A háború láthatatlan frontja, ahol Amerika az ukránok egyik fő bástyája

Szinte megszámolni is lehetetlen, mekkora segítséget kapott főleg európai országoktól és az Egyesült Államoktól Ukrajna az orosz–ukrán háború kirobbanása óta. A Biden-kormány a háború kitörésének másnapján 350 millió dollárnyi fegyvert indított útnak Kijev felé, majd március 12-én újabb szállítmányról döntöttek. Egyáltalán nem teljes összesítés alapján Amerika

• 4600 Javelin páncéltörő rakétát;
• 2800 Stinger légvédelmi rakétát;
• több ezer egyéb páncéltörő rakétát;
• 100 Switchblade drónt;
• többek között öt Mil Mi–17-es harci helikoptert,

valamint, radarokat, kézifegyvereket, gránátvetőket, milliós mennyiségű gránátot, illetve tüzérségi lőszert, és sok tízmilliós mennyiségű egyéb lőszert küldött.

Az európai országok hasonló, ha esetenként nem nagyobb szállítmányokkal járultak hozzá az ukrán védekezéshez. Ezek logisztikája már önmagában rendkívül érdekes és összetett téma, tekintve, hogy az Amerika által 2021 augusztusában bejelentett, 60 milliós fegyverszállítmány novemberben ért csak célba, most pedig ennek az összegnek a sokszorosát kellett fegyverszállítmányban villámgyorsan megmozgatni. A háború kezdetének másnapján bejelentett 350 millió dolláros szállítmány 70 százaléka például 5 nap alatt Ukrajnában volt.

Most viszont nem erre fókuszálunk, hanem egy kevésbé látható, számszerűsíthető területre, amelyen szintén óriási támogatást élvez Kijev – bemutatjuk a háború láthatatlan frontvonalát.

Mindent Ukrajna felé fordítanak

A fentiek csak a leglátványosabb, egyben természetesen egyik legfontosabb hozzájárulások, ezek nélkül már biztos, hogy több fronton is átütöttek volna az orosz erők az ukrán védelmen. Eközben viszont Ukrajnán kívül, illetve Ukrajna felett is mozgósította magát Amerika és a NATO.

Például Kelet-Európa körüli katonai bázisokon rejtőznek az Egyesült Államok kiberparancsnokságának „kibermissziós csapatok” néven ismert erői, amelyek az orosz digitális támadások és a kommunikáció megzavarására összpontosítanak, ám a helyzetre rálátó tisztviselők szerint nehéz mérni a sikerességi arányukat, írja a New York Times.

Washingtonban és Németországban a hírszerzés tisztviselői folyamatosan versenyt futnak az idővel, hogy a műholdképeket összepasszítsák az orosz katonai egységekről készült elektronikus lehallgatásokkal, eltávolítsák belőlük a gyűjtés módjára utaló nyomokat, és egy-két órán belül továbbítsák az ukrán katonai egységeknek.

Miközben az orosz fenyegetés szorításában, titkos kijevi helyszíneken próbálja tartani a lelket országában, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az amerikaiak által biztosított titkosított kommunikációs eszközök segítségével folytat biztonságos beszélgetést a világ bármely vezetőjével.

De változott a helyzet Washington központjában is. Azok a lobbicsoportok és ügyvédi irodák, amelyek egykor busás díjat számoltak fel szolgáltatásaikért az ukrán kormánynak, most ingyen dolgoznak (dolgoztak) nekik az oroszok elleni szankciók ügyében. Egy nagy ügyvédi iroda, a Covington & Burling például pro bono indítványt nyújtott be Ukrajna nevében a Nemzetközi Bírósághoz.

Ez csak néhány nagyobb példa.

A határ miatt a segítség sem lehet határtalan

A kifinomult globális hírszerzési rend miatt a Biden-kormányzatnak lényegében tojásokon kell járnia, hiszen ahogy a konfliktus fegyveres vonatkozásában, úgy a nem fegyveres segítségnyújtásban is könnyű átlépni azt a nehezen észlelhető határt, amit Moszkva már túlzott fenyegetésnek ítél meg. Amerikának és a NATO-nak úgy kell a lehető legnagyobb segítséget nyújtania Ukrajnának, hogy közben semmiképp se kerüljön közelebb egy Oroszországgal való konfliktushoz.

