2024. október 20. – 15:39
Brittany Kaiser, a 2016-os amerikai elnökválasztáson Donald Trump győzelmében kulcsszerepet játszó, az adatkezelési botrányban érintett Cambridge Analytica nevű politikai tanácsadó cég egyik korábbi vezetője visszaemlékezésében elmesélte, miként nyerték meg a választásokat a Republikánus Pártnak. Taktikájuk lényege szerint azokra a választókra (jelen esetben Facebook-felhasználókra) vadásztak különböző személyre szabott politikai hirdetések segítségével, akik párthovatartozás szempontjából bizonytalanok, ugyanakkor döntésükben befolyásolhatóak (persuadable) voltak, de ami a legfontosabb, hogy úgynevezett billegő államban (swing state) éltek.
Kaiserék úgy gondolkodtak, hogy egy végig fókuszált kampánnyal akár át is fordíthatóak ezek az államok kékről pirosra, tehát demokratából republikánus többségűre. Ez olyannyira sikerült, hogy egy sor olyan államban nyert végül Trump, ahol utoljára republikánusként csak Ronald Reagan tudott diadalmaskodni a nyolcvanas évek derekán. Ilyen állam volt 2016-ban Wisconsin, de Michigant is úgy tette zsebre a jobboldal nyolc éve, hogy ott 1988 óta nem nőtt fű a demokraták árnyéka alatt az elnökválasztásokon. Wisconsint 0,77, míg Michigant mindössze 0,23 százalékpontos különbséggel húzta be Trump, miközben az előzetes felmérések mindkét államban nagy esélyt adtak Hillary Clinton győzelmére.
Ha ilyen meglepetésgyőzelmekre volt képes Trump, van-e értelme egyáltalán billegő vagy csatatérállamokról beszélni? Az elmúlt évtizedek elnökválasztásainak eredményeivel elkészített hosszabb idősoros elemzés azt bizonyítja, hogy léteznek természetesen azok az államok, ahol valóban visszatérően képtelenség megtippelni a választás győztesét. Ugyanakkor az alábbi elemzés egyszerre bizonyítéka a becsontosodott történelmi törésvonalak továbbélésének és a viharosan változó amerikai társadalmi folyamatok politikai következményeinek. Mint azt látni fogjuk,
a világ harmadik legnépesebb országában lényegében akár egy Debrecen lakosságszámával megegyező méretű választói tömb döntheti el a választás sorsát november 5-én.
Az Egyesült Államok elnökét nem közvetlenül választják, hanem minden tagállam a lakosságszámával közel arányos számú elektort, olyan küldötteket választ, akik aztán formálisan döntenek az elnök személyéről. Az a párt, amelyik a legtöbb szavazatot kapja egy adott államban, az összes, az államnak meghatározott elektori mandátumot bezsebeli. 1964 óta összesen 538 elektori helyet osztanak ki. Az 50 amerikai tagállam mellett maga a főváros, Washington D.C. is rendelkezik 3 ilyen mandátummal, valamint Nebraska és Maine államban további választókerületeket jelöltek ki néhány elektori mandátum közvetlen eldöntéséhez, de ezeket a kivételeket leszámítva maga a választási rendszer pofonegyszerű.
2000-ben Floridában például George W. Bush mindössze 537 szavazattal végzett Al Gore előtt, mégis a republikánus jelölt 25 elektort kapott, míg demokrata riválisa nullát. Ha azon a novemberi napon 269 választó máshogyan dönt, nem lett volna George W. Bush az USA 43. elnöke, hiszen országosan mindössze 5 elektorral szerzett többet, mint Gore, és talán az egész 21. századunk máshogyan alakulhatott volna. Mindenesetre a választásokat követően hosszú hónapokra nyúlt jogi hercehurca kezdődött, de még a 2001-es, horrorfilm-paródiaként készült Horrorra akadva egyik jelenetében is előkerülnek a demokraták által eltűntnek mondott floridai szavazatok.
