Orbán már az ukrajnai háborúért sem Moszkvát okolja igazán

Legfontosabb

2022. július 26. – 11:06

frissítve

Orbán már az ukrajnai háborúért sem Moszkvát okolja igazán
Orbán Viktor beszéde a bálványosi szabadegyetemen 2022. július 23-án – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Választási győzelme után tartott beszédében Orbán Viktor az ellenzékkel összefogó ellenfelek között sorolta fel az ukrán elnököt, Volodimir Zelenszkijt. Tusványosi beszédében a miniszterelnök újabb szintet lépett, amikor az Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúért a felelősséget – ostorozva az EU-t is tehetetlenségéért – lényegében Ukrajnára hárította. Több olyan állítást tett, amely az orosz álláspontot tükrözi. De mi volt az a minszki megállapodás, aminek a végrehajtását Orbán szerint a németek és a franciák nem tudták kikényszeríteni?

„Sajnos, Barátaim, azt kell mondanom, hogy mi, európaiak a dolgok befolyásolására eljátszottuk az esélyünket. Eljátszottuk 2014 után, amikor az első konfliktusból, a krími háborúban létrejött első minszki megállapodásból kihagytuk az amerikaiakat, és helyette német–francia garanciával egy minszki megállapodást értünk el, amit végre kellett volna hajtani. De sajnos mi, európaiak, illetve a bennünket képviselők, a németek és a franciák ezt nem tudták kikényszeríteni, ezért az oroszok nem is velünk akarnak most már tárgyalni, hanem azzal, aki ki is tudja kényszeríteni Ukrajnával szemben azt, amiről megállapodnak” – mondta Orbán Viktor a bálványosi szabadegyetemen előadott beszédében, amelynek egyéb, kevert fajúságról, migrációról, anyagcsatában és demográfiában alulmaradó Nyugatról szóló részeivel kapcsolatos elemzését ebben a cikkünkben olvashatja.

Orbán nem részletezte, mi is volt az „első” – 2014. szeptemberi – minszki megállapodás, majd a sajtóban sokszor másodikként emlegetett újabb – 2015. februári – minszki megállapodás, amelynek pontjait ki kellett volna kényszeríteni, de a miniszterelnök látható egyértelműséggel okolta Ukrajnát és a Nyugatot, még ha a háború kirobbantását ő is Oroszországhoz köti.

„Persze azt mindenki tudja, Oroszország megtámadta Ukrajnát. Ez történt. Most nézzük, mi volt ennek az oka. (...) Az oroszok egy nagyon világos biztonsági igényt fogalmaztak meg, a diplomáciában ritka módon ezt még le is írták, és elküldték az amerikaiaknak is, és elküldték a NATO-nak is. (…) A nyugatiak ezt az ajánlatot elutasították, tárgyalni sem voltak róla hajlandók. (…)

Ez a visszautasítás pedig azt a következményt váltotta ki, hogy ma az oroszok fegyverrel akarnak érvényt szerezni azoknak a biztonsági igényeiknek, amelyeket korábban tárgyalás útján akartak elérni.”

A nyilatkozatból nem látszik, hogyan létezhetne Ukrajna

Orbán ugyan hangsúlyozta, hogy a dolgok megértése nem jelenti a dolgok elfogadását, ő is elmondta, hogy magyar érdek is, hogy „az oroszok ne jöjjenek közelebb”, és hogy „Ukrajna szuverenitása megmaradjon”, de a minszki megállapodást illető megjegyzése és a fentebbi idézetben lévő, Nyugatnak küldött ajánlat megemlítése – amelyet világos biztonsági igénynek nevezett – olyan nyilatkozatok, amelyeket Moszkvában egyetértő bólintással nyugtázhatnak. Ráadásul a szankciókat, a NATO fegyverszállítmányait is ellenző megnyilatkozások alapján nem világos, milyen Ukrajnát képzel el a magyar kormány, ha közben olyan szomszédot sem szeretne, amely orosz kontroll alatt áll.

Ráadásul Orbán a beszédében nem említette meg, hogy a Nyugatnak küldött orosz ajánlatban benne volt az is, hogy a NATO a katonai infrastruktúráját vonja vissza az 1997-es állapotnak megfelelően, ami Közép-Európa, így Magyarország NATO-tagságának kiüresítését is jelentette volna. Márpedig ezt Orbán nyilván elutasítja, ám valamiért nem akarta felhívni a figyelmet az orosz ajánlat Magyarország számára elfogadhatatlan részére.

