Az ukrajnai háborújának köszönheti Putyin, hogy máshol milyen könnyen lépnek át rajta

Az azeri hadsereg szeptember végén egy 24 órás ostrom során szétverte a hegyi-karabahi örmény erőket, és ezzel arra kényszerítették a helyi hatóságokat, hogy beleegyezzenek a fegyverletételbe. A katonai vereség után formálisan is véget ér Hegyi-Karabah el nem ismert államiságának harmincéves története.

A szeparatista Hegyi-Karabah Köztársaság – örmény nevén Arcah – elnöke, Szamvel Sahramanján csütörtökön aláírta azt a rendeletet, amely kimondja, hogy az állam minden intézményét felszámolják, így 2024. január 1-jével a köztársaság megszűnik. Igaz, ez már csak formalitás, miután a fővárost, Sztepanakertet is bevették Azerbajdzsán erői.

Ezzel teljes egészében Azerbajdzsán ellenőrzése alá tért vissza a 11 ezer négyzetkilométeres szeparatista terület utolsó része is – mindez pedig az orosz befolyás gyengüléséről is árulkodik.

Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a 150 ezres keresztény örmény kisebbség szinte egésze elhagyhatja az egykor csaknem kizárólag örmények lakta területet és a muzulmán Azerbajdzsánt, és a szomszédos Örményországba menekülhet. Az elszegényedett posztszovjet államnak azonban megoldhatatlan feladat lenne az áttelepülők elhelyezése.

Szerdáig a lakosság harmada, csaknem 50 ezer ember menekült el, egy nappal később az örmény kormányfő már 66 ezer érkezőről beszélt. Nikol Pasinján szerint Hegyi-Karabahban hamarosan nem marad egyetlen örmény sem.

A győzelem után az idő nem az örményeknek dolgozott

Bár az örmény kváziállam kezdete győztes háborúval indult 1991-ben, és csaknem harminc éven át tartotta ellenőrzése alatt Azerbajdzsán egyhatodát, valójában az idő is folyamatosan ellene dolgozott. A konfliktus történelmi beágyazottságáról ebben a cikkünkben írtunk bővebben.

Örményország a Szovjetunió széthullása után kevéssé fejlődött, lakosságának száma folyamatosan csökkent, amiben a demográfiai folyamatok mellett az elvándorlás is szerepet játszott. Igaz, az országnak a méreteihez képest rendkívül kiterjedt diaszpórája van az Egyesült Államoktól Franciaországon át Oroszországig – történelmileg Erdélyben is számottevő volt a ma Magyarországon is jelen lévő örmény közösség –, ez azonban önmagában kevés volt ahhoz, hogy a tengertől elzárt, ásványi kincsekben szegény Örményország felvegye a versenyt Azerbajdzsánnal szemben.

A keleti szomszéd kőolaja és földgázvagyona révén az elmúlt harminc évben látványosan fejlődött. 1993-ban a 7,5 milliós Azerbajdzsán GDP-je alig másfél milliárd dollár volt, ugyanekkor a 3,6 milliós Örményországé 1,2 milliárd. Ma a 10,4 milliós Azerbajdzsán gazdasága 54 milliárd dolláron áll, míg a 2,8 milliósra zsugorodott Örményország GDP-je 14 milliárd dollár.

Ennek megfelelően erősödött az azeri hadsereg is, miközben Örményországnak – amely hivatalosan egyébként nem ismerte el Hegyi-Karabah függetlenségét – egyre nagyobb terhet jelentett a terület támogatása gazdaságilag és védelmi szempontból is. Politikailag azonban nem tehette meg, hogy lemond az ősi örmény földként kezelt Arcahról.

Örményország – amely a Római Birodalmat megelőzve vette fel a kereszténységet a 3. században – mai területénél jóval nagyobbat ölelt fel több ezer éves történelme során, egykor Azerbajdzsánt és Törökország keleti részét is magában foglalva. Később azonban elveszítette önállóságát, az orosz fennhatóság alá már a Perzsa Birodalomból került a 19. század elején, környékén jelentős azeri lakossággal.

A felbomló cári birodalom idején voltak függetlenségi törekvések, végül azonban Örményország és Azerbajdzsán területe a Szovjetunió része lett. Némi határmódosítás után végül az örmények lakta Arcah az azeriek lakta síkvidékkel körbevéve Azerbajdzsán része lett, de széles autonómiát kapott. Az 1930-as évek elején Hegyi-Karabah lakosságának öt százaléka volt azeri, de az 1970-es évekre arányuk már elérte a 25 százalékot, és tovább növekedett. Ekkor Örményországban és Azerbajdzsánban kölcsönösen éltek egymás közösségei, ezért úgy tűnt, ez elejét veszi annak, hogy támadás érje bármelyiküket.

A Szovjetunió felbomlása idején azonban már 1988-ban súlyos zavargások kezdődtek a függetlenedő Azerbajdzsán helyett Örményországhoz csatlakozni kívánó Hegyi-Karabah körül.

