Kinyírta az oázist, kinyírta a tengert, az emberek megbetegedtek

Az orosz-ukrán háború miatt a műtrágya árak is kilőttek, és ezt Tunézia is próbálja az előnyére fordítani. Az észak-afrikai ország a foszfáttartalmú műtrágyák piacán eddig is a vezető exportőrök között volt, de most még inkább fokozza a műtrágyák előállítását. Ezzel alighanem a környezeti károk nagyságát és súlyosságát is növeli. Az egyik tengerparti foszfátüzem naponta több tonna szennyező, radioaktív anyagot ereszt a Földközi-tengerbe, és már egy oázist is elkezdett leradírozni a térképről.

Tunéziában a 19. század végén fedezték fel, hogy hatalmas mennyiségben állnak rendelkezésre foszfát ásványok, amelyeket kibányászva, majd kezelve remekül lehet használni a mezőgazdaságban. A növények általában jobban növekednek, ha foszforhoz is jutnak, persze önmagában ez az anyag sem jelent garanciát erre. Kezdetben, úgy jó ötven évig, a második világháború végéig a kitermelt kőzetet exportálták, csak ezután kezdtek el foszforsav- és műtrágyagyárakat telepíteni Tunéziában. Az ország a világpiacon is jelentős szereplő lett, hiszen az ötödik legnagyobb exportőr. 2010-ig biztos lábakon állt a foszfátbiznisz, de az Arab tavasz után visszaesett a kitermelés és az előállítás, évi 8 millióról 3 millió tonnára csökkent. Idén viszont nagyjából a korábbi teljesítményt célozzák már meg, hogy kitöltsék a világpiacon keletkezett hiányt.

Az iparágat három-négy, jórészt állami tulajdonú vállalat fedi le, és mivel nemzetgazdasági szempontból is jelentős az ágazat, nem meglepő, hogy a bányák nyitásánál, bővítésénél, vagy foszforüzemek telepítésének a hatóságok szemet hunynak néhány dolog fölött. A profit ott is fontosabb, mint a környezet megóvása, vagy az emberek egészsége.

Pusztuló természeti kincs

A világon alig néhány tengerparti oázis van, az egyik ilyen a tunéziai-algériai határ közelében található. Sokáig idilli maradt ez a táj, de 1972-ben az oázis szegletében található kikötővárosban, Gabès-ban a tunéziai kormány erőteljes iparosítási programba kezdett. Ennek központi eleme volt a foszforfeldolgozó üzem, amely a szárazföldi és vízi élővilágot és tönkretette, miközben a vidék hagyományos értékeit is megszüntette.

A Gabès-öböl körülbelül 300 halfaj ívó- és táplálkozóhelye volt, és erre biztosan támaszkodhatott a halászat, amely a régió hagyományos gazdasági motorja volt a kereskedés és a datolyatermesztés mellett.

Ahogy azt Mabruk Dzsebri mondta a Nationalnewsnak, az emberek kezdetben örültek a Groupe Chimique Tunisien (GCT) foszforüzemének, mert sokan jutottak ott jól fizető munkához, de nem tartott sokáig a felhőtlen boldogság. Az oázis vize apadni kezdett, pedig egykor még úszómedencét is megtöltöttek vele, mert a talajvizeket a foszforüzem felé terelték, a levegő bűzlött, a datolyapálmák a sárgás-szürkévé fakultak.

A tengerrel még borzasztóbb dolgok történtek. A kibányászott kőzetből még ki kell nyerni a foszfátot, és ehhez rengeteg vizet és erős savakat használnak. Egy tonna műtrágyához való foszforsavhoz négy tonna kőzetanyag és három tonna kénsav kell. A folyamat végén a foszforsavon kívül marad egy csomó veszélyes és riasztó melléktermék, amelyeket messziről elkerülnénk. Ezek különböző savat jelentenek, valamint a nyomokban nehézfémeket tartalmazó és enyhén radioaktív foszfogipszet. Az ezeket tartalmazó zagyot a GCT meg sem próbálja ártalmatlanítani, biztonságosan tárolni, elzárni, minden ömlik bele a Földközi-tengerbe. Naponta 17 ezer tonnányit pumpálnak bele a vízbe.

