Apám, a tieid lőnek, gyere a temetésemre, de b… meg, tankkal!

2022. június 09. – 19:45

frissítve

Apám, a tieid lőnek, gyere a temetésemre, de b… meg, tankkal!
Alekszandr Blagodatnij sírjánál családja, a három hétig tartó orosz megszállás alól felszabadult Bucsában – Fotó: Huszti István / Telex

Mivel a Kreml villámháborús tervei kudarcba fulladtak, immár negyedik hónapja tart az Ukrajna ellen indított orosz invázió. Kijev közeléből március végén vissza is vonultak az orosz erők, Kelet-Ukrajnában fokozva a nyomást, bár ott sincs meggyőző fölényük. A főváros körüli orosz fenyegetés most jóval enyhébb, de miközben a helyiek szeretteiket gyászolják, házaik újjáépítését tervezik, azért tartanak attól, hogy a háború Kijevbe is visszatérhet, hacsak nem segít a külvilág. Helyszíni riport Bucsából, Irpinyből és Borogyankából.

„Hogy engem miért nem lőttek le? Hát talán, mert mindenkit nem lőhettek le” – a férfi vállat vonva megigazította a koszorút néhai szomszédja sírján. Pavelt tőle tíz méterre végezték ki, az anyja szeme láttára. „Mert fekete ruhában volt” – ezt válaszolták a katonák arra, miért ölték meg. Vele együtt megölték Mariját is, rá később azt mondták, hogy a lakásában „találtak valamit”.

„Nem tudjuk, mire gondoltak. Mi a pincében ültünk, amikor felengedtek, tizenegy embert szedtünk össze az udvarról, megengedték, hogy elföldeljük őket. Aztán amikor az oroszok elmentek, mindenkit exhumáltak.”

(Az oroszra az Ukrajna elleni orosz invázió alatt közkeletűvé vált „rassiszt” szót használta, ami a Russia és a fasiszta szavak összevonásából született, jelezve, mit gondolnak Ukrajnában az orosz államról és a hadseregről. A továbbiakban, ahol ez a kifejezés hangzott el eredetiben, így idézzük mi is.)

Az egyiket kivégzik, a másiknak vizet adnak

A Kijev közelében lévő Bucsában járunk, amelyet az első napon, február 24-én elért a támadás, és ahová az orosz erők március 4-én vonultak be. (Nem sokkal az oroszok március végi kivonulása után is járt a Telex a városban, ott voltunk egy tömegsír feltárásánál, videónkat pedig itt nézheti meg. A háború most Harkivtól északra és délkeletre intenzívebb, legfrissebb riportjainkat itt olvashatja Harkivból, az orosz megszállást átélt elővárosokból és a délkeleti front irányában fekvő Csuhujivból.)

Friss sírhantok között az orosz katonák által kivégzett Pavel édesanyja Bucsában – Fotó: Huszti István / Telex
Friss sírhantok között az orosz katonák által kivégzett Pavel édesanyja Bucsában – Fotó: Huszti István / Telex

A március végi orosz visszavonulás, majd az exhumálások, a háborús bűncselekményekre utaló nyomok rögzítése után a temetőben új parcellát nyitottak a nagyjából három hétig tartó megszállás áldozatainak.

Pavel szomszédja is kijár, keresi az ismerősöket a friss sírhantoknál. A környékükön megöltek közül mindenkit azonosítottak, de a főváros körüli településeken még mindig vannak holttestek, amelyek DNS-vizsgálatra várnak.

„Öldöklés nálunk az első napon volt, utána nem – meséli a szomszéd. – Azzal kezdték, hogy gránátot dobtak a lépcsőházunkba, aztán mindenkinek elvették a telefonját, meg az iratait. A telefonokat átlőtték, minket meg letereltek a pincébe.” „Kérdeztük, hogy akkor mi most foglyok vagyunk-e, azt mondták, nem, csak most ők felelnek értünk” – kapcsolódott be a beszélgetésbe a szomszéd felesége.

Az egyik orosz egység az ő házukban alakította ki a szállását. Az öldöklés után a többieknek ételt, vizet adtak, néha kiengedték őket az udvarra főzni.

„De mindig figyeltek, a vécére is fegyveres kísért el mindenkit”

– mondta az asszony. Mindketten úgy gondolják, hogy az oroszok még visszajöhetnek. „Majd bevetik a légierőt, és földig bombáznak mindent. Bármi lehet” – mondta a férj, aki nem is tippel arra, mikor lehet vége a háborúnak vagy lehetne legalább tűzszünet.

