbálta megtartani az amerikai elnöki széket. A Capitolium 2021. január 6-i ostromáról, amely hét ember halálával hozható összefüggésbe, Trump idén október közepén azt mondta egy kampányrendezvényen, hogy az „a szeretet napja” volt.
Révedezés és hullámvasutazás
Trump pszichológiai távelemzésének óriási irodalma van; saját, pszichológusként dolgozó unokahúga is könyvet írt a nagybátyjáról, és adminisztrációjának tevékenységét is alapjaiban meghatározták az elnök alkalmasságával szembeni fenntartások. Erősen kétséges azonban, hogy van-e értelme az ilyen pszichologizáló megközelítésnek, különösen úgy, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság úgynevezett „Goldwater-szabálya” etikátlannak is tartja, hogy ténylegesen lefolytatott, szakszerű vizsgálatok nélkül távdiagnosztizáljanak egy politikust.
Donald Trump megítélésének azonban nem is ártottak különösebben az alkalmasságát megkérdőjelező legplasztikusabb és leghitelesebbnek tekintett beszámolók sem, például több korábbi kormányzati munkatársától, köztük John F. Kellytől, aki tengerészgyalogos tábornokból avanzsált Trump miniszterévé, majd második kabinfőnökévé. Harris Kellyre reflektálva már konkrétan fasisztának nevezte Trumpot, miután a volt elnök egykori kabinetfőnöke azt állította: Trump többször is hangot adott Hitler iránti csodálatának.
Azonban amellett, hogy a demokráciára jelentett veszélyeket hangsúlyozták, a demokrata kampánystáb a Trump-hanyatlás motívumát is beemelte a kampányfinisbe – abban az időszakban, amikor a versengés már kizárólag a választást eldöntő „csatatérállamok” néhány tíz- és százezernyi, jellemzően kevéssé ideologikus, ingadozó szavazójának megnyeréséért zajlott.
Az egészség nem minden, de azért nem is kevés
Az egészségen való rugózásnál érdemes megjegyezni, hogy mivel a közvélemény az amerikai elnököt tartja az Egyesült Államok megszemélyesítőjének, az egészség és az energikusság fontos alkalmassági szempont; nem véletlen, hogy olyan ikonikus elnökök, mint Franklin Delano Roosevelt vagy John Fitzgerald Kennedy, évtizedekig titkolták komoly bajaikat (FDR konkrétan azt, hogy kerekesszékbe kényszerült), 2016-ban pedig a kampányhírek napokig Hillary Clinton köhögéséről szóltak. A tendenciára azért van ellenpélda is: Pennsylvania állam demokrata szenátorjelöltje, John Fetterman kevesebb mint fél évvel a 2022-es félidős választás előtt sztrókot kapott, és hetek alatt úgy-ahogy felépülve hozta aztán a versenyt.
Az életkorkampány új szakasza azzal indult, hogy október közepén a Fehér Ház nyilvánosságra hozta Harris részletes állapotfelmérését, mely a 60 éves elnökjelölt egészségi állapotát igen jónak ítélte, egyedüli problémájaként szezonális allergiáját és kontaktlencsével korrigált rövidlátását jelölte meg. Ez az állapotfelmérés implicit módon egy Trump elleni támadás is volt.
A republikánus jelölt ugyanis következetesen eltitkolja átfogó állapotfelméréseinek eredményét. Egy egész életében hamburgeren és Diet Coke-on élő, a golfon kívül a sportot kerülő, néhány éve súlyos Covid-fertőzésen átesett, 78 éves férfi esetében akkor sem lenne mellékes ez a kérdés, ha a páciens épp nem a világ legnagyobb nukleáris arzenáljának átvételére készülne. Trump egykori fehér házi orvosa – jelenleg republikánus képviselő – viszont csak egyoldalas, szuperlatívuszokkal tűzdelt összefoglalóval intézi el ezt az egész kérdést.
A Trump mentális és fizikai egészségének hanyatlására felhúzott kampányhoz a muníciót maga a jelölt szolgáltatja, aki az elmúlt hetek kampányrendezvényein naponta produkált még Trump-szinten is meghökkentő elemeket. De lehet, hogy egy rég halott golfozó péniszméretéről való elmélkedés vagy egy félórás táncszünet már nem egyszerűen csak a hírzajgenerátor működtetéséhez kell.
A New York Times összesítette és feldolgozta Trump 2015 utáni összes beszédét, nyilatkozatát és posztját, és az október elején írt összehasonlító elemzésből az jött ki, hogy a politikus öregedése szerintük 2024-re bizony kimutatható.