A NATO és Amerika is határozottan elzárkózott ugyan az Ukrajna fölötti repüléstilalmi övezet bevezetésétől,

miközben az ukrán határ közelében repülő különböző eszközökkel folyamatosan felügyelik a légteret, az így szerzett információkat pedig természetesen Ukrajnával is megosztják.

Ezt a feladatot többek között a Lengyelország, Románia, illetve a Fekete-tenger fölött a különböző, szabadon elérhető repülőgépkövető-oldalakon is felfedezhető MQ–9 Reaper drónok, Boeing RC–135 Rivet Joint, illetve Boeing E–3 Sentry AWACS repülőgépek látják el – ezek természetesen nem mind amerikai eszközök, a NATO is „bedobta” a közösbe, amije csak volt. Ezek végzik a kommunikáció lehallgatását és a képi hírszerzést, mondta az Interceptnek egy nyugalmazott CIA-tiszt. Az amerikai hadsereg egyik jelenlegi hírszerzője pedig arról számolt be, hogy a hírszerzésre és légtérellenőrzésre alkalmas gépeket már februárban Ukrajna közelébe vezényelték, reagálva arra, amikor Oroszország jelentősebb haderőt vont össze az ukrán határ közelében.

Az amerikai hadsereg egyik MQ–9 drónpilótája szintén azt mondta az Interceptnek, hogy a Reaperek térségbe telepítése több lépcsőben zajlott, a folytonosság érdekében. Először privát cégektől bérelt ilyen drónokat az amerikai kormány, majd amikor a valamivel lassabb átfutás miatt a kormány eszközei is megérkeztek a térségbe, kivonták a magándrónokat a bevetésekről.

A légtérfigyelésben az egyik főszerep az úgynevezett AWACS-nek, vagyis a Boeing E–3-asnak jut, ami a tetejére szerelt hatalmas radarkorong miatt annyira látványos, hogy biztos sokaknak rémlik például a filmekből. Az 1970-es években szolgálatba állított gép lelke a 9,1 méter átmérőjű, 10 másodpercenként egy fordulatot tevő radar, amely a levegőből egyszerre 312 ezer négyzetkilométert, vagyis pontosan egylengyelországnyi területet tud megfigyelni.

Az adatokat 12, különböző NATO-tagországból érkező elemző követi, akár meglehetősen hosszú műszakokkal, a Boeing E–3-as ugyanis légi tankolás nélkül is akár 11 órát képes a levegőben tölteni. Egy egymilliárd dolláros fejlesztési projekt következtében viszont hamarosan újabb típusra cserélhetik ezeket a NATO-n belül. A háború kirobbanása után a BBC fel is jutott egy ilyen repülőre, a videójuk itt tekinthető meg:

Az Air Force Times cikke szerint a légtérfigyelés legalább december 24. óta zajlik a térségben, és már a háború kirobbanása előtt jóval, január 26-án is legalább nyolc amerikai és svéd repülőgépet mutattak ki, amelyek Ukrajna, a Fekete-tenger és a Baltikum felett repültek. Ezek között volt két, a kommunikációs jelek lehallgatására felszerelt Boeing RC–135 Rivet Joint gép, illetve egy RQ–4 Global Hawk drón is, amely különböző szenzorok segítségével nagy magasságú képeket és egyéb adatokat gyűjt – utóbbi az orosz–ukrán határon, illetve a Krím környékén felállított orosz csapatokat fürkészhette.

Másban sem árt az óvatosság

Az együttműködés persze nem új keletű, a nyugati hatalmak régóta megosztanak ilyen-olyan hírszerzési információkat az ukránokkal. A háborús helyzet viszont gyors változtatásra késztette Washingtont – a Wall Street Journal értesülései szerint március második hetében átírták a hírszerzési információk továbbadására vonatkozó rendet, hogy felgyorsítsák az információáramlást, ám azt, hogy ez pontosan milyen információkra vonatkozik, illetve hogy mit jelent a gyorsítás, nem részletezték a lap számára.

Nehezíti az amerikai segítő szándékokat, hogy különös óvatossággal kell kezelni az ukránokhoz eljuttatott hírszerzési jelentéseket, a különböző tisztségviselők és vezetők ugyanis meg vannak győződve arról, hogy az ukrán hadsereg és hírszerzés tele van orosz kémekkel, így kifejezetten nagy gondot okozna, ha egyik vagy másik jelentésben bármiféle arra utaló jel maradna, hogy az adott információmorzsa honnan származik.