A republikánus és a demokrata oldalnak megvannak azok az államai, ahol szinte képtelen veszíteni. Azért csak szinte, mert három olyan választást is tartottak 1964 óta, amely annyira földcsuszamlásszerű volt, hogy minden addig ismert struktúrát borított. Rögtön az 1964-es választáson (a J. F. Kennedy meggyilkolása utáni évben) a demokrata Lyndon Johnson mindössze hat államban veszített, köztük az abszolút rekorder Alabamában, ahol azóta sem született soha demokrata győzelem. Johnsont azonban pár éven belül annyira felemésztette idegileg a vietnámi szerepvállalás, hogy 1968-ban már el sem indult az elnökválasztáson. A republikánusoknak volt két ennél is nagyobb sikerük. 1972-ben Richard Nixont, 1984-ben pedig Ronald Reagant úgy választották újra, hogy csak a fővárosban és egy államban (Massachusettsben, illetve Minnesotában) kaptak ki, minden más államban nyertek:
Ha eltekintünk az extrém választási eredményektől, érdemes a két legnagyobb, tehát elnökválasztási szempontból legbefolyásosabb állammal kezdeni, ha meg akarjuk mutatni a két oldal választási magterületét. Az USA legnépesebb állama Kalifornia (54 elektor), ahol 1992 óta mindig demokrata győzelem született. 2020-ban Joe Biden már közel 30 százalékpontot és több mint 5 millió voksot vert itt Trumpra.
Ezzel szemben áll az amerikai jobboldal bölcsője, Texas (40 elektor), ahol azonban egyre inkább kezdenek bajba kerülni a republikánusok. A legutóbbi elnökválasztáson már csak 5,5 százalékpont volt Trump előnye (630 ezer szavazat), 2016-ban ez a különbség 9 százalékpontos, 2000-ben még 21 százalékpont feletti volt. Ha legutóbb nem húz be sok tízezer új, spanyol anyanyelvű szavazót Trump a Rio Grande völgyében található 13 texasi megyében, akár komolyabban meg tudta volna itt közelíteni őt Biden. De Texasról még lesz szó a későbbiekben.
Ha a két legnépesebb állam mellett szintén magterületnek tekinthetjük azokat is, ahol 2000 óta ugyanaz a párt került többségbe, akkor a Republikánus Párt 19 további államot tudhat magáénak, azonban ezek döntő többségükben alacsonyabb népességű (így elektorszámú), vidékies településszerkezetű államok. Kivételt képez némileg ez alól Tennessee (11 elektor) és Missouri (10), azonban összeadva így is csupán 155 biztos elektori helye van a jobboldalnak a 538-ból. Ezzel szemben a demokraták köztudottan az óceánpartok népesebb és városiasabb államaiban erősek. Emiatt nekik kevesebb biztos államuk (16), de jelentősen több biztos elektori helyük (195) van.
A demokraták választói azonban nemcsak koncentráltabban helyezkednek el a földrajzi térben, de jellemzően nagyobb arányú győzelmeket is szoktak aratni ezen államokban. Ennek köszönhetően 2020-ban például több is volt a „felesleges” szavazatuk, tehát azon voksok száma, amelyekre államonként már nem lett volna szükségük az összes elektori hely megszerzéséhez. Ez a szám a Demokrata Párt esetében elektori helyekre leosztva 52 ezres, a Republikánus Pártnál csupán 37 ezres volt. A demokraták Kalifornia mellett 1992 óta hozzák New York államot (28 elektor), Illinois-t (19), vagy éppen New Jersey-t (14), de nekik is vannak kisebb biztos területeik, mint például Vermont vagy Washington D.C. (3-3).
A demokraták térbeli koncentrációjának másik következménye, hogy 2000-ben és 2016-ban annak ellenére veszítették el az elnökválasztást, hogy országosan többen szavaztak (popular vote share) a párt elnökjelöltjére (Al Gore, illetve Hillary Clinton), mint azok republikánus kihívójára, azonban utóbbiak valamivel kisebb arányú győzelmeket arattak a saját győztes államaikban, míg a demokraták ekkor is „túlnyerték” magukat.
A most magterületnek bélyegzett államok delegálják az elektorok közel kétharmadát, így valódi versenyre a mandátumok csupán harmadáért lehet számítani. Ez mindössze 15 állam, azonban ezek közt is találni olyat, amelyet a legritkább esetben szoktak billegő államként címkézni. Például Indiana államban (11 elektor) az elmúlt évtizedekben egy kivétellel mindig a republikánus elnökjelölt támogatói kerülnek meggyőző többségbe, és 2008-ban is csupán 1 százalékponttal tudta itt legyőzni Barack Obama a republikánus John McCaint.
Éppen ezért érdemes inkább a választások mindenkori szorossága felől megközelíteni a billegő államokat. 2020-ban például így nézett ki a legszorosabb versenyt hozó államok eredménye:
A legjobb példa – ami megvilágítja a politikai döntéshozók időnkénti vakságát és elbizakodottságát is – Wisconsin esete. 2016-ban a Clinton-kampányt tervező stáb abból indult ki, hogy itt utoljára a már emlegetett 1984-es republikánus cunami során nem nyert demokrata jelölt, ezért nem is tartottak politikai nagygyűlést Hillary Clinton részvételével az államban. Tették mindezt annak ellenére, hogy a demokrata győzelmek sorozata ugyan tényszerűen igaz volt, azonban a győzelmek mértéke alapján, a megelőző választások átlagában ez az egyik legkompetitívebb állam az egész USA-ban. 2016-ban Trump 22 ezer szavazattal (0,8 százalék) verte Clintont az államban, és ezzel zsebre vágott 10 elektori szavazatot.