Ahogy teltek az évek, úgy váltak a Trump-beszédek egyre hosszabbakká, múltba révedezőbbekké és csapongóbbakká; nyelvhasználata pedig egyre sötétebbé, fenyegetőbbé és apokaliptikusabbá.
A lap összesítése szerint a Trump-show-k egyre hosszabbak – a 2016-os kampány átlag 45 percéhez képest idén már átlagosan 82 percig tartanak. Viszont ezek az utolsó kampányhajrát leszámítva egyre ritkultak; a Washington Post összesítése alapján Trump a korábbi kampányaihoz képest kevesebb rendezvényt tartott és kevesebb interjút adott, és ő maga is nyilvánosan panaszkodott már a kimerültség miatt.
Amellett, hogy Trump üzenetei egy akkori elemzés szerint már évekkel ezelőtt is egy 9–10 éves gyerek szintjére voltak kalibrálva, valójában az elemzések szerint sokszor igen nehezen követhető, miről is beszél. A New York Times erre egy szeptemberi, Wisconsin államban tartott beszédének hullámvasútját hozta fel példaként.
Ebben Trump tíz perc alatt Kamala Harris kormányzati szerepéről átpattant a meritokrácia előnyeire, onnan a sokáig független jelöltként vitézkedő Robert F. Kennedy mellette való kiállására, a szövetségi élelmiszer-ellenőrzési és járványügyi hatóságok korruptságára, a Covid-járványra (és persze a WHO gaztetteire), a bevándorlásra, onnan vissza a WHO-ra, majd előre Kínára, Joe Biden életkorára, megint Kamala Harrisre, megint Bidenre, róla a krónikus és gyerekbetegségekre, vissza Kennedyre, a Biden „maffiacsaládra”, Biden évértékelőjére, Franklin Delano Rooseveltre, (az elnök elmozdításának lehetőségeiről szóló) 25. alkotmánykiegészítésre, a „parazita politikai osztályra”, a választásra, vissza a bevándorlásra, Tammy Baldwin demokrata szenátorra, megint vissza a bevándorlásra, az energiakérdésre, megint a bevándorlásra, majd megint Tammy Baldwinra. Még egyszer: mindezt tíz percben.
A szavakon és az indulatokon is tetten lehet érni
A nehezen követhető tempón túl Trump sokszor konkrétan értelmezhetetlen ugrásokkal, témákkal, hasonlatokkal és okfejtésekkel rukkol elő, melyekről nehezen látható be, milyen politikai célokat is szolgálhatnak. Egyszer elkezdett elmélkedni Bidenről, de már a második mondatnál az 1966-ban visszavonult színész, Cary Grant férfias szépségére szökkent át. A nevadai sivatag középén található Las Vegasban elkezdett elektromos meghajtású csónakokról beszélni, ami a „potyautas” cápák elleni kirohanásba torkollott.
Visszatérő elem A bárányok hallgatnak, különösen Hannibal Lecter; a kannibál sorozatgyilkos felemlegetésével korábban csak arra utalt, hogy a migránsok nemcsak macskákat és kutyákat – ahogy egy konteót idézve arról a Harris elleni tévévitában is beszélt –, hanem embereket is esznek (2024 van, ezért le kell írnom, hogy nem esznek), de később ez átfordult a „néhai, nagyszerű Hannibal Lecter” méltatásába.
Trump soha nem ragaszkodott görcsösen a pontossághoz és a tényszerűséghez, azonban az elmúlt időszakban egyre sűrűbben kezdte el összekeverni a dolgokat, helyszíneket és időpontokat. A magyar médiában elhíresült eseten – amikor egy éve Orbán Viktort Törökország erőskezű vezetőjeként méltatta – túl összekeverte Nikki Haley republikánus elnökjelöltet Nancy Pelosi korábbi demokrata házelnökkel, Joe Bident Barack Obamával. A földrajzi tájolással is hadilábon áll: összekeverte a kampányát meghekkelni akaró Iránt Észak-Koreával, Louisiana államot Georgiával. Egyik rendezvényén lelkesen méltatta a szeptemberi elnökjelölti vita „őrjöngő” közönségét – miközben a vitát közönség nélkül rendezték.