Ezután etnikai tisztogatások jöttek, Azerbajdzsánt elhagyta az Arcahon kívüli örménység, Örményországból pedig elmenekültek az azeriek.

Moszkvához kötötte magát Jereván

A felkelő örmények 1991-ben – részben Moszkva csendes jóváhagyásával – megszerezték az ellenőrzést Hegyi-Karabah felett, sőt, 1993-ra további, azeriek lakta területeket foglaltak el, amelyek révén közvetlen kapcsolatot értek el Örményországgal. Az elfoglalt azeri területekről százezrek menekültek el Azerbajdzsán többi részébe.

A háború a biskeki protokoll aláírásával zárult, Oroszország, az Egyesült Államok és Franciaország részvételével. Azerbajdzsánnak lényegében tudomásul kellett vennie a területveszteséget jelentő helyzetet, bár a nemzetközi jog szerint Hegyi-Karabah teljes területe továbbra hozzá tartozott. A szakadár államot ugyan nem ismerte el senki, de a megállapodás kimondta, hogy annak biztonságáért Örményország felel.

A tízezrek halálához és több mint egymillió ember otthonának elhagyásához vezető háború forró szakasza így véget ért, a védelmi vonalak megmerevedtek,

Azerbajdzsán pedig inkább a fejlődésre koncentrált a már említett ásványkincsei révén. Igaz, a gazdasági fejlődés nem járt együtt a demokrácia megerősödésével, az országot a kezdetektől a szovjet érában hatalmat szerzett Aliyev család vezeti, a jelenlegi elnök Ilham Aliyev az apjától vette át a hatalmat húsz évvel ezelőtt.

Örményország valójában a győzelemmel nagy terhet vett magára: Azerbajdzsán és Törökország – amellyel az első világháború idején elkövetett örményeket ért népirtás miatt amúgy is feszült volt Jereván viszonya – lezárta határait előttük.

Az állam Oroszország katonai támogatására szorult, így politikailag is jobban elköteleződött felé

– a Dél-Kazukázusban egyedüliként lett tagja az Oroszország vezette Vámszövetségnek és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) is. Utóbbiból Azerbajdzsán már 1999-ben kilépett. 2012-ben pedig megszűnt az orosz fenntartású qabalai katonai radarállomás is Azerbajdzsánban.

Az orosz kötődésről Jereván nem mondhatott le, mert külpolitikai irányát alá kellett rendelnie Hegyi-Karabah szempontjainak, már csak azért is, mert Örményország politikai elitje a hegyi-karabahi klán befolyása alatt állt. 1998-tól 2008-ig Robert Kocsarján, utána 2018-ig Szerzs Szargszján volt az ország elnöke, mindketten Hegyi-Karabahban születtek, és részt vettek a harcokban is. Ők a kormányfői posztot is többször betöltötték, de rajtuk kívül is volt hegyi-karabahi születésű miniszterelnöke Örményországnak.

Ebben 2018 hozott fordulatot, amikor az örmény bársonyos forradalom nyomán Nikol Pasinján lett a kormányfő. Ő távolabb állt a hegyi-karabahi kötődésű politikai csoportoktól. A Pasinjánt hatalomra juttató tiltakozási hullám akkor indult el, amikor a hegyi-karabahi születésű Szerzs Szargszján az államfői székből a kormányfőibe ült volna át.

Oroszország először még beleszólhatott

Baku ezután láthatta elérkezettnek az időt, hogy 2020 szeptemberében elindítsa a „második kaukázusi háborút” – az első lenne az 1991–93-as –, amely során a Hegyi-Karabah Köztársaság által ellenőrzött terület 70 százalékát visszaszerezte. Ez a 2020-as megállapodás alaposan megkavarta a terület hatalmi és politikai viszonyait: míg az egyik érintett nép szemében egy „kis Trianonnal” ért fel, addig a másik félnek egy korábbi hasonló léptékű trauma revíziójával. Erről itt írtunk bővebben.

Az örmény hadsereg nem avatkozott be, Azerbajdzsánt végül csak az orosz diplomáciai közbelépés állította meg. Így Sztepanakertet nem vették be, és megmaradt a szűken vett Hegyi-Karabah, amelyet ezután már csak egy keskeny, a kétezer orosz békefenntartó által biztosított folyosó kötött össze Örményországgal.

Moszkva ekkor nagyjából arcvesztés nélkül jött ki a helyzetből,

hiszen ha nem is védte meg maximálisan legközelebbi szövetségese, Örményország érdekeit, mégis kialkudott egy olyan konstrukciót, amelyben kulcsszerepet kapott abban, hogy valamennyit megőrizzen Hegyi-Karabahból Örményországnak.