Minszk 1, 2, aztán 0

De térjünk rá a minszki megállapodásra, amelyet Orbán szerint a Nyugatnak be kellett volna tartatnia Ukrajnával, és ezek szerint akkor béke lenne.

Donyeckben nézik emberek a bombázások miatt megrongálódott házukat 2014. november 27-én – Fotó: Eric Feferberg / AFP
Donyeckben nézik emberek a bombázások miatt megrongálódott házukat 2014. november 27-én – Fotó: Eric Feferberg / AFP

2014 szeptemberében Ukrajna a májustól augusztusig tartó előrenyomulás után – amikor csaknem száz kilométert haladva szerzett vissza területeket Donyeck és Luhanszk megyékben – már súlyos defenzívában volt a luhanszki és donyecki szeparatistákkal szemben, akik mögé az orosz hadsereg is beállt – bár ezt Moszkva mindig tagadta.

A minszki megállapodás ekkor – Kijev kelet-ukrajnai megtorpanása idején – született meg. A 12 pontos megállapodás legfontosabb pontja a nehézfegyverzet kivonása volt, eszerint mind az ukrán hadseregnek, mind a szeparatistáknak 25 kilométerrel kellett volna visszavonulniuk a frontvonalaktól.

Kimondta azt is, hogy a törvénytelen fegyveres szervezeteket, hozzájuk köthető haditechnikát ki kell vonni Ukrajna területéről – márpedig Ukrajna nem tekintette törvényesnek a szeparatista csoportokat, ahogyan nem tarthatta törvényesnek azt sem, hogy Oroszország burkoltan jelen volt a szeparatisták által ellenőrzött területeken.

Emellett rendelkezett arról, hogy a tűzszünetet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek (EBESZ) kell felügyelnie, és a szervezet jelen lehet az ukrán–orosz határszakaszon is.

A pontok másik része pedig politikai volt: Ukrajna fogadjon el törvényt „Donyeck és Luhanszk megye bizonyos területeinek” különleges státuszáról – a megfogalmazás az oroszbarát szeparatisták által ellenőrzött területekre vonatkozott, és lényegében Ukrajna decentralizációját jelentette. Ezenkívül pedig előírta, hogy az elfogadandó törvénynek megfelelően tartsanak helyhatósági választást is.

A megállapodást Oroszország kijevi nagykövete, Mihail Zurabov, ukrán részről pedig az ország korábbi elnöke, Leonyid Kucsma, továbbá az EBESZ képviselője, valamint – pozíciójuk megemlítése nélkül – a luhanszki szeparatisták képviseletében Igor Plotnyickij, a donyecki szeparatisták nevében pedig Alekszandr Zaharcsenko írta alá.

Utóbbit 2018-ban egy kávézóban felrobbantott bomba ölte meg. Az Oroszország által február 21-én függetlenként elismert szakadár államok kezdeti és jelenlegi vezetőiről itt olvashat bővebben.

A megállapodásból lényegében semmi sem teljesült, a harcok nem szűntek meg, sőt, 2015 januárjától nagyobb fokozatba kapcsoltak. Ez vezetett a minszki megállapodás kiegészítéséhez 2015 februárjában. Ezt nevezik nem hivatalosan második minszki megállapodásnak.

Tűzszünetet azonnal ez sem hozott, a szeparatisták utána foglalták el Debalceve települést, amely addig beékelődött a szakadárok területébe. A város – burkolt orosz katonai támogatással megvalósított – elfoglalása már önmagában ellentmondott a megállapodásnak, de emellett is bőven akadtak vitás pontok, eltérő értelmezések.

Az oroszbarát lázadók egyik mérnöki csoportjának tagja ellenőrzi az általuk felrobbantott gránátokat a kelet-ukrajnai Debalceve városában 2015. február 27-én, egy nappal azután, hogy az ukrán hadsereg megkezdte a tűzszüneti terv végrehajtását a nehézfegyverek kivonásával, létrehozva egy ütközőzónát – Fotó: Vasily Maximov / AFP
Az oroszbarát lázadók egyik mérnöki csoportjának tagja ellenőrzi az általuk felrobbantott gránátokat a kelet-ukrajnai Debalceve városában 2015. február 27-én, egy nappal azután, hogy az ukrán hadsereg megkezdte a tűzszüneti terv végrehajtását a nehézfegyverek kivonásával, létrehozva egy ütközőzónát – Fotó: Vasily Maximov / AFP