A témával foglalkozó tengerentúli szakirodalom azóta is csak a „Wisconsin-magyarázatként” (Wisconsin narrative) emlegeti azokat az eseteket, amikor egy jelölt biztosnak hitt körzetekben szenved vereséget. Mindeközben a már emlegetett Brittany Kaiser a témával foglalkozó The Great Hack című dokumentumfilmben kifejezetten kiemelte Wisconsint mint olyan államot, amit az egyik legjobban megdolgoztak a célzott Facebook-hirdetéseken keresztül.
A 2000 óta a legszorosabb eredményeket hozó államok:
Nézzünk meg két, a november 5-i elnökválasztáson is fontos államot ezek közül közelebbről is.
Wisconsin: another brick in the wall
Az egész Egyesült Államokban 206 olyan megye (county – az állam alatti közigazgatási egység) volt, ahol 2016-ban úgy lett Trump a legnépszerűbb elnökjelölt, hogy 2012-ben még Obamát szavazták meg az ottani választók. Wisconsin államban csak ilyen megyéből 23 volt, és 2020-ra mindössze 3 ilyen megye tért vissza a demokratákhoz, és szavazott Bidenre. Az ilyen megyékben az átlagosnál jóval magasabb a fehér, fizikai munkát végző választók aránya, akiknek legfeljebb középfokú végzettségük van. Ez önmagában jól érzékelteti, hogy a fehér kétkezi munkások napi gondjainak történetét ma mennyivel sikeresebben tudja elmesélni az amerikai (és globális) jobboldal, szemben a baloldali progresszióval. A demokratákra leselkedő egyik veszély forrása pontosan ez, hiszen a korábban „Blue Wall”-ként, azaz kék falként jellemzett államok közé tartozó három keleti államban (Pennsylvania, Michigan és Wisconsin) nagyon sok ilyen profilú választó él és szavaz.
A 2022 novemberében rendezett félidős választáson 435 kongresszusi képviselőt, sok állam élére szenátort és kormányzót is választottak. Erre a voksolásra úgy álltak fel a felek, hogy mindenki egy hatalmas republikánus úthengerre számított, ehhez képest mindössze 19 választókerületet tudott átvenni a jobboldal (miközben hatot bukott is), igaz ezzel meglett a többségük a szövetségi kongresszus alsóházában, a képviselőházban, ugyanakkor a felsőházat, a szenátust a lehető legszűkebben megtartották a demokraták.
Wisconsinban 26 ezer szavazatos előnnyel (1 százalékos különbség) újraválasztották szenátornak az addig is hivatalban lévő republikánus Ron Johnsont, a kormányzói poszton pedig szintén helyén maradt a demokrata Tony Evers, aki valamivel nagyobb előnnyel (90 ezer voks, 2,4 százalék) nyert. A 8 wisconsini kongresszusi választókerületből egyet viszont át tudtak fordítani a republikánusok, noha minimális különbséggel. 2020-ban Biden szintén 1 százalékpontnál is kisebb előnnyel verte itt Trumpot, viszont mint az látható, erősen billeg ez az északi állam. A jelenleg ismert mérések a demokrata elnökjelölt, Kamala Harris hibahatáron belüli előnyét mutatják, Nate Silver adatguru modelljében mindössze 0,8 százalékpont az előnye Trumppal szemben Wisconsinban.
Pennsylvania: ahol valószínűleg minden eldől
Trump 2016-ban 1 százalékon belüli különbséggel nyerte meg az Appalache-hegység erdőivel borított népes, nehézipari központnak és hagyományos demokrata Blue Wallnak számító államot. Itt utoljára 1988-ban nem tudtak nyerni a demokraták, de Biden 2020-ban egy még az előzőnél is szorosabb küzdelemben hódította vissza az államot. A 2022-es félidős választásokon nagyot nyertek itt a demokraták, mert amellett, hogy hozták a kongresszusi választókerületek többségét (17-ből 9-et), elhódították a szenátori széket is, méghozzá azzal a John Fettermannal, aki a voksolás előtt hónapokkal kapott egy majdnem végzetes kimenetelű sztrókot.
