2025. január 29. – 16:12

„A generatív zene kiszámíthatatlan, a klasszikus zene kiszámítható. A generatív megismételhetetlen, a klasszikus megismételhető. A generatív zene befejezetlen, vagyis amikor ezt a technikát használod, akkor nem tudod, mi lesz a vége” – magyarázta Brian Eno 1996-ban, a generatív zenéről szóló első, nagy közönség előtt tartott előadásában. Akkor már évtizedek óta foglalkoztatta a generatív művészet, azaz az a fajta alkotás, amikor a művész nem egy kész műtárgyat hoz létre, hanem alapvető szabályokat határoz csak meg, a műalkotást pedig ezek a szabályok – ha úgy tetszik, algoritmusok – határozzák meg, sokszor párbeszédbe lépve a műalkotás közönségével is.
Éppen ezért Brian Eno, a 70-es évek glamrock-sztárja, az ambient atyja és az egyik legmeghatározóbb ma élő médiaművész tényleg tökéletes alany volt a világ első generatív dokumentumfilmjéhez. Gary Hustwit amerikai rendező és társai ugyanis ezt készítették el Brian Enóról: egy olyan dokumentumfilmet, ami minden levetítéssel változik, sosem teljesen ugyanolyan, mást és mást emel ki Eno életéből és ötleteiből.
Az Eno című dokumentumfilmet ugyanis minden vetítésnél újravágja egy szoftver, ami összesen 30 órányi interjúból és Brian Eno kb. 500 órányi archív felvételeiből válogat. Az alkotók szerint így nagyjából 52 trillió lehetséges verziója lehet a filmnek, eléggé valószínű tehát, hogy soha az életben nem fogja két néző pontosan ugyanazt a verziót látni.
Az Eno hivatalos világpremierje január 24-én volt, 24 óra alatt a film hat verzióját vetítették le, mindenféle kísérőeseményekkel elválasztva. Egy-egy verzió kb. 80-85 perces (de a Velencei Biennáléra vágattak a szoftverrel egy 168 órás verziót is – egy hétig tartott ugyanis a fesztivál).
Brian Eno személyisége persze mindegyik verzión keresztül átjön: egy elképesztően okos és eredeti gondolkodású, 76 éves művész, akinek megadatott az a szerencse, hogy az élete nagyobb részében semmi mást nem kellett csinálnia, mint azon gondolkodnia, mi is a művészet. Az ezzel kapcsolatos gondolatait pedig mindig jól követhetően adja át, hiszen remek előadó, stílusosan beszél, humorosan fogalmaz. Aki nézett már vele készült interjút, az tudja, hogy ennél az embernél tényleg elég csak elindítani a felvételt, a következő 2-3 percben úgyis mond valami nagyon okos dolgot.
A film egyes verziói csak abban különböztek, hogy Brian Eno életének más és más epizódjait bontották ki. Volt, amelyik a 70-es évek legfontosabb glam rock együttesében, a Roxy Musicban eltöltött éveivel, és volt, amelyik a David Bowie-val vagy David Byrne-nel és a Talking Heads-szel végzett produceri munkával foglalkozott többet. Az egyikben több volt az ambient és a természet, a másikban több a U2 (Brian Eno nekik is dolgozott producerként). Az egyikből kiderült, hogy Brian Enónak 1993-ban egy műanyagcső és egy fecskendő segítségével sikerült belepisálnia Marcel Duchamp híres, műalkotásnak kinevezett piszoárjába a New York-i Modern Művészeti Múzeumban, a másikból meg, hogy amikor David Bowie egyik amerikai turnéja során leszokott a kokainról, kizárólag Eno Discreet Music című lemezét tudta hallgatni. Ebben a filmverzióban kifejezetten sok szó esett a Discreet Musicról, nem is érdemtelenül: ezt az 1975-ös lemezt és a három évvel későbbi Music for Airports albumot tartják az első két – a szó modern értelmében vett – ambient lemeznek. Az utóbbi 50 évben hangversenytermektől reptereken és meditációs központokon át a szülészeti osztályokig rengeteg helyen játszották őket.

A filmről szóló interjúkban Gary Hustwit rendező többször kiemelte, hogy Brian Eno nem szereti a művészekről szóló dokumentumfilmeket, mert képtelenek bemutatni az alanyuk emberi sokoldalúságát, ezért nem is ment bele soha eddig abba, hogy az ő életéről készüljön dokumentumfilm. A generatív módszer azért keltette fel az érdeklődését, mert úgy gondolta, egy film, ami folyamatosan változik, és a nézők mindig újabb és újabb elemeket fedezhetnek fel benne, jobban visszaadja a pályája teljességét. Emellett ő maga is foglalkozik generatív művészettel – tervezett is három mobilapplikációt (Bloom, Trope és Scape), amikben a felhasználók Eno szabályai alapján, de a saját ritmusukban állíthatnak elő zenét.
Mindennek ellenére azért azt nehéz elképzelni, hogy sokan lennének majd azok, akik egymás után nézegetik az Eno-film különböző verzióit, hogy mindent megnézzenek a művészről. Ez ugyanis eléggé unalmas lenne, egyrészt mert van néhány fix jelenet is a filmben, amit minden verzióban muszáj megnézni. Például amikor Eno a generatív művészetről beszél, és azt fejtegeti, hogy az ember agya ösztönösen keresi az érthető mintákat, és magától, a művész kifejezett instrukciói nélkül is képes összekötögetni a pontokat, hogy érthető mintákat hozzon létre a műalkotásban. Másrészt pedig nincs biztosíték arra sem, hogy az egyes verziók között nem lesz átfedés. A január 24-én levetített verziók nagy részében például benne volt, amikor David Bowie arról beszél, hogy nem teljesen érti, mit is csinál Brian Eno producerként a lemezein, de nagyon jó vele együtt dolgozni.
Ezzel együtt is üdítő, hogy ez a film így elkészülhetett, ha a például a Netflix tette volna rá a kezét erre a több mint 500 órányi anyagra, minden bizonnyal egy 8-10 részes sorozatban dolgozta volna fel az egészet. Így viszont tényleg egy élő műalkotás született, amihez az alkotók ígérete szerint később is forgatnak majd, így egyre nő az anyag, amiből a szoftver a különböző verziókat vághatja majd.
Összegezve tehát az Eno egy elsőrangú dokumentumfilm, de nem a technológia miatt, amit használ, hanem az ember miatt, akiről szól. Az egész azért működik, mert a generatív technika is csak a tartalmat erősíti. Hogy tényleg ez-e a filmezés jövője, ahogy több kritikában is állították, az minimum kérdéses, arra azért kár lenne fogadni, hogy a következő években a szuperhősfilmeket is több trillió verzióban generálják majd.