A második minszki megállapodást aláírók ugyanazok a diplomáciai szempontból nem túl magas szinten lévő megbízottak voltak, mint az elsőnél, de ezt komolyabb szintre emelte, hogy ezután Minszkben Vlagyimir Putyin orosz, François Hollande francia elnök, Angela Merkel német kancellár és Petro Porosenko ukrán elnök is aláírt egy közös nyilatkozatot, kijelentve, hogy támogatják a minszki megállapodást. (A francia–német–orosz–ukrán négyes volt az úgynevezett normandiai négyek, miután 2014-ben először Normandiában találkoztak, a második világháborús győzelemhez nagyban hozzájáruló partraszállásra, a D-napra emlékezve.)

Az, hogy a minszki megállapodás önmagában nem vezethet tárgyalásokkal a háború rendezéséhez valójában hamar kitűnt.

(Háborúnak nemcsak a 2022. február 24-én indított orosz invázió nevezhető, hanem a 2014-ben indult konfliktus is, amely során orosz támogatással létrejöttek a kelet-ukrajnai szakadár államok, és Oroszország magához csatolta a Krím félszigetet.) Az alapvető kérdéseket a kezdetektől eltérően értelmezte Ukrajna és Oroszország.

Kivel kell tárgyalni?

Kijev szerint az orosz fél a konfliktus része, Moszkva szerint azonban ő csupán közvetít Kijev és a kelet-ukrajnaiak között. Ez már önmagában megbénította a tárgyalásokat: az ukrán vezetés nem mehetett bele, hogy a szeparatistákkal tárgyaljon, hiszen az már önmagában az elismerésük komoly szintje lett volna, Oroszország viszont ellentmondásba került volna, ha tárgyalt volna ezen a szinten, hiszen elismerte volna, hogy a konfliktus aktív részese, miközben tagadta, hogy fegyveresen támogatja a szeparatistákat. (A minszki megállapodás csak Kelet-Ukrajnáról szólt, az annektált Krímről nem.)

Kétségtelen, deklaráltan Oroszország számára ennél fogva nem is írt elő semmilyen kötelezettséget a minszki megállapodás, amelyet Moszkva az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé is vitt, ahol támogató határozatot fogadtak el – így ez az egyetlen, nemzetközi jóváhagyással rendelkező dokumentum a rendezésről, noha a rendezés részletei nem is egyértelműek.

Mit kell előbb biztosítani?

Hamar zsákutcába vitte a minszki megállapodás alapján lebonyolítandó tárgyalásokat az is, hogy az előírt pontok sorrendje sem volt tisztázott: Ukrajna szerint azelőtt, hogy bármiféle választás lebonyolításába kezdett volna a szeparatista területeken, vissza kellene kapnia a határellenőrzést a teljes ukrán–orosz határszakaszon, mondván, ennek híján nem tudja a választásokat sem szavatolni.

Az oroszbarát Vosztok Battallion fegyveres milicistái részt vettek a donyecki Lenin téren tartott tüntetésen, amelyet az országszerte zajló ukrajnai elnökválasztás ellen tartottak. A tömeg hősies fogadtatásban részesítette a harcosokat – Fotó: Janos Chiala / NurPhoto / AFP
Az oroszbarát Vosztok Battallion fegyveres milicistái részt vettek a donyecki Lenin téren tartott tüntetésen, amelyet az országszerte zajló ukrajnai elnökválasztás ellen tartottak. A tömeg hősies fogadtatásban részesítette a harcosokat – Fotó: Janos Chiala / NurPhoto / AFP

Moszkva viszont azt állította, „népirtás” következne, a szeparatista területeken, ha az ukrán erők megkapnák a határellenőrzést, mielőtt a különleges státuszról rendelkeznének. (Az orosz nyelvűeket érő állítólagos népirtás – amiről itt olvashatja fact-check cikkünket – a februárban elindított invázió egyik indoka volt Putyinnál, ahogy az ukrán kormány lenácizása is.)

Mi lett volna a különleges státusz?