A New York Times idézett cikke felhívja a figyelmet arra, hogy Trump retorikai labirintusainak zöme a múltba vezet. Az a mindennapi tapasztalat, hogy az idős emberek egyre inkább a múltban élnek, nemcsak azt jelenti, hogy referenciáik zömét legaktívabb, legenergikusabb időszakukból merítik, hanem azt is, hogy gondolkodásukban a múlt és a jelen sokszor összemosódik. A nehezen megfogható életjelenség leírásánál szerencsére segítségünkre van Thomas Mann, aki a József és testvéreiben így jellemezte az agg Jákobot:
„Szellemi ereje borzalmasan azonosította a jelent a múlttal, tökéletes újraátéléssel helyettesítette a régtörténtet, a maga személye egyugyanaz lett Noéval, a meglesett, megcsúfolt, fia kezétől meggyalázott atyáéval.”
Egyes szakértők a kornak tudják be azt is, hogy Trump szóhasználata egyre kategorikusabb, végletesebb és negatívabb; teatralitást korábban sem nélkülöző víziói egyre apokaliptikusabbak. Trump 2024-ben 69 százalékkal többet szitkozódik, mint 2016-ban, amit a New York Times által megkérdezett szakértők szintén visszavezetnek arra a jelenségre, hogy idősebb korban az emberek egyre kevésbé tudják moderálni indulataikat.
A stabil géniusz és a módszere
A saját médiamegjelenéseire állandóan reflektáló Trumpot sem hagyták hidegen az attrakcióira a Harris-kampánytól érkező „remélem, azért minden rendben”-szintű bökések és a cselekvőképességét nyíltan megkérdőjelező vádak. Harris október közepén azt mondta, óriási kockázatokkal járna Amerikának, ha Trump másodszor is elnök lenne, miután a republikánus elnök a „belső ellenségekről” és az ellenük esetlegesen bevetett fegyveres erőkről beszélt. A demokrata jelölt akkor mondta azt is, hogy Trump egyre instabilabb és zavartabb.
Trump alapállása az, hogy ő egy „stabil zseni”, stábja pedig a New York Times kérdésére úgy jellemezte az elnökjelöltet: „A politikában neki van a legtöbb energiája és kitartása, és ő a legokosabb vezető, akit ez az ország valaha látott.” Januárban azt állította, hogy „nemrég” sikeresen elvégzett egy, a kognitív hanyatlás kimutatására szolgáló tesztet, amin csak a résztvevők két százaléka megy át, de a teszt jellege és konkrét eredménye homályban maradt.
De közben október közepén a Bloomberg üzleti fórumán már azt magyarázta, hogy ő soha nem életkora miatt támadta Bident, és több – néha hamis – példát hozott az üzleti életből arra, hogy „a legokosabb emberek, akiket valaha ismertem”, nyolcvan felett voltak. Másfelől Trump állítja, hogy csapongásai az általa a különböző témák összeszövésének (weave) nevezett retorikai stratégia részei:
„Tudjátok mi az? Amikor mondjuk kilenc különböző dologról kezdek egyszerre beszélni, és a végén minden egyes elem briliánsan a helyére kerül. Barátaim, például angol nyelvvel foglalkozó professzorok azt mondják, hogy »ez a legzseniálisabb dolog, amit valaha láttam«”.
Annak ellenére, hogy a Pew szeptemberi felmérése alapján az életkor mint téma politikai hátrányt jelenthet Trumpnak, a feltételes mód a választás küszöbén is csak feltételes mód marad. Ugyanis október közepe óta a sorozatos Trump-sokkprodukciók és az azokra rárepülő reakciók és politikai hirdetések sem látszódnak sem a közvélemény-kutatások eredményeiben, sem pedig a felméréseket aggregáló-súlyozó esélylatolgató modellekben. Az állás szoros maradt, a hét csatatérállamban hajszálnyi különbségek vannak csak a jelöltek között, több államban is a republikánus jelölt erősödött minimálisan, Michiganben és Wisconsinban viszont Harris. Nate Silver adatguru modelljében szombaton Trumpnak adott kicsivel több esélyt a győzelemre, 53,8-45,8 százalék arányban Harrisszel szemben.
Az elemzők hetek óta nagyrészt a mozdulatlanság magyarázatával vannak elfoglalva, melyet egyesek már azzal a rezignációval írnak le, hogy „úgy tűnik, a politikai polarizáció végpontjára értünk, amikor már egy elnökjelölt lecserélésén kívül semmi nem képes befolyásolni a választókat”.
Az amerikai elnökválasztásról szóló cikkeinket, műsorainkat és a választási előzetes térképünket itt találják a mellékletünkben. A csatatérállamokban az állást pedig lenti térképünkön is megnézhetik, ahol hexagonális nézetre is lehet váltani:
