Ha a foglyok fülére húzzák a vezetéket, azt az oroszok úgy nevezik, hívás Bidennek. Ha az ánuszukba – hívás Zelenszkijnek

Néhány nap híján két évig volt orosz fogságban.

A filozófia szakos Fomicsov 2014 tavaszán rendszeresen részt vett Ukrajna- és Európa-párti tüntetéseken Donyeckben, és tagja volt egy olyan oktatással és diákjogokkal foglalkozó alapítványnak, amit a szeparatisták szélsőségesnek nyilvánítottak. Miután az oroszok által támogatott szakadár Donyecki Népköztársaság (DNR) júliusra felállította saját intézményrendszerét és kormányzatát, Fomicsov úgy érezte, túl veszélyes lenne Donyeckben vagy Makijivkában maradnia, ezért augusztusban Kijevbe költözött, és ott folytatta az egyetemet. Mellette korrupció elleni harccal és átláthatósággal foglalkozó nonprofitoknál kezdett dolgozni. Másfél év elteltével arra jutott, talán megkockáztathat egy látogatást a szüleihez. „Tudtam, hogy veszélyes hazamenni, de azt gondoltam, minden rendben lesz” – mondja.

Miután elvitték a házból, az állambiztonsági minisztérium (MGB) börtönébe került, később átvitték egy donyecki fogdába. Szélsőséges tevékenységgel és illegális fegyvertartással vádolták – ezeket beismerte, miután veréssel kikényszerítették belőle a vallomást. A bíróság két és fél év börtönbüntetésre és egy év felfüggesztettre ítélte a DNR területén. Az első másfél évben magánzárkában tartották, utána átkerült a Donyecktől északkeletre lévő Horlivka egyik börtönébe. Másfél évig semmi információja nem volt odakintről, csak az oroszoktól kapott ügyvédjével kommunikálhatott, a családjával, barátaival nem. Az utolsó hat hónapban már előfordult, hogy ukrán adást hallgathatott a börtön közösségi helyiségének rádiójában, de miután észrevették, hogy szívesen tölt időt a rádió mellett, többé nem kapcsolták be. Másfél évig arról sem tudott, hogy van esélye felkerülni a cserére kérvényezett civil és hadifoglyok listájára. „Láttam a tévében, hogy fogolycserére készülnek, reménykedtem, hogy rajta leszek én is a listán. A tévéből tudtam meg azt is, hogy Putyin és Porosenko megegyeztek, ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy engem is kiengednek” – mondja az orosz elnökről és a Volodimir Zelenszkij előtti ukrán elnökről. 2017. december 25-én mondták meg neki, hogy fogolycserével kiadják, két nappal később szabadult.

„Az első másfél évben nem csináltam semmit, csak ültem a cellámban – mondja. – A Horlivkában töltött utolsó hat hónapban kényszermunkát végeztem, rakodnunk kellett, gyomlálni, gödröt ásni.” Többet nem mond a fogságban töltött időszakról. Azt viszont régebbi cikkekből lehet tudni, hogy néhány hónappal az elhurcolása után a szülei visszakapták az elfogásakor viselt ruháit, köztük egy vérfoltokkal borított pulóvert, egy ukrán újságíró pedig akkoriban arról írt, Fomicsovot kínozzák, és nyilvánvalóan rossz állapotban van.

Miután kiengedték a börtönből, az ukrán állam 100 ezer hrivnyás (körülbelül egymillió forint) segélyt fizetett neki. Fomicsov azt mondja, az állami rehabilitációs programok akkoriban alulfizetettek voltak, a hasonló traumát átélt foglyok nagyrészt kifejezetten erre specializálódott alapítványokon keresztül vagy saját kezdeményezésre, saját zsebből kerestek pszichológiai segítséget. Ő két-három hónapig járt pszichológushoz a Veteran Hub nevű nonprofit révén. „Segített?” – kérdezzük. „Egy kicsit” – feleli megfejthetetlen hangszínen.

Azoknak a civil és hadifoglyoknak, akiknek sikerül kiszabadulniuk az orosz fogságból, szinte kivétel nélkül komoly orvosi és pszichológiai ellátásra van szükségük. Megsokszorozódott az orosz fogságban lévők és a hazatérők száma, mióta Oroszország 2022-ben Ukrajna teljes területére kiterjesztette a háborút, de sok szakértő szerint Ukrajna csak most kezdi megérteni, milyen maradandó hatásuk van a fogságban elszenvedett traumáknak.

Az ukrajnai háború pszichés hatásait bemutató kétrészes cikksorozatunk második részében azzal foglalkozunk, hogy milyen hatással van a háború a hétköznapi emberekre és különböző kiszolgáltatott helyzetben lévő csoportokra: orosz fogságba került civilekre és katonákra, az elfoglalt területekről orosz nevelőszülőkhöz deportált gyerekekre és a belső menekültekre. Az első részben arról írtunk, min mennek keresztül a leszerelt, vagy a harcokban súlyosan megsérült katonák és családtagjaik.

Az orosz fogságban lévő ukránok számáról nincs hivatalos adat. A hadifoglyokról léteznek bizonyos statisztikák, Vlagyimir Putyin nyáron arról beszélt, hogy körülbelül 6400 ukrán katonát tartanak fogva, egyes becslések szerint a számuk inkább tízezer fölé tehető. Ukrán adatok szerint az elmúlt két évben közel hatvan fogolycsere alatt nagyjából 3700 hadi- és civil fogoly tért vissza. Az oroszok által elfoglalt területeken ma mindennapos jelenség, hogy valakit elhurcolnak, így a fogva tartott ukrán civilek számáról szinte lehetetlen pontos adatot találni. A cserék is leginkább a hadifoglyokat érintik, az ő hazatérésük mindkét félnek érdekében áll, mondja Movcsan. A hadifoglyok cseréjének menetéről részletesen rendelkezik az 1949-es harmadik genfi egyezmény, a civilekre azonban nem tér ki, így nemzetközi jogi szempontból ők szürke zónában vannak. Azonban még a civileknél is nehezebb megoldani az olyan katonák hazahozatalát, akiket Oroszországban valamilyen okból elítéltek – a Helsinki Unió úgy tudja, több száz elítéltből két és fél év alatt mindössze hatvan ember tért vissza.

Bár a genfi egyezmény egyértelműen tiltja a kínzást, Movcsan szerint a beszámolók arra utalnak, hogy az esetek 97-98 százalékában az oroszok megkínozzák az ukrán foglyokat. „A kínzás definíciója elég tág – mondja. – Van, akit »csak« megvernek, és van olyan eset, ami annyira borzasztó, hogy az áldozat el sem tudja mondani, min ment keresztül.” Az oroszok szerinte legtöbbször a szovjet időkben bevált módszerekhez térnek vissza: a tábori telefonos elektrosokkolás bevett kínzás, de gyakori az is, hogy a foglyokat vaságyra fektetik, homokzsákot tesznek rájuk, hogy ne tudjanak felkelni, és az ágyba vezetnek áramot, vagy hogy kutyákat uszítanak rájuk. Tíz éve az elfoglalt területeken főleg pincékben, garázsokban vagy hivatalos intézményekben zárták össze az embereket, ma már inkább sok ember fogva tartására alkalmas épületekben. A zsúfoltság, az éheztetés és az embertelen higiéniai állapotok ugyanúgy mindennaposak, mint tíz éve. 2022 februárja előtt jellemzően a szakadár államokban tartották a foglyokat, most viszont sokkal gyakrabban viszik őket orosz területre, főleg a hadifoglyokat. Movcsan szerint azért, mert ott jobban tudják kontrollálni a helyzetet, vélhetően a kínzás mértéke is jóval nagyobb Oroszországban, mint az elfoglalt ukrán területeken.

Azoknak, akiknek valamilyen módon mégis sikerül kiszabadulniuk, otthon is rengeteg nehézséggel kell szembenézniük. A jogász azt mondja, nagy probléma, hogy sokszor nehéz bizonyítani a fogva tartást, főleg az elfoglalt területeken élő civilek esetében. Őket gyakran dokumentumok nélkül hurcolják el, ha pedig előkerülnek, általában még az alapvető létbiztonságuk sincs meg, nincs pénzük, és hazamenni sem tudnak többé. Emiatt sokan nem is maradnak Ukrajnában, ha tehetik, inkább továbbmennek az EU-ba vagy Grúziába. Movcsan azt mondja, szinte kivétel nélkül mindenkinek szüksége van orvosi ellátásra és pszichológiai segítségre.

A mostani háborúban egyedi, hogy még a harcok közben elkezdődött a háborús bűnök dokumentációja – erre eddig nemigen volt példa, az egyetlen kivétel a jogász szerint a második világháború, ahol a németek maguk dokumentálták a bűneiket. A dokumentációs munka során speciális, a nemzetközi jogban bevett protokoll alapján kérdezik ki az áldozatokat és a szemtanúkat, majd elmennek a bűncselekmény helyszínére, ahol fotókat, videókat készítenek és további bizonyítékokat gyűjtenek. Ezeket később mind ellenőrzik és hitelesíttetik. A munkájukat nehezíti, hogy minél több idő telt el a bűncselekmény óta, annál nehezebb rögzíteni a bizonyítékokat. A látogatások ráadásul nem veszélytelenek: Movcsan és csapata sokszor életveszélyben, rakéta- és dróntámadások között, aknamezők mellett dolgozik.

Az elkészített anyagok segítségével gyakran képviselik az áldozatokat a különböző bíróságokon, jelentéseket készítenek belföldre és a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak. A jogász szerint a 2008-as, mindössze két hétig tartó orosz–grúz háború példája azt mutatja, reménykedhetnek az áldozatok számára kedvező ítéletekben, de a probléma szerinte nem az ítéletekkel lesz, hanem a végrehajtásukkal. „Mi csak annyit tudunk tenni, hogy elvégezzük a munkánkat, és reménykedünk abban, hogy mások is elvégzik a sajátjukat.”

Movcsan 2020-ig éveken át foglalkozott dokumentációval, a koronavírus-járvány alatt azonban úgy döntött, szünetet tart, a Nemzeti Korrupciómegelőzési Ügynökségnél kezdett dolgozni. „A munkának az a része, ami Kijevben zajlott, érzelmileg nem volt különösebben megterhelő, még úgy sem, hogy közben borzasztó dolgokról kellett olvasnom és elemzéseket készítenem. De amikor az ember elmegy a fővárosból olyan helyszínekre, ahol háborús bűnök történtek, az nagyon más. A legnehezebb része az volt, hogy el kellett köszönnöm azoktól az emberektől, akik ott élnek, és visszajönni a békés Kijevbe.” 2020-ban arra jutott, hogy szüksége van egy „érzelmi szünetre”, 2022 februárjában viszont visszahívták – eredetileg más területre, végül mégis újra a dokumentációs munka koordinálásánál kötött ki. „Kevés ember ért ehhez a munkához, valakinek el kell végeznie – mondja, amikor arról kérdezzük, hogyan bírja a dokumentálással járó érzelmi terhelést. – A pihenés segített, úgyhogy ma már nem csinálnám másképp, ha elfáradok, akkor kicsit áttérek az antikorrupcióra, vagy tréningeket tartok. A terepmunka továbbra is veszélyes, de nem bánom a kockázatvállalást, mert a munkánkkal segíteni tudunk másokon. Nem akarnék olyan menedzser lenni, aki csak ül az asztal mögött.”

„Orosz hadihajó, húzz a faszba!” Az orosz–ukrán háború egyik első meghatározó mozzanata volt, amikor 2022. február 24-én az Ukrajna déli partjától 30 kilométerre lévő, fekete-tengeri Kígyó-sziget ukrán védői szó szerint ezt üzenték az orosz megszállók hadihajójának. A kicsi, de stratégiailag fontos szigetet az orosz csapatok néhány óra alatt megszállták, Ukrajnának 2022 nyarán sikerült végül visszafoglalnia. Az első híradások szerint a szigeten lévő tizenhárom határőr mind meghalt a harcokban, de nemsokára kiderült, hogy fogságba kerültek, nem sokkal később fogolycserével hazajutottak. Szintén orosz fogságba került körülbelül nyolcvan, a szigetet védő tengerész, ők azonban csak jóval később kerültek haza. Náluk szolgált Vadim is, akivel Lvivben, az Unbroken rehabilitációs központban találkozunk – május végén, két év hadifogság után került ide (az Unbrokennél folyó rehabilitációs munkával az előző cikkünkben foglalkoztunk részletesen).

„Azt gondoltam, hogy ez a sziget nem kell senkinek. Egyáltalán nem számítottam háborúra” – mondja. Vadimot egy kétfős szobában helyezték el az Unbrokenben. Lábát lelógatva ül az ágyán, mellette energiaital, miközben mesél, néha beleszív elektromos cigijébe. Nehéz követni, hány börtönben fordult meg két év alatt, ennek ellenére egyszer sem zavarodik bele, hogy hol mennyi időt töltött és mi történt pontosan. A férfi 2018-ban csatlakozott az ukrán haditengerészethez, miután négy évig önkéntes alapon szolgált a határőrségnél. Az egységét 2021 végén helyezték a Kígyó-szigethez. Február 24-én hajnali fél négykor ébresztette őket a parancsnokuk, hogy orosz bombázók közelednek. Ezek végül visszafordultak, délelőtt tízkor azonban megérkezett a szigethez két orosz hadihajó, a Vaszilij Bikov és a Moszkva (utóbbi az orosz hadiflotta egyik legfontosabb, két hónappal később elsüllyesztett hajója). Az oroszok megvárták, hogy az ukránok evakuálják a fedélzeten lévő öt civil munkást, majd felajánlották a tengerészeknek és a szigeten lévő határőröknek, hogy adják fel, és menjenek el ők is a civilekkel az Odesszából érkező mentőhajón. Az ukránok ezt visszautasították – ekkor hangzott el az azóta is rengeteget idézett, az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalát is megjáró mondat –, mire az oroszok ostrom alá vették a szigetet, és néhány órán belül megadásra kényszerítették a védőit.

„Letettük a fegyvert, de az oroszok minden mást is elvettek: a telefonjainkat, a pénztárcáinkat, a karóráinkat. Lefektettek minket arccal a földnek, másnap hajnali négyig így maradtunk. Teljes pánik lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mire számítsak, az járt a fejemben, hogy két opciónk van: vagy megölnek, vagy foglyul ejtenek. Reggel kilenc körül feltettek minket egy hajóra, ami elvitt Szevasztopolba. Másfél napot töltöttünk a hajón a kikötőben, ez alatt az idő alatt nem láttunk ételt, de a sokk miatt egyébként sem tudtunk volna enni. Vízből összesen másfél litert adtak nyolcvanunknak.” Másfél nap után átvitték őket egy katonai bázisra – nem messze attól a helytől, ahol tizennégy évvel korábban Vadim a sorkatonai szolgálatát töltötte –, ujjlenyomatot és DNS-mintát vettek tőlük. Azt meséli, itt a körülmények, az étel és az oroszok attitűdje is „normális” volt még. Két hét után gépre tették a tengerészeket, és előbb az oroszországi Kurszkba, majd az orosz–ukrán határon kissé délebbre lévő Sebekinóba szállították őket. Nagyjából ekkoriban derült ki Ukrajna számára, hogy – ellentétben az orosz hírekkel – a Kígyó-sziget védői mégsem haltak meg, így Sebekinóban az oroszok elkezdték filmezni őket, de előtte még két órán át kellett térdelniük a hóban. Ezután két csoportra osztották, és átvitték őket a 140 kilométerrel északkeletre lévő Sztarij Oszkol börtönébe. Vadim szerint az oroszok bánásmódja az itt töltött másfél hónap alatt még mindig többé-kevésbé rendben volt. Később aztán megint áthelyezték őket, ezúttal a kissé délebbre lévő Valujkiba. „Ekkor jöttek az »érdekes« dolgok.”

Elkezdődött a kínzással kombinált kihallgatásuk, az oroszok mindent tudni akartak a Kígyó-sziget védelméről. Vadim azt mondja, először pánikolt és rettegett, de végül beletörődött, hogy mostantól semmi jóra nem számíthat. Enni nem kaptak rendesen: az itt lévő közel száz fő az étkezésekor egy nagy tál ételt kapott közösen, öt percük volt arra, hogy megegyék. Szeptember végén sokadszor is átrakták őket egy új börtönbe, a szintén Belgorod megyei Alekszejevkába kerültek, ahol Vadim a 2024. májusi fogolycseréig maradt. Az itt töltött időről már nem sokat mond, csak annyit, hogy a helyzet még rosszabbra fordult. „Az orosz különleges alakulat katonái nem emberek. Állatok. Teljes szívükből gyűlölik az ukránokat, az a kedvenc mondatuk, hogy Ukrajna nem létezik.”

A hazatérése után katonai kórházba vitték, innen került át a lvivi Unbrokenbe, ahol több mint három hónapja van. Nagyon rossz állapotban, törött orral, tíz hiányzó foggal, az éheztetés miatt kialakult gyomorproblémákkal és térdsérüléssel tért haza, de a kórházban és a rehabilitációs központban sokat javult az állapota. Pszichológus segítségével elkezdte feldolgozni a fogság alatt történteket, azt mondja, ez nagyon sokat segít neki. Részletesen beszélnek arról, hogy min ment keresztül, és elkezdték beazonosítani azokat a triggereket, amik emlékbetörést okoznak (a traumatikus pillanat kitörölhetetlen bevésődését). Vadim azt mondja, már sokkal jobban érzi magát, jó ellátást kap, van egy mentora is, aki néha elviszi őket koncertre, moziba vagy szusizni. A jövőről csak annyit mond, ha helyrejött, folytatja a katonai szolgálatot.

Egyszeri traumatikus események szinte bárhol történhetnek, hosszan tartó, ismételt traumát azonban csak fogságban él át az ember, írja Trauma és gyógyulás című könyvében Judith Herman amerikai pszichiáter, világhírű traumakutató. Azok a módszerek, amikkel a fogvatartó az irányítása alá akarja hajtani az áldozatot, a pszichés trauma szisztematikus megismétlésén alapulnak, és az autonómiától való megfosztás, az elszigetelés köré szerveződnek. Ehhez nem feltétlenül kell erőszak, előfordulhat, hogy az elkövető csak a legvégső esetben alkalmazza, mert az áldozat folyamatos rettegésben tartásához elég lehet az erőszakkal való fenyegetés is. A rettegés kialakításának fontos eszköze az aprólékos, lényegtelen szabályok betartatása és a következetlen, kiszámíthatatlan erőszakkitörések. A technikák legfőbb hatása, hogy az áldozat elhiggye: az elkövető mindenható, az ellenállás pedig hiábavaló. Herman azt is írja, az áldozat feletti lelki kontroll addig nem teljes, amíg nem kényszerítették őt erkölcsi elvei megtagadására, legalapvetőbb emberi kötődései elárulására. Lélektani szempontból az összes kényszerítő technika között ez a legrombolóbb, mert az áldozat elkezdi önmagát gyűlölni, amiért feladta az elveit.

A fogságban elszenvedett traumák hosszan tartó ismétlése miatt az áldozatok poszttraumásstressz-zavara (PTSD-je) is más. Az egyszeri, akut trauma áldozata az esemény után úgy érzi, nem önmaga, a krónikus trauma áldozatának viszont olyan érzése lehet, hogy visszavonhatatlanul megváltozott, szélsőséges esetben akár el is veszítheti azt az érzést, hogy van énje. Fokozottan érvényes rájuk a hiperéberség, az állandó szorongás, elveszítik a testi nyugalom- és kényelemérzetet, és kitartóan fennmaradnak az emlékbetöréses tünetek is. Az egyszeri trauma utáni emlékbetörések néhány hét vagy hónap elmúltával csökkenni szoktak, a krónikus trauma után viszont ezek többé-kevésbé változatlan formában még évekkel, akár évtizedekkel a fogságból való szabadulás után is fennmaradhatnak. A PTSD klasszikus tünetei közül a beszűkülés (a megadás okozta tompultság) válik a legerőteljesebbé. A fogságban az áldozat minden erőfeszítése a túlélésre irányul, így a pszichés beszűkülés fontos alkalmazkodási formává válik, a szabadulás után ez az érzés a pszichés képességek egyfajta sorvadásához vezet.

