Évtizedeken keresztül élt a recept, hogy ha egy amerikai republikánus valamilyen szövetségi karriert akart befutni, akkor nem kellett sokat törnie a fejét azon, milyen ideológiai rubrikákat kell kipipálnia: a szabadpiac istenítése, a szövetségi állam ostorozása, mindez leöntve egy kis isten-haza-család-retorikával. Ezt az ortodoxiát rúgta fel 2016-ban a korszellemre a republikánus stratégáknál jobban ráérző Donald Trump. Trump a szabadpiaci retorikától elfordulva protekcionista gazdaságpolitikát, gigantikus szövetségi infrastruktúra-fejlesztéseket ígért (utóbbit végül Joe Biden valósította meg), de valódi forradalmi jelentősége az volt, hogy teljes mellszélességgel állt bele az amerikai politikában búvópatakként mindig is jelen lévő idegenellenességbe,
néhány év alatt teljes mértékben a főleg fehér férfiakra jellemző, úgynevezett identitáspánik alapján definiálta újra azt, mit is jelent republikánusnak lenni.
Ez az identitáspánik az elmúlt évek egyik legtöbbet kutatott társadalmi jelenségének számít; nagyjából úgy foglalható össze, hogy egy privilegizált társadalmi csoport attól tart, hogy az identitását meghatározó értékeket (amelyek sokszor nem is erkölcsi alapú viselkedésminták, hanem inkább pozitív hangulatot hordozó szimbólumok, mint a „család” vagy „nemzet”) egy külső csoport igyekszik a médián és az oktatáson keresztül aláaknázni, hogy így semmisítse meg a privilegizált csoport kohézióját és esszenciáját.
Az identitáspánik igen sok szorongást képes felölelni, és ami fontosabb, egységes politikai keretbe illeszteni. A közösségi média szubkultúrákat egységesítő és radikalizáló algoritmusai által megdolgozott választók így képesek egységes fenyegetésként kezelni a szexuális kisebbségeket, a bevándorlókat, a feministákat, a fegyvertartás észszerűsítése mellett kardoskodókat, a terhességmegszakítás humanizálásáért küzdőket, a környezetvédőket – meg persze a „valódi” ellenséget: a Trump győzelmét meghamisító, tobozmirigygyűjtő pedofil elitet.
Az identitáspánik rengeteg influenszert képes eltartani Jordan Petersontól Andrew Tate-en át a Liver Kingig, és persze a republikánus politikusok – akik sokan maguk is szélsőjobboldali influenszerek közül verbuválódnak – is rászálltak a jelenségre.
Az egyik legsikeresebb ilyen politikus Florida állam kormányzója, Ron DeSantis, aki kormányzati politikává emelte a kultúrharcot,
és az oktatásban megtalálta azt a terepet, ahol tagállami kormányzóként képes volt az országos politikában követendő példaként felmutatható változásokat elérni az oktatást szerinte átható „woke” szellemiséggel szemben. Az amerikai politikában fiatalnak számító, 45 éves DeSantis kultúrharcos eredményeire húzta fel elnökjelölti kampányát is, amely azonban messze alulmúlta a várakozásokat.
A Covid hozta meg az étvágyat
DeSantis célkeresztjébe 2020-ban kerültek be a szövetségi Covid-ellenes intézkedések keretében bezárt iskolák. Az iskolabezárásoknál ugyanis úgy érezte, hogy a pedagógusok és a szülők ellentétes platformon állnak, és komoly politikai nyereséggel járhat, ha ezt az ellentétet kiélezve ő a szülők – saját megfogalmazásában „az oktatási szabadság” – oldalára áll. Ráadásul az oktatás mindig is a kultúrharc Bahmutjának számított; az Egyesült Államokban is régi konzervatív sérelem, hogy az oktatásban méltánytalanul előtérbe kerülnek a liberális értékek, és a konzervatív álláspontokat, világnézetet az alapvetően liberális pedagógusi kar, illetve az értelmiségi elit adminisztratív úton nyomja el.