Más területen is tojáson kell járnia Amerikának. Ahogy nem hatolhatnak be az ukrán légtérbe, úgy más döntéseknél is figyelembe kell venniük, mit tekintenek túlzott agressziónak az oroszok

– és ez, ahogy például a nukleáris fegyverek lehetséges bevetésének esetén is látjuk, egészen más tűréshatáron van, mint Amerika esetében. Nem adhatnak át például arra vonatkozó konkrét hírszerzési információkat, amelyek megmondanák az ukrán erőknek, hogy hogyan kell konkrét célpontok után menniük. Ezzel ugyanis ürügyet szolgáltathatnak Oroszországnak arra, hogy azt mondhassa, nem Ukrajna, hanem az Egyesült Államok vagy a NATO ellen harcol.

Erről már márciusban beszámolt a washingtoni képviselőház fegyveres erőkkel foglalkozó bizottságának demokrata elnöke, Adam Smith. Elmondta, hogy az Egyesült Államok nem osztja meg azokat a legérzékenyebbnek tekinthető hírszerzési információit Ukrajnával, amelyek lehetővé tennék, hogy az ukrán erők halálos csapásokat mérjenek az orosz hadseregre. Nagyrészt azért, mert aggódnak amiatt, hogy emiatt az oroszok őket tekintenék a háború közvetlen résztvevőjének.

Órákkal később ennek némileg ellentmondó nyilatkozatot adott Jen Psaki, a Fehér Ház szóvivője. Szerinte „Folyamatosan és következetesen megosztottuk az ukrán kormánnyal az orosz tervekről és tevékenységekről szóló részletes és időszerű hírszerzési információk jelentős részét, hogy segítsük az ukránok védekezését. Ez olyan információkat is tartalmaz, amelyek segítenek nekik az orosz invázióra adott katonai válaszlépéseik felismerésében és kidolgozásában. Ez történik, illetve történt.”

Psaki értelemszerűen nem közölte, hogy pontosan milyen információkat adnak át, de erősen utalt arra, hogy Amerika közvetlen ukrán válaszcsapáshoz vezető jelentéseket ad Ukrajnának. Erre reagálva Smith irodája közölte, hogy a lehető leggyorsabban közlik az ukrán erőkkel az átadható információkat, de hozzátették, hogy célzott támadásra lehetőséget adó jelentések Moszkva szempontjából egyértelmű eszkalációt jelentenének, ezért ezt kerülik.

Valójában persze előfordulhat olyan helyzet, amelyben Psakinak és Smithnek is igaza van – ha nem abszolút valós időben közlik az információt, és nem adnak célpontra vonatkozó koordinátákat az ukránoknak, csak erősen vezetik a stratégiájukat –, ám ahogy már jeleztük, bármiféle kormányzati elismerés nélkül lehetetlen pontosan tudni, mit és hogyan adnak át az amerikaiak az ukránoknak.

Szintén kiemelt óvatossággal kezelik az ukránoknak átadott hírszerzési jelentéseket – élő, azonos időben végzett megfigyeléseket, vagy éppen elfogott kommunikációt nem adnak át, csak már feldolgozott, teljesen kész hírszerzési jelentéseket, mutatott rá egy korábbi CIA-alkalmazott. Valószínű, hogy a Wall Street Journal által említett gyorsítási folyamat erre is vonatkozik, ám azt, hogy valós időben adnának át jelentéseket az ukránoknak, senki sem erősítette meg az amerikai kormányzatból.

A műholdas háborúk kora

Mivel az amerikai és NATO-erők a légteret nem léphetik át repülőgépekkel és drónokkal, a hírszerzésben kémrepülőgépek helyett részben tehát inkább új, kisméretű műholdakra támaszkodnak – amelyek hasonló képeket szolgáltatnak, mint amilyeneket a Maxar és a Planet Labshez hasonló kereskedelmi cégek nyújtanak. Ezek a cégek elég sokat szerepeltek a háború kezdete óta, hozzájuk kötődik mind a híres-hírhedtté vált, 60 km-es orosz katonai oszlop, mind a lebombázott városokról látott előtte-utána képek. Már persze, amennyi műhold elérhető, Ukrajna ugyanis a háború kitörése előtt nem számított központi célterületnek, ezért a kémműholdak többsége nem olyan pályán volt, hogy rendszeresen áthaladjanak ukrán területek fölött.