Ez a diadal nemcsak szimbolikus (már 5 százalékpont különbségű), de stratégiai fontosságú is volt, hiszen ezzel is maradt meg a Biden-adminisztráció többsége a szenátusban. A kormányzói poszton is nagyon magabiztosan tudott újrázni a demokrata Josh Shapiro, akit Biden elnökjelölti visszalépése után pár napig potenciális utódként is kezeltek a washingtoni zuhanyhíradókban, majd pedig Kamala Harris esetleges alelnökjelöltjének is tippelték, pontosan az általa kormányzott állam csatatérjellegéből fakadóan.
Biden esetében egyébként érdemes kiemelni, hogy habár évtizedekig Delaware állam szenátora volt, Pennsylvaniában született és nőtt fel, és ezt elég hangsúlyosan is kommunikálták a 2020-as kampányban. A nyáron Harris egy ötnapos kampányturnét csinált végig az államban és itt, Philadelphiában mutatta be alelnökjelöltjét, Tim Walz minnesotai kormányzót is. Pár napja pedig Obama tartott itt egy nagy kampányeseményt.
2016-ban a 67 pennsylvaniai megyéből mindössze 11-ben nyert Clinton (Philadelphiában 82–15 arányban), 2020-ra pedig csak 2 további megyében tudott fordítani Biden, azonban különösen a philadelphiai kertvárosi részeken annyira fel tudta hozni a Demokrata Pártot, hogy az végül elég volt a csata megnyeréséhez ebben az államban is. Pennsylvania jelentőségét mutatja az is, hogy itt költötték eddig messze a legtöbbet a pártok politikai kampányüzeneteik célba juttatására:
A legtöbb elemző azt jósolja, hogy ha annyira szorosan alakul, hogy egy államon múlik majd az elnökválasztás kimenetele, az minden bizonnyal Pennsylvania lesz. Szóval ha van állam, ahol érdemes lesz november 5–6. fordulóján nyomogatni a frissítés gombot, akkor az ez. Nate Silver modelljében jelenleg 0,5 százalékpont Harris előnye.
Nézzünk még meg részletesebben három déli államot, az ezúttal csatatérállam Georgiát, valamint Floridát és Texast. Texast és Georgiát nem szokták a csatatérállamok között emlegetni, Florida pedig az utóbbi választások eredményei láttán egyre inkább elveszítette ezt a státuszát. Ugyanakkor együtt nagyon jó példák arra, hogy mennyire különböző utakat járnak be egyes amerikai államok az ország választási földrajza szempontjából.
Florida: a csatatárállam, ami már nem is annyira az
Florida (30 elektor) sokáig egy igazi billegő állam volt, ráadásul elektori súlya miatt megkülönböztetett szerepe volt az amerikai politikában. A mostani kampányban ugyanakkor szinte már senki nem számít itt demokrata győzelemre. A republikánus George W. Bushra mindkét választáson (2000 és 2004) többségében leszavaztak az itteniek, ahogyan később a demokrata Obamára is (2008 és 2012), viszont Trump színre lépése és a republikánusoknak kedvező demográfiai folyamatok óta megkérdőjelezhetetlen a Republikánus Párt floridai dominanciája.
A 2022-es félidős választáson 28 választókerületben 20 republikánus győzelem született, Marco Rubio szenátorra a választók 58 százaléka szavazott, a kormányzói poszton pedig Ron DeSantis 59 százalékos eredménnyel újrázott. Egyikükbe akkor még Trump potenciális párton belüli erős kihívóját, másikukba lehetséges alelnökjelöltjét látták bele. DeSantis elnökjelölti kampánya azonban hamar önmaga paródiájává vált; Rubio pedig alkalmas lett volna ugyan újabb spanyol anyanyelvű választók megszólítására, ugyanakkor a konstrukció ellen szólt, hogy Trump is Floridában él (itt kereste fel idén Orbán Viktor és a Szabad Európa szerint Habony Árpád is), márpedig alelnökjelöltet ritkán választanak ugyanabból az államból.
Mindezzel együtt Floridában 2000 óta eddig 5 százalékpont alatti volt a különbség a két nagy tábor között. Ugyanakkor a trendek egyértelműen Trump mellett szólnak, Nate Silver modelljében 5,7 százalékpontos előnyben van.
Georgia: 2020 legnagyobb meglepetése
A szomszédos Georgia államban (16 elektor) úgy nyert Biden 2020-ban, hogy utoljára itt 1992-ben tudta verni demokrataként Bill Clinton az idősebb Busht. Az utóbbi elnökválasztásokon ugyan nem tűnt ledolgozhatatlannak a demokraták hátránya (jellemzően az 5–10 százalékpontos tartományban mozgott vereségeik mértéke), de Biden itteni győzelme volt az igazi kegyelemdöfés Trump híveinek szívébe.