De míg Magyarországon a liberalizmus fantomja elleni küzdelemre közpénzszázmilliárdokat lehet eltapsolni, addig DeSantis jogköre tagállami kormányzóként még a floridai törvényhozás mindkét házának abszolút többségét maga mögött tudva is korlátozott, és leginkább a tantervekbe való beavatkozásban, az intézmények elbizonytalanításában és megfélemlítésében merül ki.
Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást!
Az oktatáspolitikában két fontos prioritás jelenik meg: az egyik a szexuális töltetűnek minősített elemek, illetve a nembináris nemi identitásról szóló elemek kigyomlálása a tantervből. A „Szülői Jogok az Oktatásban” név alatt beterjesztett, de széles körben csak „Don’t Say Gay”-ként emlegetett törvény betiltotta az iskolákban a nemi identitással és szexuális irányultsággal kapcsolatos, az „adott életkornak vagy érettségi szintnek nem megfelelő” oktatási tevékenységeket.
A törvény nemcsak a transznemű diákok és hallgatók elleni, zömében pitiáner, mégis megalázó diszkriminatív intézkedéseket alapozta meg, hanem ennek jegyében az iskolai könyvtárakat is felülvizsgálatra, és a törvénnyel ellentétesnek minősíthető könyvek eltávolítására kötelezték.
Az új prüdéria áldozatává vált William Shakespeare is. A 2023-ban kezdődő tanévben például a 15-16 éves diákok is csak részleteket olvashatnak a Macbethből, a Hamletből vagy a Rómeó és Júliából. Azaz paradox módon miközben a konzervatívok okkal-ok nélkül amiatt panaszkodnak, hogy a liberális világrend ledönti a nyugati civilizáció alappilléreit, a konzervatív kultúrpolitika az, amelyik kiveszi a diákok kezéből a nyugati civilizáció egyik legfontosabb írójának műveit (amelyek korhatár-besorolásáról egyébként lehetne értelmesen vitatkozni).
DeSantis a fiatalok „túlszexualizálása”, a szexuális másságról való diskurzus pedofil indoktrinációval való összemosása (a grooming) által keltett morális pánikra játszik rá – ez a motiváció indította őt a Disney elleni jogi háborúba, amely azonban a kezdeti országos, sőt nemzetközi hírverés mellett mára súlyos vereséggel fenyegeti őt.
Holdfény és Magnólia
A másik vonal a rasszista alapú megkülönböztetés évszázados történetéről, annak mélységéről, mindennapjairól és a jelent is befolyásoló vonásairól szóló oktatási anyagok betiltása vagy átfazonírozása. Az Egyesült Államok rasszista múltjával és a rasszista jelenével való szembesítés a New York Times úttörő „1619” megaprojektje vagy a Black Lives Matter mozgalom óta szálka a jobboldali szavazók szemében. Sőt, egyfajta ellenreakcióként a republikánus identitás egyik alapjává vált az anti-antirasszizmus (párton belüli megnevezése „anti-woke”).
Jól mutatja a politikai logikára fittyet hányó jellegét, hogy a két „anti” nem oltja ki egymást, és nem feltétlenül jelent rasszizmust, inkább csak az identitás számára kényelmetlen kritikai nézetek zsigeri elutasítását. Kutatások szerint a Trump iránti szimpátia legfontosabb indikátora 2016-ban és 2020-ban is az a nézet volt, hogy az Egyesült Államokban nincs szisztematikus rasszizmus, és a rasszizmus vádja valójában csak egy politikai eszköz a „normális” emberek megbélyegzésére.
A pártban annyira tabunak számít a rasszizmus intézményi-politikai jelenségként való említése, hogy miközben Tim Scott republikánus dél-karolinai szenátor (2024-ben szintén elnökjelölt) nyíltan beszél a feketeként elszenvedett diszkriminációról, például arról, hogy volt év, amikor hétszer állították meg rendőrök; hevesen tagadja, hogy az Egyesült Államok rasszista ország lenne.