A katonák tényleg nácikat kerestek, az volt nagyobb biztonságban, akin semmilyen tetoválás nem volt. „

Folyamatosan náci ukrán kormányról beszéltek, amitől meg kell minket szabadítani. Aztán, amikor mondtuk, hogy olyanunk nincs, viszont az orosz hadsereg az, amelyik elpusztítja az otthonainkat, az volt a válasz, hogy majd az amerikaiak úgyis újjáépítik nektek.”

Előbb a gyász, aztán az építkezés

Hogy ki, mit épít újjá és főleg mikor, azon most nem gondolkodnak. A városba vezető úton megsemmisített orosz haditechnikát már eltakarították, több helyen roncstemetőket alakítottak ki – az egyik legnagyobb a közeli Irpinyben van –, az utakat javítják, de a házak javítása és a lebontandó épületek problémája még odébb van. Igaz, már vannak visszatérők, és mérik fel a károkat, de egyelőre a sokk és a veszteség érzelmi feldolgozása van soron.

Egy egész parcellát kellett megnyitni a Kijev közelében fekvő Irpiny temetőjében – Fotó: Huszti István / Telex Egy egész parcellát kellett megnyitni a Kijev közelében fekvő Irpiny temetőjében – Fotó: Huszti István / Telex
Egy egész parcellát kellett megnyitni a Kijev közelében fekvő Irpiny temetőjében – Fotó: Huszti István / Telex

„Anya, anya, hoztunk vizecskét?” – két kislány szökell a napsütésben a sírok között. Apjukéhoz szaladnak, megcsókolják a fényképét, és felpattannak a padra. Az anyjuk lassan jön utánuk a vízzel, ő is csókot nyom a képre, aztán meglocsolja a friss hant virágait.

„Minket az első nap el tudott küldeni, ő itt maradt a várost védeni. Előtte sosem harcolt, de nem volt kérdés, hogy marad”

– mesélte a felesége, szemét napszemüvege mögé rejtve. A 43 éves Alekszandrt egy mesterlövész lőtte le március 4-én. Csak április 28-án tudták eltemetni. „Tömegsírba került, aztán az exhumálás után azonosítottuk, de újra elkeveredett. Másodszorra nehezebben találtuk meg” – mesélte az asszony fegyelmezett hangon. A házuk megmaradt, de ez most kevéssé ad vigaszt. A gyász mellett váratlanul érte az is, hogy most bizonyítania kell, hogy a férje a város védői között maradt, hogy özvegyként juttatást kaphasson valamikor.

„Itt csak a civilek szervezték meg a védelmet, a hadsereg nem volt sehol, bezzeg akik a megszállók elvonulása után jöttek, már regisztrálva vannak”

– mondta. Anyagi segítséget eddig nem kapott, a tartalékai elfogytak – ezért is tértek vissza a csapásokkal teli Bucsába. Neki egyelőre azzal kell beérnie, hogy legalább eltemethette a férjét.

A szomszéd srácot hol temették el?

„Ebből kéne azonosítanunk Andrejt” – mutatja az irpinyi temetőben Szerhij a telefonján barátja felismerhetetlenségig torzult holttestét. Lelőtték, de a nyomok alapján előtte kínzásnak volt kitéve. DNS-vizsgálat nélkül személye csak találgatás. „Aztán ott van Vologya, az osztálytársam volt” – a 45 éves férfit akkor lőtték le, amikor civileket próbált kimenekíteni a városból.

Egy megölt szomszéd sírja előtt álló asszony Irpinyben – Fotó: Huszti István / Telex
Egy megölt szomszéd sírja előtt álló asszony Irpinyben – Fotó: Huszti István / Telex

Mellette Szerhij egy másik ismerőse, vele aknatűz végzett, meg egy fiatalabb srác az utcából, őt a járdán lőtték le. Szerhijnek szerencséje volt: március 4-én az utolsók között hagyta el családjával a várost, egy órával később több barátja már nem tudott kijönni. Miközben beszél, újabb helyiek jönnek, kérdezgetik, kit, hol temethettek el, röpködnek az ismerősök, szomszédok, rokonok nevei az irpinyi temető megrázóan nagy új parcellájában.

Súlyos árat fizetett Borogyanka

Kijevből kifelé, az Irpiny–Bucsa-vonalon továbbmenve jutunk Borogyankába. Az orosz hadsereg ezen keresztül vonult a fővárosba, de a váratlan ellenállással szembesülve az inváziós erők megtorpantak.