Az Ukrajna ellen Oroszország által indított háború azonban felborította az érzékeny egyensúlyt. Moszkva belegabalyodott a villámháborúnak tervezett invázióba, másfél év alatt a közelébe sem ért eredeti céljainak, legalább százezer katonát veszített, nemzetközi szankciók miatt elszigetelődött, és nem sikerült egy teljes értékű alternatív szövetséget kialakítania Indiával, Kínával, hiszen az utóbbiak sem álltak ki Vlagyimir Putyin orosz elnök mellett.

A presztízsveszteséget megérezte a posztszovjet térség is (erről itt írtunk részletesen), a közép-ázsiai államok is távolodtak Moszkvától – itt egyre inkább Kína dominál –, és Azerbajdzsán is egyre többször hagyta figyelmen kívül az orosz békefenntartók által biztosított, a Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő folyosóra vonatkozó megállapodást.

2023. szeptember 19. ennek a megállapodásnak a végét jelentette: Azerbajdzsán egyetlen nap alatt felszámolta Hegyi-Karabah maradékának függetlenségét. Az örmény kormányfő jelezte, hogy országa nem avatkozik be a harcokba. Az összecsapásokban azonban orosz békefenntartók is meghaltak, amiért Aliyev később bocsánatot kért Putyintól.

Moszkva inkább az árulónak tartott örmény kormányfőre mutogat

Moszkva az elmúlt három évben igyekezett figyelmen kívül hagyni a bakui szurkálást, miközben érezhető volt, hogy nem fogja tudni megállítani Azerbajdzsánt. Kérdés, mit tudott Moszkva a készülő támadásról, amelyre az örmény kormányfő már szeptember 11-én figyelmeztetett.

Nem kizárt, hogy erről is szó volt Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan török elnök szeptember 4-i találkozóján Szocsiban.

Akkor hivatalosan csak annyit lehetett tudni, hogy az ukrajnai gabona exportját biztosító megállapodást nem sikerült felújítani. Utólag azonban feltételezhető, hogy Azerbajdzsán legfontosabb szövetségese, Törökország, amely az azeri hadsereg megerősítésében is szerepet játszott, jelezte Putyinnak az elkerülhetetlent, amelynek megakadályozására Moszkvának úgysem maradt ereje.

Így Moszkva a kudarcért most inkább az örmény kormányfőt okolja. Az orosz vezetés olyan politikusnak írta le Pasinjánt, mint aki az örmény érdekek helyett a nyugati nyomásnak engedve fokozatosan lemondott Hegyi-Karabahról. Az orosz parlament elnöke, Vjacseszlav Vologyin a közelmúltban arról beszélt, hogy Pasinján valójában már tavaly októberben megtette ezt a lépést, amikor az ENSZ alapokmányára hivatkozva ő és azeri partnere kölcsönösen elismerték egymás területi szuverenitását az 1991-es határokon belül.

A nyilatkozat arra utal, hogy Oroszország igyekszik ezzel ledobni magáról a felelősséget Hegyi-Karabah maradékának felszámolása után. Pedig valójában a történtek újabb bizonyítékai annak, milyen súlyosan visszaesett az orosz befolyás a térségben és a volt Szovjetunió más részein azóta, hogy Moszkva az eredeti céljait tekintve kudarcot vallott Ukrajnában.

Ezt a kudarcot és a befolyás ezzel összeköthető csökkenését az orosz propaganda is igyekszik elleplezni. Az orosz állami RT – korábbi nevén Russia Today – főszerkesztője, az egyébként örmény származású Margarita Szimonjan a támadás napján kioktatta Pasinjánt, aki az orosz békefenntartók beavatkozását kérte Hegyi-Karabah védelmében. „Pasinján azt követeli (!), hogy az orosz békefenntartók védjék meg Karabahot. Hát mi van a NATO-val? Az nem védi meg?” – vetette oda, Júdásnak nevezve Pasinjánt, amiért Örményország aláírta a római statútumot, és ezzel elfogadta a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság fennhatóságát – amely pedig nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Putyin ellen.

Pasinján akkor azt mondta, hogy mindez nem Oroszország ellen irányul, Örményország nyugati kapcsolatai nem változtak meg, csupán Moszkva másképp értékeli azokat az ukrajnai háború miatt.

Az orosz felelősséget az orosz állami propaganda egyik főszereplőjeként Szimonjan érthető módon továbbra sem firtatja, noha a menekülő örményekről szóló képek nagyon hasonlítanak arra, ahogyan Kabulból menekültek a közelgő tálib hatalom elől az afgánok, amikor a NATO hagyta el Afganisztánt. Akkor az orosz propaganda a Nyugat gyengeségéről, kudarcáról, hanyatlásáról beszélt.

Hasonló hanyatlást most nem állapított meg Szimonjan, ehelyett inkább arról beszélt, hogy Pasinján tehet Hegyi-Karabah megszűnéséről, ezért „jobban tenné, ha felkötné magát egy barackfára.”