DeSantis az elmúlt három évben sorra hozza meg az anti-antirasszista oktatási törvénymódosításokat, amelyekkel igyekezett száműzni az oktatásból a faji megkülönböztetéssel, a rasszizmussal kapcsolatos témákat, kurzusokat. DeSantis nyíltan büszkélkedett azzal, hogy „Nem engedjük be a floridai iskolákba ezeket a képtelen ideológiákat”, vagy hogy „Nem fogjuk arra használni az adófizetők pénzét, hogy a gyerekeket arra tanítsuk, hogy egymást vagy a hazájukat utálják”.
Ez utóbbi érv a 2022-ben aláírt „Stop WOKE” törvény bemutatásán hangzott el; amelyben a WOKE egyfelől játék az identitáspolitikai kulcsfogalommá vált „woke” kifejezéssel, másfelől egy esetlen mozaikszó, ami azt takarja, hogy „Állítsuk meg a Gyerekeink és [az iskolai] Alkalmazottak elleni Helytelen Cselekedeteket”. A törvény lefektet bizonyos elveket, amelyekkel az iskolai tanterv és oktatás nem mehet szembe; az egyik legvitatottabb ilyen elv, hogy a diákoknak a faji kérdések tárgyalásánál nem okozhatnak „bűntudatot, szégyenérzetet vagy más pszichés feszültséget”.
Azaz a törvény ugyanúgy előírja, hogy a fehér diákokat meg kell kímélni a rendszerszintű rasszizmussal és a rasszista indíttatásból elkövetett súlyos bűnökkel való szembesítéstől (amit a „critical race theory” név alatt futó tudományos-edukációs elmélet fog össze), mint ahogy Magyarország Alaptörvénye alkotmányos szinten írja elő a magyar emberek megkímélését az 1944. március 19-e utáni bestiális bűncselekményekért viselt nemzeti felelősséggel való szembenézéstől. A floridai oktatási ajánlások nem tartalmaznak rasszista vagy a rasszizmust nyíltan relativizáló kijelentéseket; a megfogalmazásokban, a nyelvhasználatban tapasztalható maszatolások azok, melyek a kritikusok szerint igazolhatják a nyílt rasszizmust.
Nagy felhördülést keltett – és kiváltotta a legbefolyásosabb fekete republikánus politikusok nemtetszését –, amikor
az állami alaptantervben a rabszolgaság történetének tanításánál az a szempont is felbukkant, hogy a feketék a rabszolgaságban olyan készségeket is elsajátítottak, amelyeket „saját hasznukra” is kamatoztathattak.
Ráadásul az alaptanterv a rabszolgatartás problémáját 1865-tel lezártnak tekinti, és elhallgatja a floridai politikai elit azon intézkedéseit, melyekkel a felszabadítás után is fenntartották a feketék gazdasági-kulturális-politikai diszkriminációját.
DeSantis azzal vette védelmébe az alaptanterv állami adminisztráció által irányított átalakítását, hogy végre „indoktrináció helyett edukáció folyik”, és neves fekete tudósokra hivatkozott, akik részt vettek az alaptanterv ismeretanyagának meghatározásában – azonban kiderült, hogy az említett tudósok többsége nem támogatta a változtatásokat.
Donald Ritchie történész a Washington Postnak azt mondta, a Florida által hivatalossá tett történelemszemléletből a tankönyvekben az 1960-as évekig élő, találóan „holdfény és magnóliának” nevezett hamis idill köszön vissza, amely szerint gazdáik családtagokként bántak rabszolgáikkal, akik derűs, bukolikus életet élhettek az ültetvényeken.