Borogyanka így került fel a legsúlyosabb károkat elszenvedő települések listájára, amelynek élén az Azovi-tenger partján lévő, megsemmisített és orosz irányítás alá vont Mariupol áll. (Az orosz kivonulás után Borogyankában is járt a Telex, április eleji cikkünket itt olvashatja.)

„Minden lesz, újjáépítjük” – igazolásképp Leonyid söprögetni kezdi a járdát, a szétlőtt egykori virágboltja előtt, háttérben a kiégett panelházakkal.

„Tessék, ilyen boldogságot hoztak a testvéreink”

– mutat a romokra.

A szétlőtt Borogyanka, amelyet az elsők között ért támadás, miután az orosz erők ellenállásba ütköztek – Fotó: Huszti István / Telex A szétlőtt Borogyanka, amelyet az elsők között ért támadás, miután az orosz erők ellenállásba ütköztek – Fotó: Huszti István / Telex
A szétlőtt Borogyanka, amelyet az elsők között ért támadás, miután az orosz erők ellenállásba ütköztek – Fotó: Huszti István / Telex

„Már rég a földeken kéne dolgoznunk, nekünk, ukránoknak az a legdrágább. Traktorokkal kéne mennünk, nézze, ezekből azt is lehetett volna csinálni, helyette embereket vágnak vele darabokra” – a bolt ablakából a markába söpör egy adag repeszt egy tüzérségi támadás maradékából.

Egykori lakásokból iderepült betondarabok között járunk, aztán az ukránul beszélő Leonyid mellé az orosz anyanyelvű Igor csatlakozik, vállán egy sittel teli vödörrel. „Na, jól összegyűltünk itt mi nácik, mi?” – viccelődött Leonyid az Ukrajnával kapcsolatos orosz propagandára utalva. Igoré a szomszédos bolt, a törött fagylaltos hűtőkből lehet csak tudni, hogy egykor mit árult.

Családokat szakít szét a putyinizmus

„Nálam meg mindenki rassiszta, b… meg, elvannak a Krímben. Három hónapja, b… meg, nem beszélek velük” – a hatvanas férfi apja és bátyja még jó harminc éve költöztek a Krímbe. Ott maradtak azután is, hogy az orosz hadsereg elfoglalta a félszigetet, és Oroszországhoz csatolta. „Mondja neki a fiam, nagyapa, ránk bombákat szórnak, ő meg, hogy igen, nálunk meg drágább lett a paradicsom! Ezt mondja az unokájának! És hogy persze mindenért Biden a hibás, persze, nem Putyin.”

„Egyszerűen nem hiszik el, amit mondunk. Vagy azt mondják, kicsit még bírd ki, nemsokára megyünk, és vörös zászlós katonai felvonulást tartunk Kijevben.”

Igor boltját március 2-án érték a repeszek. Borogyankán szerinte az oroszok csak átvonultak volna, abban a reményben, hogy Kijev gyorsan megadja magát. Amikor az önkéntesekből álló területvédelmi egység (teroborona) Molotov-koktélokat dobált rájuk a lakóházakból, akkor változott meg a helyzet. Az orosz megszállókat szerinte is támadni kell, ahol lehet, de neheztel azért a teroboronára, hogy ezt nem a város előtt tették meg. (Más kérdés, hogy Molotov-koktélokat dobálni nyílt terepen erősen kamikazeakció, a városok megszállása épp azért okoz gondot a megszállóknak, mert az épületek védelmében a túlerővel szemben is hatékonyan lehet küzdeniük.) A házak egy részét ezután semmisítették meg, többek elmondása szerint az egyikben száz ember vesztette életét.

„Itt végül több civil halott volt, mint orosz katona” – von mérleget a védekezés után, elismerve, hogy egészében az ukrán védelem messze várakozáson felül teljesített. De Borogyanka szerinte túl nagy árat fizetett. Szerinte is a külvilág segítsége kell a győzelemhez – hogy az a Krímet és az oroszbarát, szakadár Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokat hogyan érinti, azt nem részletezi –, de azért fanyarul megjegyzi: „Csak nehogy az legyen, hogy Amerika és Oroszország harcol Ukrajnáért az utolsó ukránig.”

Igor kicsit pakolgat, újra megtölti a sittes vödröt, felkapja, kilép a bolt ablakának maradékán, aztán visszafordul:

„Kérdezi tőlem az apám, hogy ha eljön az ideje, megyek-e a temetésére. Mondom neki, az enyém közelebb van, fölöttem húznak el a rakéták, ha úgy adódsz, inkább gyere te az én temetésemre. Á, mondja, hogyan juthatnék én oda. Mondom neki, hát, úgyis a tieid lőnek minket, gyere, b… meg tankkal!”