A műholdak már magát az inváziót is előre jelezték.

Egyfelől a Google Maps forgalmi dugót jelzett több, az ukrán határhoz vezető úton az orosz katonák mobiltelefon-adatai alapján – később a Google pont a katonai műveletek leleplezése, illetve a nagyobb méretű civil evakuálások védelme érdekében leállította Ukrajna környezetében ezt a funkciót.

A felhőkön, növényzeten, sőt akár épületeken is átlátó műholdképeket készítő Capella Space radarműholdjai szintén előre látták az Ukrajna felé tartó orosz menetoszlopokat – feltűnő volt, hogy a megszokottal ellentétben nem egy körben parkoltak le az orosz járművek, és sátrak sem voltak felállítva, minden jármű indulásra, invázióra kész volt, mondta Jeffrey Lewis, a Middlebury Institute of International Studies professzora a Wirednek.

Ha kémműholdból alapból nem túl sok, egyéb kereskedelmi műholdból jóval több található Ukrajna fölött – átlagosan 50 darab, mondja a Texasi Egyetem professzora, Todd Humphreys. Szerinte ezek elsődleges szerephez jutottak a háború alatt, legyen szó titkos kommunikációról, a török Bayraktar TB–2-es drónok műholdas távvezérléséről, megfigyelésről vagy képkészítésről.

Bár az öbölháború volt az első műholdas háború, az azóta eltelt három évtizedben a magáncégek szerepe óriásira nőtt az űrben, ezzel pedig a világ konfliktusainak szerves részévé váltak. „Az elmúlt években megfigyelhető volt az a tendencia, hogy sok ilyen munkát kiszerveztek, mivel a magáncégeknek speciális tudásuk van, és gyakran jobban képesek bizonyos típusú űrtechnológiák kifejlesztésére és alkalmazására” – mondja Almudena Azcárate Ortega, az ENSZ Leszerelési Kutatóintézetének (UNIDIR) munkatársa, hozzátéve, hogy sok űrbeli objektumot ma már „kettős felhasználásúnak” neveznek.

„Ez azt jelenti, hogy egy műholdat egyszerre lehet katonai célokra, de polgári, hétköznapi dolgokra is használni.”

Ez pedig az orosz–ukrán háborúban sincs másképp, elég csak a Capella Space, a Planet Labs vagy a Maxar felvételeire gondolni, főleg azok után, hogy Mihajlo Fedorov ukrán miniszterelnök-helyettes a háború első napjaiban külön kérte a műholdas vállalatokat, hogy bocsássák az ukrán kormány rendelkezésére a képeiket.

„Olyan képességeink vannak, amilyenek a kormányoknak nincsenek – mondja Payam Banazadeh, a Capella Space elnök-vezérigazgatója, aki igyekezett elhárítani a konfliktusban való semlegességre vonatkozó kérdéseket a Wirednek nyilatkozva. – Mi egy kereskedelmi magáncég vagyunk, és bárki vásárolhat tőlünk képeket – amíg van képanyagunk. De ezen túlmenően mi egy amerikai vállalat vagyunk, és nem veszünk részt politikai játszmákban. Olyan kereskedelmi kapacitást építettünk ki, amelyhez a világon bárki hozzáférhet.”

Az orosz–ukrán háborúnál picit távolabbra nézve szóba kerülhet az ilyen magáncégek helyzetükből adódó túlzott hatalma is. Bár piaci alapon működnek, szerződések kötik őket különböző kormányokhoz, így részben ezek alapján dönthetnek úgy egy-egy konfliktusban, kinek adnak ki felvételeket és kinek nem – veti fel Anuradha Damale, a British American Security Information Council agytröszt munkatársa.

Vagy épp mélyíthetik a konfliktust azzal, ha, mondjuk, egy amerikai cég ad olyan felvételeket az ukrán kormány számára, amelyek alapján ellencsapást intézhetnek. Jogos lenne ebben az esetben Oroszország számára a műhold megtámadása? És ha ez megtörténne, hogyan kellene reagálnia az amerikai kormánynak? Ezekre a kérdésekre nincs könnyű válasz, annak ellenére, hogy a Pentagon évek óta érdeklődik a magánszektor műholdas képességei iránt, és 10 kereskedelmi műholdas céggel kötött partnerségi megállapodást annak érdekében, hogy nyomon kövesse, mi történik az űrben. A jelenlegi orosz háború Ukrajna ellen azonban újból aktuálissá tette ezeket a kérdéseket, írja a Washington Post.