A szeparatista területek számára különleges státuszt biztosító törvényt Ukrajna a minszki megállapodás után elfogadta. Három évre lett volna érvényben, többek között:

  • amnesztiát adott a DNR és LNR kormányzati és fegyveres szervezeteiben lévőknek – bár azok esetében nem, akik súlyos bűncselekménnyel vádolhatók;
  • garantálta volna az orosz nyelv használatát az oktatásban, hivatalokban, sajtóban – itt érdemes megjegyezni, hogy az orosz nyelv használata 2014 után is széles körű volt, elég csak a Volodimir Zelenszkijt végül valóban az elnöki székig repítő filmsorozatra gondolni, amely orosz nyelven lett népszerű;
  • külön költségvetési tételt különített el a térség fejlesztésére;
  • és széles jogköröket adott volna a helyi vezetésnek, például az ügyészségi kinevezések az egyetértésével történtek volna.

A fentiekből nem lett semmi, egyrészt, mert a decentralizációról szóló alkotmánymódosítás nem valósult meg – Ukrajna a széteséstől tartott a decentralizáció orosz igények szerinti megvalósítása esetén –, és a választást sem bonyolították le a szeparatista területeken – ami viszont azért nem volt lehetséges, mert a szeparatisták nem vonták vissza erőiket, nem történt meg az orosz hadseregtől átkerült haditechnika kivonása, nem valósult meg az ukrán határellenőrzés a teljes ukrán–orosz határszakaszon, és azt nem monitoringozhatta az EBESZ sem.

Ennek ellenére a különleges státuszról szóló ideiglenes törvény lehetséges hatályát újra és újra meghosszabbította az ukrán törvényhozás, így Oroszországnak megvolt a lehetősége, hogy a szeparatistákon keresztül megegyezzen Kijevvel.

A megegyezés esélyét az is csökkentette, hogy Oroszország könnyített ügymenetben orosz állampolgárságot osztott Donyeck és Luhanszk szeparatista területein. Az adatok szerint ezzel a lehetőséggel az invázió kezdetéig 800 ezer ember élt.

Orbán Ukrajnát vádolja, de Moszkva borított

Már amennyiben volt olyan terve a Kremlnek, hogy valóban egyezkedik és célt ér a normandiai négyekkel: 2021 novemberében – egy újabb orosz katonai mozgolódás után Ukrajna keleti határainál – Moszkva nyilvánosságra hozta a francia és a német külügyminiszterrel folytatott levelezéseket november első feléből.

Szergej Lavrov külügyminiszter szerint fontos volt jelezni, hogy „elege lett”, mert a tárgyalások nem haladnak, például a francia és a német fél vitatta az orosz álláspontot, amely szerint a kelet-ukrajnai konfliktus csupán Ukrajna belső problémája volna.

Az, hogy a Kreml nyilvánosságra hozta a diplomáciai belső megbeszéléseket, valójában a tárgyalások végét jelentette a normandiai négyek formációjában.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Jens Stoltenberg NATO-főtitkár New York-i találkozója 2021. szeptember 23-án – Fotó: Russian Foreign Ministry / Sputnik / AFP
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Jens Stoltenberg NATO-főtitkár New York-i találkozója 2021. szeptember 23-án – Fotó: Russian Foreign Ministry / Sputnik / AFP

Az orosz vezetés ezután azt hangoztatta, hogy csak Washingtonnal hajlandó tárgyalni, mondván, a dolgok úgyis ott és nem Európában dőlnek el – Orbán erre látványosan ráerősített beszédében.

A kormányfőnek az a nyilatkozata is az orosz állásponttal mutat párhuzamot, amely szerint az Kijev szempontjából érthető, de csupán „ukrán propagandamondat”, hogy az oroszok „majd Ukrajnánál nem állnak meg”. Pedig ez az aggodalom Németh Zsoltnál, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnökénél májusban még megvolt. Az atlantista vonalat képviselő Németh – aki egy időben a külügyminiszteri posztra is esélyesnek tűnt – még a NATO fegyverszállítása mellett is kiállt, márpedig Orbán a nyugati fegyverszállítmányokat már egyértelműen a háború nem kívánatos elhúzódásaként értékelte, nem tartva attól, hogy az orosz előrenyomulás további messzemenő következményekkel járhat:

„Magyarország NATO-tag, és a kiindulópontunk az, hogy a NATO sokkal erősebb, mint Oroszország, ezért Oroszország soha nem fogja megtámadni a NATO-t” – mondta Orbán. Igaz, hasonló volt a bizonyosság arról a Fidesz-közeli médiában is, hogy Oroszország nem támadja meg Ukrajnát. Az utolsó pillanatig ezt állította Moszkva is.

Kövess minket Facebookon is!