Asztalos Csaba: Egy nemzeti kisebbség számára a legfontosabb a biztonságérzet, ezért sosem viselkedik biztonságkockázati tényezőként

A rendszerváltást óta eltelt három évtizedben jelentős változásokon ment keresztül Románia, benne a magyar kisebbség és a román többség viszonya is. Asztalos Csabával, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnökével a főbb mozzanatokról beszélgettünk, arról, hogy mennyire sikerült visszaszorítani a diszkrimináció jelenségét, illetve mennyire tekinthető most elfogadóbbnak és nyitottabbnak a társadalom.

Ön 2005 óta tölti be az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöki tisztségét, de már azelőtt is, 2002-től részt vett az igazgatótanács munkájában. 20 év távlatából hogyan látja, milyen változásokon ment keresztül a román társadalom, összességében mennyire lett elfogadóbb?

20 év távlatában két forrás alapján mérhetjük le, hogy hogyan alakult a hátrányos megkülönböztetés helyzete Romániában, és mennyire elfogadó a romániai társadalom.

Az egyik forrása a közvélemény-kutatások eredménye, a másik forrás pedig a joggyakorlat, vagyis az, hogy hány panaszt nyújtanak be a Diszkriminációellenes Tanács mellett egyéb intézményekhez, vagy milyen panaszokkal élnek a bíróságon a sértett állampolgárok. 2002 előtt Romániában tíz alatt volt azoknak a panaszoknak a száma, amelyeknek expressis verbis a hátrányos megkülönböztetés volt a tárgya.

Tavaly egyedül a Diszkriminációellenes Tanács több mint 1100 megkeresés esetében hozott döntést, a bíróságok pedig körülbelül négyezer esetben.

Az utóbbi 20 év egyik pozitívuma, hogy tudatosult a társadalomban a diszkrimináció témája, felszínre került a hátrányos megkülönböztetés, a sértettek vagy az őket képviselő civil szervezetek az igazságügyhöz fordultak. Ez egy pozitívum, Romániát európai szinten elismerik ebben a tekintetben. Az évek során a tanácsnál és az igazságügy területén tevékenykedők körében létrejött egy olyan szakmai gárda, amely kompetensen értelmezi a jognak ezt a területét.

Ami a társadalmat illeti, szociológiai felmérésekből tudjuk, hogy a román társadalom mostanra már elfogadóbbá vált bizonyos kisebbségekkel, társadalmi csoportokkal szemben: nőtt például a romákkal szembeni tolerancia, de a szexuális kisebbségekkel szemben is elfogadóbb ma már a társadalom. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem létezik, vagy bizonyos helyzetekben, például válsághelyzetben, nem nő az intolerancia bizonyos csoportokkal szemben, azonban Románia ezeket a helyzeteket is megtanulta kezelni az elmúlt 30 évben.

Ha a kérdést a Diszkriminációellenes Tanács szemszögéből nézem, akkor az elmúlt 20 évben fontos szerepünk volt a bizonyos társadalmi csoportok közötti konfliktusok megelőzésében és kezelésében.

A Diszkriminációellenes Tanács a bírságolás mellett érzékenyítéssel is foglalkozik. Hogyan lehet a leghatékonyabban fellépni a diszkrimináció ellen?

– A mi stratégiánk egyrészt az volt, hogy diszkriminációs jogi felkészítést biztosítsunk a társadalomban, egy közösségben kulcsszerepet játszó szakmai csoportoknak – bíróknak, ügyészeknek, tanároknak, közalkalmazottaknak, valamint rendőröknek – hogy megfelelően kezeljék azokat az eseteket, amikor egy állampolgárt hátrányosan megkülönböztetnek. Megfelelő felkészültség mellett sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy helyt adjanak a hozzájuk forduló sértettek panaszának.

A másik megközelítésünk az volt, hogy visszaszorítsuk az intézményesített formában jelenlévő hátrányos megkülönböztetést. Ilyen szempontból is vannak jó eredményeink, és ezt elsősorban a joggyakorlat mutatja meg. Persze, megelőzés szempontjából az lenne fontos, hogy az egyenlőség értékét, és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát minden entitás – függetlenül attól, hogy közintézmény vagy magánszervezet –, a saját szervezeti kultúrájának részévé tegye és alkalmazza. Nem elsősorban azért, mert ez egy alkotmányos, törvényes kötelesség, hanem mert nem szabad elfeledni azt, hogy státuszától, szociális helyzetétől függetlenül bárki bármikor célpontja lehet egy hátrányos megkülönböztetésnek. Ilyen szempontból mindenkinek érdeke megérteni és helyesen alkalmazni a megkülönböztetésmentesség elvét, mert itt lényegében az emberi méltóság tiszteletben tartásáról van szó.