Ehhez járult még egy sor más intézkedés, köztük az egyetemi előkészítők „woke”-nak minősített anyagainak betiltása, egyes egyetemi oktatók évenkénti ideológiai szempontú monitorozásának előírása, vagy többtucatnyi társadalomismereti és matematika-tankönyv használatának felfüggesztése.
A jogszabályok többségére jellemző a homályos megfogalmazás, a kétértelmű kategóriák használata. És ez nem véletlen; a nyílt konfliktust kerülő oktatási intézmények így inkább fölé lőnek a vélt követelményeknek, nehogy a kormányzat a törvény egy szigorúbb értelmezésére hivatkozva nyakukra küldje a hatóságokat. Ahogy egy iskolaigazgató az előbb idézett Washington Post-cikkben panaszkodott:
A bizonytalanság, az ideológiai játszmának való kiszolgáltatottság rendszerszinten is megrendítette a floridai oktatási rendszert.
A rasszizmus Floridában is élet-halál kérdés
A rasszizmus az Egyesült Államokban messze túlmegy a hagyományos diszkrimináció kérdésén, és túlzás nélkül élet-halál kérdéssé vált. Az országban három évvel a George Floyd-gyilkosság után is óriási faji alapú aránytalanságok tapasztalhatók a rendőri intézkedésekben. Mindeközben meredeken emelkedik a gyűlölet-bűncselekmények száma. A FiveThirtyEight által ismertetett adatok szerint miközben 1990 és 1993 között még csak hét szélsőséges erőszakos cselekményt regisztráltak, 1998 és 2021 között már 177-et. Az FBI szövetségi nyomozói 2022 végén 2700, a „belföldi terrorizmus” címkéje alá sorolt ügyön dolgoztak – kétszer annyin, mint két évvel korábban.
Az elmúlt 10 évben gyűlölet-bűncselekmények áldozatává vált csaknem 500 ember több mint háromnegyedével szélsőjobboldaliak végeztek (a többi áldozat elsősorban a 2015–2016-ban aktív, mára teljesen elhalt Iszlám Állam-követők számlájára írható, a baloldali terrorizmus pedig jószerivel csak a jobboldali újságokban létezik). Az elemzések egyetértenek abban, hogy a jobboldali retorikát uraló, tessék-lássék leplezett rasszizmus, a dehumanizáló és apokaliptikus nyelvhasználat komoly lökést ad a ma már „posztszervezeti, posztideológiai és posztpolitikai alapon szerveződő”, az online fórumok instant radikalizációján átesett szélsőjobboldali terroristák számára, és minden gyűlölet-bűncselekmény után vádló ujjak merednek a legharsányabb uszítókra.
Ezek a vádló ujjak múlt szombaton Ron DeSantisra mutattak.
A kormányzó a fekete polgárjogi mozgalom egyik ikonikus városába, Jacksonville-be látogatott, hogy lerója kegyeletét egy újabb szélsőjobboldali terrortámadás áldozatai előtt. Az elmúlt években megszokott módon ezúttal is egy fiatal, 21 éves férfi volt az, aki miután írt egy rasszista kiáltványt, fogta a – terhelt múltja ellenére legálisan vásárolt – AR–15-ösét, majd egy főként feketék által lakott negyedben egy vegyeskereskedésben agyonlőtt három embert, majd amint meglátta az első rendőrautót, maga ellen fordította a fegyverét.
Annak ellenére, hogy a helyszínen DeSantis „szemétládának” nevezte a gyilkost, a több száz fős tömeg éles füttyszóval zavarta meg beszédét; helyi demokrata politikusok pedig a fejére olvasták a feketék elleni érzelmekkel való politikai játszmáját és az eleve nem túl szigorú fegyvertartási korlátozások általa kezdeményezett enyhítését.