Rákkeltő anyaggal telítődnek a halak

A gyárakat elhagyó szennyvízcsatornában forró, fekete buborékok lyuggatják a vízfelszínt, a csatornaparton a savas víz kifehéríti a növényeket, az egykor fehér tengerpartot pedig a foszfogipsz vonta be fekete kérgével. Egy 2018-as uniós jelentés szerint GCT évente 5 millió tonna foszfogipszet juttat a Földközi-tengerbe.

A befolyó zagy letarolta a partközeli élővilágot, a jelentés szerint a kiengedett kulimász elpusztította a zátonyok élővilágát, a halak megfulladtak, és a szaporodóhelyükként szolgáló tengeri fű is eltűnt. Több száz faj teljesen eltűnt, és kutatók szerint némelyikük soha nem fog már visszatérni erre a területre.

Egy 2012-es statisztika szerint a halászati hozamok 30 százalékkal csökkentek 1997 és 2006 között, de helyi halászok még drámaibb helyzetről számolnak be, gyakran csak döglött rákok és halak akadnak a hálóikba.

A kifogott halakban sincs sok köszönet. A nehézfémek képesek akkumulálódni a szervezetükben, és ha az étkezőasztalra kerülnek, az emberekbe is bekerülhetnek ezek a rákkeltő vegyületek. De az állatokon kívül a növények sem feltétlenül jelentenek egészséges táplálékot, az öböl környékén a talajba is beszivárogtak a mérgező anyagok. Egy földműves arról számolt be a Nationalnewsnak, hogy az üzem felől fújó szél savas porral borítja be a növényeit, amelyek aztán ettől meg is égnek.

A környéken megszaporodtak a rákos megbetegedések, egy 2012-es felmérés úgy találta, hogy egy az üzem közelében lévő településen közel 12 százalékos volt a tüdőrák előfordulása, és száz vizsgált család körében hasonló arányt mutattak a vesebetegségek is. A szálló por és a foszfogipsz megtette a hatását.

Nem tesznek semmit

Ötven évvel ezelőtt nem számoltak az üzem környezeti hatásaival, és ugyan ígéretek a modernizációra és ideiglenes leállások is voltak a foszforsavgyárban, alapvetően semmi nem változott, továbbra is ontja a radioaktív anyagokat.

„Néhány hónappal ezelőtt itt járt a környezetvédelmi miniszter, a gyárak felé nézett napnyugtakor, megpróbálta felismerni, hogy milyen gázt engedtek ki aznap este a légkörbe. Itt állt a tengerparton, és sírt. Aztán visszament Tuniszba, és nem csinált semmit” – mondta Hajreddin Debaja, környezetvédő aktivista.

Anouar Derbel, a GCT regionális igazgatója azt mondta, hogy cégük megfelel az érvényben lévő környezetvédelmi előírásoknak, tartják a kormány által előírt lég- és vízszennyezettségi határértékeket, és a radioaktív hulladék szárazföldi tárolásánál is követik a szabályokat. Ez még akár igaz is lehet, de a dolgukat megkönnyíti, hogy közel 40 éves szabványok vannak érvényben. Ezek még akkor születtek meg, amikor a környezeti kérdések még marginálisak voltak. Azt Derbel is elismerte, hogy környezeti károkat okoznak, de körülbelül 40 millió dollárra lenne szükségük az üzem modernizációjához, de a kormánytól nem kapnak pénzt, és ők sem tudják kitermelni ezt az összeget, mert az Arab tavasz óta 35 százalékra esett vissza a termelésük.

Bár a helyiek szenvednek az üzemtől, végtelenül függenek is tőle, a Gabès-régióban magas a munkanélküliség, körülbelül 20 ezren keresnek állást, ha csökken a termelés, ők követelik, hogy pörögjenek hatékonyabban, és vegyenek fel új dolgozókat. Ez a kiszolgáltatottság is ellene dolgozik a tartós leállásnak és modernizációnak.

A tunéziai környezetvédelem erőtlen, főleg akkor, ha egy állami céget kéne büntetni, így a feljegyzéseken és panaszokon kívül nem sokra mennek. Ha ki is szabnak bírságot, nem rengeti meg a foszfátban utazó cégeket, amelyeket még bezáratni sem tudnak.

A foszforüzemek létfontosságúak Tunéziának, mert nagyon biztos piacot jelent, a devizára pedig nagy szüksége van a 2011 óta némileg anarchisztikus korszakot élő államnak. Az orosz-ukrán háború miatt megnőtt keresletet biztosan kihasználják, a termelés újra fokozódhat, a környezeti problémák megoldása pedig megint évekre elodázódhat.