Léteznek a romániai törvénykezés szintjén hiányosságok, amelyek miatt esetleg következmények nélkül marad egy-egy diszkriminációs eset, különféle témák vagy csoportok esetében?

A törvénykezés terén nem figyelhetők meg hiányosságok, inkább az értelmezés és az alkalmazás terén látok gondokat. Többek között aggasztó az, hogy a gyűlöletbeszéd szempontjából vannak olyan bírósági döntések, amelyek messze elmaradnak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának standardjaitól. Aggasztó az, hogy például a sepsiszentgyörgyi városzászlónak a kérdésében milyen döntés született a brassói táblabíróságon.

Az Úz-völgyi temető ügyében is volt egy-két olyan döntés vagy ügyészi végzés, ami azt mutatja, hogy ha magyar kérdésről van szó, akkor az igazságszolgáltatás nem feltétlenül kiegyensúlyozott és dönt a standardok alapján. Számos példa hozható fel a közelmúltból is, például annak a bákói személynek az esete is, aki két megyén keresztül festette végig a helységnévtáblákon a magyar feliratot, másodfokon mégis felmentették. Ezek mind olyan döntések, amelyek sajnos, nem segítik elő azt, hogy bizalommal forduljon az erdélyi magyarság a román igazságszolgáltatáshoz, és bízzon abban, hogy korrekt lesz akkor, amikor magyar-román kérdésekben dönt. Azt viszont el kell mondani, hogy voltak olyan döntések, amikor a román igazságszolgáltatás a standardoknak megfelelően, a magyar sértettek javára is döntött. De az elmúlt egy-két év döntései újból kérdőjeleket vethetnek fel az igazságszolgáltatás korrektsége tekintetében.

A közelmúltig Romániában a magyar kisebbséget hivatalosan is nemzetbiztonsági kockázatnak tekintették. Ez most már nem így van. Szociálpszichológiai szempontból milyen hatással lehet a társadalom egészére az, ahogy a hatalom gondolkodik az ország kisebbségeiről?

Ami bennünket illet, itt történelmi örökségről van szó. Ki kell mondani, hogy magyar-román viszonyban – mind Magyarország és Románia viszonyában, mint a romániai magyar kisebbség és a román többség között – nem történt meg egy valós történelmi megbékélés. Ezzel együtt azt ki merném jelenteni, hogy történelmi távlatból, az elmúlt 32 év volt a legjobb időszak a román-magyar kapcsolatokban, úgy államközi szinten, mint Románián belül, interetnikai szinten. És ez annak ellenére is helytálló kijelentés, hogy az elmúlt 12 évben ez a kapcsolat „szenved.”

A Ceaușescu-rezsim a nacionalista kommunizmust két veszélyforrásra, az „orosz veszélyre” és a „magyar veszélyre” építette. Ez a megközelítés a '89-es forradalom után sem tűnt el. A Román Akadémia által az elmúlt években készített közvélemény-kutatásokból az derül ki, hogy a megkérdezettek Oroszország után rögtön Magyarországot tekintik a legnagyobb veszélyforrásnak. A mi közvélemény-kutatásainkban is a megkérdezettek több mint fele tekinti valamiféle veszélynek a romániai magyarokat.

Tehát ez egy örökölt hozzáállás, amit az elmúlt 32 évben – főleg kampányokban – számtalanszor felhasználtak a magyar közösség ellen a politikusok. Gondoljunk csak Klaus Iohannis államelnök nyilatkozatára, amit gyűlöletbeszédként el is marasztalt a Diszkriminációellenes Tanács, és bírságot is kiszabott. Döntésünket a bukaresti táblabíróság első fokon fenntartotta.

Gyakori, hogy bizonyos válsághelyzetben, vagy bizonyos kiélezett helyzetekben előkerül a „magyar veszély”. S noha hivatalosan a magyar kisebbség vagy a magyar kérdés már nem kockázati tényező, a társadalom mentalitásában mégis így van jelen.

A magyarsággal szembeni társadalmi megítélés a rendszerváltás óta fluktuál, ilyen szempontból az azóta eltelt periódust több időszakra bonthatjuk fel. Az 1989 és 1996 közötti időszak eléggé feszült volt, de az RMDSZ kormányra lépésével ez a feszültség mérséklődött. 1996 és 2008 között Románia és Magyarország viszonya pozitívan alakult, ami a NATO- és EU-s integrációs törekvéseknek köszönhető. Az elmúlt 32 évben az euroatlanti struktúrákban való integráció volt mindkét ország legfontosabb projektje, aminek okán a jószomszédi viszony fenntartása kulcsfontosságúvá vált, Bukarest és Budapest egymásra voltak utalva, nem kerülhették ki az építő párbeszédet. A két ország közötti párbeszéd hozadéka a 1996-ban megkötött kétoldalú alapszerződés, illetve az a keretjogszabály is, ami a kisebbségi jogokat szavatolja. Ez a párbeszéd tehát nemcsak a két ország számára volt hasznos, hanem a magyar kisebbség megítélésére és az interetnikai viszonyra is pozitívan hatott. Az RMDSZ kulcsszereplő volt ebben a folyamatban.