Trumpnál senki sem lehet trumpabb
DeSantis kultúrpolitikai intézkedéseit természetesen egy stabil politikai hátország teszi lehetővé. A sokáig billegő államnak számító Florida egyre stabilabban szállítja a republikánus győzelmeket: Trump 2016 után 2020-ban is nyerni tudott az államban, DeSantis pedig 2022-ben nemcsak magabiztosan újrázott, de törvényhozási többségét is megszilárdította egy sor, korábban demokrata körzet elnyerésével (ehhez, mondjuk, kellett egy kis választókerület-átrajzolás is). Florida jelenleg azon 18 állam közé tartozik, amelyben a republikánusok a törvényhozás mindkét házában abszolút többséget élveznek.
DeSantis oktatásügyi offenzívája ugyanúgy mintaadóvá vált más, republikánus vezetésű államok számára, mint ahogy a legfelsőbb bíróság 2022-es határozata előtt az abortuszkorlátozásokban mintaadó volt Texas állam jogalkotási bukfence.
A 2021 előtt DeSantisnál még témaként sem létező oktatásügyi kultúrharcra felhúzott kormányzással a fegyelmezett karrierpolitikus nyilvánvalóan csak a 2024-es előválasztási kampányának akart megágyazni. A floridai kormányzó azzal az imázzsal szállt be az előválasztásba, hogy ő az a politikus, aki közpolitikai intézkedésekké képes formálni a jobboldal sérelmeit, kormányzati lépésekkel képes megálljt parancsolni az iskolákat megfertőző „woke” indoktrinációnak. DeSantis és a floridai republikánusok sikere a szélsőséges jelöltek számára amúgy alapvetően csalódást keltő 2022-es félidős választásokon sokakban úgy csapódott le – az „Amerika Orbánját” kiáltó liberális médiában mindenképpen –, hogy a kormányzó Trump szeszélyei és ordító stratégiai hibái nélkül képes Trump módjára politizálni.
Csakhogy hiába a párt törzsszavazóinál jól rezonáló oktatásügyi „eredmények”, hiába a sikeres elnökjelölti kampányoknak megágyazó választási siker, DeSantis kampánya az előválasztás eddigi legnagyobb negatív meglepetésének számít. Március és augusztus között párton belüli népszerűsége 39 pontot zuhant, és másodlagos preferenciaként is egyre kevesebben nevezik meg.
A floridai kormányzó Trump domináns kihívójaként szállt versenybe, de ma már be kell érnie a messzi második hellyel (amely így is értékes, különösen ha a Trumpot körülvevő büntetőügyek keltette bizonytalanságra gondolunk). Mélyrepülése – amelyből stábjának állandó személycseréi sem tudják kikormányozni a jelöltet – több okra vezethető vissza: egyfelől ő sem mer/akar/bír nyílt kihívást intézni Trumppal szemben, másfelől kiderült, hogy
nemcsak Trump hibái hiányoznak belőle, de Trump karizmája is.
A kampány felépítésében az sem segíthetett, hogy DeSantis stratégái rájöttek, a woke-ellenesség önmagában sovány lehet a republikánus mezőnytől való elhúzáshoz, a választókat pedig kevéssé érdekli az oktatásügy, ezért az első – Trump nélkül tartott, de szinte így is az ő győzelmét hozó – elnökjelölti vita előtt a floridai kormányzó is hagyományosabb témák, a gazdaságpolitika és a „határbiztonság” (azaz az illegális bevándorlók elleni szigor) felé kormányozta a kampányát.
A pocsék teljesítményre válaszul DeSantis az utóbbi hetekben szinte teljesen lecserélte kampánystábját, azonban ez a lépés akár vissza is üthet: egyfelől lehet, hogy a szervezeti frissítés valóban jót tesz a működőképességnek, azonban a személycserék híre mindig egy válság üzenetét hordozza. Az olyan, kétségbeesett húzások szintén nem löknek nagyot a kampányon, hogy DeSantis mindent egy Iowa állambeli (ez az első előválasztási helyszín) villámrajtra akar feltenni, vagy hogy a kampány vezetői 50 millió dolláros rendkívüli támogatásról győzködték a politikus legbőkezűbb támogatóit.