A kibertérben szinte teljesen láthatatlan csata zajlik

Sok olyan aspektusa van az orosz–ukrán háborúnak, ami alapján kimondhatjuk, hogy ez az első igazán 21. századi háború, a kibertérben csatározó önkéntesektől és aktivistáktól kezdve az orosz csapatokról mobillal jelentő civilekig bezárólag. Ezt látjuk a kiberháborús fronton is, meg van ugyanakkor egy furcsa kettőség-hármasság is az orosz–ukrán konfliktusban. Az ukrán katonák által keleten és délen ásott lövészárkok az első világháborút idézik, a városokba bevonuló tankok, illetve az ellenük, házilag készített tankcsapdák a második világháborút, vagy közelebbről 1956-ot juttathatják eszünkbe.

A legmodernebb szinten zajló kiberháború csatái sem az űrből nem láthatók, sem mobillal nem lehet tudósítani róluk. Mivel ezek a csaták elzárt terekben zajlanak, nehéz pontos képet kapni a harc állásáról. Az biztos, hogy az ukránok itt is jelentős külföldi segítséget kapnak, akár ha azt nézzük, hogy az amerikai kibermissziós csapatok Kijevből az országon kívülre költözve folytatják munkájukat, akár azt, hogy a Microsoft időnként akár órák alatt ad ki olyan frissítést, amivel a nem titkosított rendszerekben észlelt rosszindulatú szoftvereket (malware) irtják ki.

Amerika az ukrán elektromos hálózat elleni hatalmas 2015-ös kibertámadás óta próbál segíteni a helyi kibervédelmi kapacitások fejlesztésében. Akkor Kijev órákon át áram nélkül maradt, egy hasonló leállás háború idején végzetes is lehetne.

Ám az amerikai segítői tevékenységek 2021 októberében és novemberében túlnőttek ezen a szinten – részben az amerikai hadsereg kiberparancsnokságához, részben magáncégekhez tartozó szakemberek érkeztek Ukrajnába, hogy feltehetően az oroszokhoz köthető kártevőprogramokat keressenek, amiket egy szárazföldi invázió idejére készítettek be, hogy ezzel is növeljék a potenciális hatékonyságot.

Ilyenekre bukkantak az ukrán vasúttársaságnál és a határőrségnél – az úgynevezett wiperware-ek komplett számítógépes hálózatokat bénítottak volna meg kulcsfontosságú parancssorok törlésével. Belegondolni is szörnyű, hogy mi lett volna a háború elől vonattal menekülő milliókkal, ha összeomlik az ország a háború miatt amúgy is korlátozott kapacitású vasúti közlekedése, írja a Financial Times. A határőrség gépeibe telepített rosszindulatú programot nem találták meg idejében, így a menekülthullám közepén egy darabig össze is omlott a határátlépés Románia irányába.

Villámgyors reakció jött a háborút megelőző napokban, amikor több ukrán kormányzati rendszert, így a rendőrségét is terheléses támadás érte. Az amerikai kormány egy kaliforniai cég segítségét kérte, villámgyorsan jóváhagyták a finanszírozást, a Fortinet pedig 8 óra alatt hadrendbe is állította a világ másik feléről azt a védelmi rendszert, ami képes elhárítani a hasonló támadásokat.

Egyelőre viszont orosz részről elmaradtak a súlyosabb (vagy legalábbis felszínre került) sikeres kibertámadások. Ennek egyik feltehető magyarázata az, hogy Oroszország – a háború elején elkövetett szélesebb körű téves számításai részeként – azt feltételezte, hogy Kijev és a kormány gyorsan elesik. Vlagyimir Putyin elnök azt akarhatta, hogy a kommunikációs hálózatok sértetlenül maradjanak, hogy győzelmét minél szélesebb körben közvetíthesse.

Thomas Rid, a Johns Hopkins Egyetem stratégiaitanulmányok-professzora hozzátette, hogy a kibertámadások egyáltalán „nem olyan hasznosak, mint a bombák és rakéták, amikor arról van szó, hogy az ellenségnek a lehető legnagyobb fizikai és pszichológiai kárt okozzák” – ez is állhat háttérben.

Források: New York Times | The Intercept | Wall Street Journal | Wired