A helyzet a két ország euroatlanti integrációját követően radikálisan megváltozott. Romániának már nem volt jövőképe sem az ország, sem pedig a kisebbségei számára. 2007 után a két szomszédos országnak sem volt további közös projektje.

2008-tól már mindkét ország saját nemzetének építésébe fogott. Románia egyszerűsített eljárásban állampolgárságot adott a határon túli románoknak. Magyarországon a 2010-es kormányváltás után fogadták el azt a nemzeti stratégiát, aminek keretében, a nemzetegyesítés jegyében kiterjesztették az állampolgárságot a határon túli magyarokra. Ez a két folyamat az interetnikus kapcsolatokra, vagy legalábbis a magyar kisebbségnek a román állammal való viszonyára nem mindig hatott pozitívan.

Ehhez hozzáadódott még az is, hogy az RMDSZ 2011 után – nyolc hónap kivételével – ellenzékben volt Romániában, ez alatt az időszak alatt a román kormány ellenzékként kezelte a magyar kisebbséget is. Véleményem szerint ez egy nagy hiba, mert egy több mint egymilliós nemzeti kisebbséget nem lehet ellenzékként kezelni.

Ami azt a megállapítást illeti, hogy a közelmúltig Romániában a magyar kisebbséget hivatalosan is nemzetbiztonsági kockázatnak tekintették, és ez most már nem így van... Latens módon, állandóan, vagy időről időre intenzívebben megcáfolják ezt azon kommunikátorok, akik tovább éltetik és kihasználják a történelmi félelmeket, és az erdélyi magyarságot nemzetbiztonsági kockázatnak minősítik. És ez az elmúlt hónapokban is jelen volt, bár most is, mint máskor, nem volt semmilyen valóságalapja. A téma megközelítése nem változott, csak a csomagolása, hogy megfeleljen a politikai korrektségnek.

Az utóbbi időszakban több esetben is volt példa magyarellenes megnyilvánulásokra, amelyekről a széles nyilvánosság is tudomást szerezhetett, például akkor, ha az AUR, képviselője, Dan Tănasă, illetve a köréje csoportosuló szervezetek támadták a magyar kisebbséget vagy szimbólumait. Ezeket elszigetelt eseteknek kell tekinteni, vagy csak a jéghegy csúcsát képezik?

A Nagyrománia Párt parlamentből való kiesésével egyszerre nem tűntek el a szélsőséges vonulatok, nem szűnt meg a magyarellenség a politikában. Minden romániai pártban volt és van egy ilyen vonal, amely életben tartja a magyar veszély toposzát.

Paradoxon, hogy miközben biztonsági kockázatként volt feltüntetve, az erdélyi magyar kisebbség az elmúlt 32 évben mégis az egyik legfontosabb biztonsági tényező szerepét töltötte be Romániában. Jelenlétével stabilitást eredményezett, felelősen viselkedett, politikai képviselete révén felelős döntéseket hozott, és amikor az integráció volt terítéken, a teljes országot Nyugat felé húzta, talán még inkább, mint sok román értelmiségi, politikus vagy politikai párt. Ezt a paradoxont azzal magyarázom, hogy egy nemzeti kisebbség számára a legfontosabb dolog a biztonságérzet, ezért nem viselkedett, nem viselkedik, és nem is fog biztonságkockázati tényezőként viselkedni.

Azt is el kell mondani, hogy mi, erdélyi magyarok a nyugati integrációban láttuk a jogaink érvényesítésének a zálogát, de az elvárás egyes esetekben csalódást okozott. A másik cél az volt, hogy Románia ugyanahhoz az euroatlanti rendszerhez tartozzon, mint Magyarország, mert nem szerettünk volna „új határokat” köztünk és az anyaország között.

Mostanában sokszor elhangzik a különböző véleményformálók részéről, hogy ha a magyar kormány nem változtat az orosz agresszióval kapcsolatos véleményén, nagyon rosszul sülhet el az erdélyi magyarokra nézve, mivel egy részük osztja ezt az oroszpártiságot. Ezt ön hogy látja?

Az erdélyi magyarság politikai képviselete határozottan és tisztán fogalmazott: agressziónak minősítette, és elítélte az orosz háborút Ukrajnában, a kijelentéssel a román politikusok többségét, de a miniszterelnököt és az államelnököt is megelőzte. Elítélték a háborús bűnöket is.