Atlantában és az annak kertvárosi részeit lefedő megyékben hatalmasat javított Biden a 2016-os eredményekhez képest, valamint hozta a kötelezőket (Colombust és a Forrest Gump filmbéli padjáról híressé vált Savannah-t is), és végül mindössze 11 ezer szavazat és 0,23 százalékpont különbséggel bezsákolt 16 elektori mandátumot Trump elől. Ez volt a 2020-as elnökválasztás legszorosabb állama és talán legnagyobb meglepetése is egyben.
Érdemes említést tenni arról, hogy Georgiában minden harmadik választó afroamerikai, és a 2020-as választások előtti nyáron kirobbant Black Lives Matter-események meglehetősen tematizálták a novemberi választásokat is. A fekete választók a Demokrata Párt legstabilabb választói csoportja minden etnikai, vallási vagy társadalmi rangból levezethető amerikai réteg közül. Az államnak a Biden győzelme mellett nyerni tudó két demokrata szenátora és republikánus kormányzója van. A 2022-es félidős választáson a republikánusok tudtak jobb pozíciókat fogni, 14 választókerületből 9-et megnyerve, de az egyik demokrata szenátor újrázott. Nate Silver modelljében most 1,4 százalékpontos előnyben van Trump Harrisszel szemben.
Texas: az egyre kevésbé szilárd bástya
Elsőre meglepő lehet, hogy miért foglalkozunk részletesebben Texasszal is (40 elektor), amely az elmúlt évek talán legdinamikusabban fejlődő amerikai állama, és a legkedvezőbb demográfiai mutatókkal rendelkezik. A belföldi migrációt jelentős mértékben fűtik a kedvezőbb lakhatási feltételek és az adózás, illetve általánosságban az állam viszonylagos olcsósága más államokkal, például pont Kaliforniával szemben. Ennek hatására a 2020-as népszámlálás eredményként Texas további 2 elektori helyet kapott, ahogy Florida és Észak-Karolina is kapott egyet-egyet, miközben New York, Kalifornia és Illinois is buktak fejenként egyet. Ez már önmagában a választások napjának -1. napján rossz hír a Demokrata Pártnak, hiszen Észak-Karolinában az elmúlt 40 évben egyszer nyertek a demokraták – igaz, újabban ott is szorossá vált a küzdelem – New York és Illinois viszont abszolút demokrata bázisok.
Texasról sokan úgy gondolkodnak, hogy a Republikánus Párt kikezdhetetlen erődítménye, ami egészen az államból származó Bush család országlásáig így is volt. Viszont – ahogyan arra már fentebb utaltunk – a demokraták lehelete már ott van a déli republikánusok vörös nyakán. Az utóbbi két elnökválasztáson már egy számjegyűre olvadt a két választói tömb közötti különbség. Miközben a vidéki megyékben megkérdőjelezhetetlen Trump népszerűsége, a nagyvárosokban már 2020-ban is a demokraták voltak népszerűbbek. Houstonban 56–43, San Antonióban 58–40, Dallasban 65–33 arányban oszlottak meg a szavazatok Biden javára. A legliberálisabbnak tartott Austinban pedig a különbség 72–26 százalékon állt meg.
Ezek az aránypárok 2016-ban sem voltak kedvezőek Trumpra nézve, de nem voltak ennyire széttartóak, arról nem is beszélve, hogy a szintén sok százezer választónak otthont adó Fort Worthben 2016-ban még Trump volt előnyben (52–44), 2020-ban már ugyanitt vereséget szenvedett, igaz, mindössze kétezer szavazattal. Texasban két republikánus szenátor (Ted Cruz és John Cornyn) és republikánus kormányzó (Greg Abbott) van. 2022-ben elbuktak egy kongresszusi választókerületet a demokratákkal szemben, de így is maradt a kezükön 25 a 38-ból.
Texasban Trump a toronymagas esélyes, Nate Silver modelljében 6,4 százalékpontos az előnye. Miközben a nagy metropoliszok lakói fokozatosan pártolnak el tőle, az USA más államaiból érkezők magukkal cipelt ismeretlen választói viselkedése is növeli a bizonytalanságot. Ugyanakkor az állam Mexikóval határos részein nagyot tudott erősödni Trump. Ez minden bizonnyal megmenti időlegesen a Republikánus Pártot a nagyobb bajtól, ugyanakkor ha egyszer Texas belép a csatatérállam kategóriába, nemzeti szinten kell teljesen átgondolniuk a politikai stratégiájukat.