Nem az erdélyi magyarok felelősek Magyarország külpolitikájáért. Nem hiszem, hogy azok az erdélyi magyarok, akik a Fideszre szavaztak, ezt Orbán Viktor külpolitikája miatt tették. Inkább azért döntöttek a Fidesz javára, mert Orbán Viktor egy jövőképet biztosított számukra a nemzetpolitikája által, amelynek keretében komoly fejlesztéseket kezdeményezett és támogatott az oktatás, kultúra, egyházak, sport és gazdaság területén.

Egyes románok potenciális magyar veszélyforrásként tekintenek erre a folyamatra. Nekünk, erdélyi magyaroknak kötelességünk megelőzni, eloszlatni ezeket a félelmeket, meggyőzni őket, hogy az anyaországgal való kapcsolat nem érinti negatívan a romániai magyar kisebbség és a román többség viszonyát, nem szigeteli el az erdélyi magyarokat, és nem valaki ellen történik.

Ezt a szempontot a magyar államnak is felelőssége képviselni. Nem egy könnyű feladat, hiszen kölcsönös történelmi előítéletekkel küzdünk. Ugyanakkor a két ország nemzetközi megítélése bizonyos szempontokból különbözik, a két ország külpolitikai irányvonala egyes kérdésekben eltér, ami úgyszintén meghatározza a kétoldalú kapcsolatok szintjét és minőségét.

A témához hozzátartozik az is, hogy az elmúlt években, nemzetközi szinten, Magyarországot komoly kritikák érték a jogállamiság és a demokratikus elvek megsértése miatt. A kérdés az, hogy a magyar nemzetpolitika keretén belül kialakított partnerség révén, mennyire kúszott át az erdélyi magyar közösségbe a Magyarországon kialakított rendszer, amit a Nyugat keményen bírál? A téma rendszeresen foglalkoztatja az elmúlt években a romániai és nyugati elemzőket, akik tartanak e lehetőség negatív hatásaitól, és ez a helyzet egy újabb, történelmi félelmeket tápláló forrás. Bár fű alatt, informális beszélgetéseken kiderül, hogy nagyon sok román politikus és elemző felnéz Orbán Viktor szuverén politikájára, főleg a gazdaság magyar kézbe történő átvételére.

Ugyanakkor az erdélyi magyarságon belül nem ártana, sőt egészséges lenne egy tisztességes és gyűlöletmentes vitát folytatni az anyaországgal való kapcsolatról, a magyar nemzetpolitika pozitív és kevésbé pozitív hatásairól. Az építő jellegű, tisztességes vita mindig is az erőségünk volt, és remélem, hogy az is marad.

Kulturális, nyelvi, vallási és történelmi szempontból az erdélyi magyarok a magyar nemzet tagjai. Állampolgársági alapon pedig a román állam részét képezik. Mindkét státuszt jogi keretek biztosítják. Ameddig ez a két státusz egyensúlyban van, és mindenki tiszteletben tartja a kereteket, a határokat, elkerüljük az interetnikai feszültségforrásokat.

Az utóbbi időben az erdélyi magyar politikai képviselet számára a népszámlálás a legforróbb téma. Az ezzel kapcsolatos mozgósító kampányban nagyon sokszor elhangzik, hogy érdekérvényesítési következményekkel kell számolni, amennyiben az erdélyi magyar kisebbség száma nem éri el az egymilliót. Fokozódhat a magyar közösség elleni diszkriminációs hangulat, ha valóban nem érjük el ezt a lélektani küszöböt?

Nehéz megmondani, hogy fokozódhat-e vagy nem. Számunkra nagyon fontos szimbolikus cél. Nem mindegy, mi lesz a népszámlálás kimenetele, mert például az anyanyelv-használatot illető jog a kisebbség számarányához kötött. Itt az a kérdés, hogy a román állam mennyire lesz tapintatos, és szavatolja továbbra is a megszerzett jogokat olyan közösségek esetében, ahol kiderül, hogy a kisebbség már nem éri el a 20 százalékot. Ezért arra ösztönzök minden magyart, hogy regisztráljon.

Ha egymillió alá esik az erdélyi magyarok száma Romániában, az nem csak a magyar közösség számára kedvezőtlen, hanem a román államnak is, hiszen érdekelt kellene legyen abban, hogy a nemzeti kisebbségek megmaradjanak Romániában. Viszont akkor sem kell tragédiát, nemzethalált vizionálni, ha esetleg nem érjük el az egymilliót. Tovább kell dolgoznunk, hatékonyabban, és növelni kell versenyképességünket. Ahhoz, hogy fennmaradjunk, és ahhoz, hogy többen legyünk, nyitott közösségnek kell lennünk, a románok, az anyaország és Nyugat felé is nyitottak kell maradjunk.