Gyakori jelenség az is, hogy a foglyok kifejlesztik a gondolatok tudatos korlátozásának, elfojtásának a képességét is, különösen a jövőre és a múltra vonatkozóan. Mindkettőre gondolni elviselhetetlen vágyakozást, reményt és fájdalmat jelent, így a jövő sokszor mindössze órákra vagy napokra szűkül. Herman azt írja, a szabadulás után gyakran előfordul, hogy az áldozat továbbra is egyszerre két valóságban, az idő különböző pontjain létezik, mert a fogságban fokozatosan arra kényszerült, hogy egy vég nélküli jelenben éljen.

Az orosz–ukrán háborúnak egyik leginkább szívfacsaró következménye a fogság egy speciális fajtája: az ukrán gyerekek Oroszországba deportálása. A hivatalos statisztikák szerint húszezer körül lehet azoknak a gyerekeknek a száma, akiket az elfoglalt területek hatóságai Oroszországba visznek, hogy orosz „nevelőszülőkhöz” adják őket, de a valóságban ez a szám sokkal nagyobb lehet. A gyerekek egy része az elfoglalt területekről begyűjtött hadiárva, egy részüket otthonokból viszik el, de vannak olyanok, akiket ötletszerűen hurcolnak el „árvaként” orosz területre. A Telex tudósítói két éve olyan szülőkkel is találkoztak, akik az orosz megszállás idején úgy próbálták biztonságosabb helyre juttatni a gyerekeiket, hogy oroszországi nyári táborokba küldték őket. A váratlanul sikeres ukrán ellentámadás után viszont ellehetetlenült a hazahozataluk. Ukrajnában számos civil szervezet fáradozik azon, hogy felkutassa és visszahozza az elrabolt gyerekeket, egyelőre körülbelül ezren tértek haza.

Daria Kaszjanova, az Ukrán Gyermekjogi Hálózat igazgatótanácsának elnöke, az SOS Gyermekfalvak Ukrajna nemzeti programigazgatója azt mondja, az elfoglalt területeken élő másfél millió gyerek mind ki van téve a deportálás kockázatának. Ezt az oroszok kifelé következetesen az ukrán családoknak nyújtott humanitárius segítségként kommunikálják. A veszély nem csak a gyermekotthonokban élő gyerekeket fenyegeti: számos példa van arra, amikor egy gyereket az őt nevelő nagyszülő halála után gyűjtenek be, de arra is láttak példát, hogy orosz támadásokban meghaltak a szülők, és a támadást túlélő gyereket a kórházból vitték tovább Oroszországba. A szakértő azt mondja, tudnak olyan esetekről, amikor az elfoglalt területen élő gyerekek titokban, egyedül, esetleg a szomszédok segítségével temetik el a nagyszüleiket, hogy az orosz hatóságok ne tudják meg, hogy nincs, aki nevelje őket.

A gyerekeket először egy elosztótáborba viszik, innen kerülnek tovább a nevelőszülőkhöz. „Az orosz állam célja a deportálással az, hogy ezeket a gyerekeket is orosszá nevelje. Oroszországban azt sulykolják beléjük, hogy a hazájuk lemondott róluk, és Ukrajna egyébként sem létezik” – mondja Kaszjanova. Az elrabolt gyerekekkel foglalkozó szakértők a 2022-es invázió elején minden lehetséges eszközzel keresték a gyerekeket: figyelték az orosz médiát és az orosz Telegram-csatornákat, kerestek minden olyan említést, ahol ukrán gyerekekről van szó, fényképeket, neveket vagy bármilyen nyomot, ami segíthetett a megtalálásukban. Érkeztek információk újságíróktól, érintett családoktól, evakuálással foglalkozó szervezetektől is, és az is rengetegszer megtörtént, hogy az Oroszországba hurcolt gyerekek maguk tudtak segítséget kérni az erre kialakított segélyvonalon. Mára a folyamat szisztematikusabb, elkészült egy hivatalos nyilvántartás az elrabolt gyerekekről, és vannak speciális keresési missziók is. A munkát viszont nehezíti, hogy mostanra az oroszok jóval kevesebb információt osztanak meg ukrán gyerekekről.

Kaszjanova szerint a többség háttere eleve sérülékeny – nevelőotthonban nőnek fel, vagy a szülők helyett más családtag nevelte őket –, majd az orosz invázió után újabb traumák érték őket: a szülők, nagyszülők, testvérek vagy az otthonuk elvesztése. Erre a helyzetre rakódik rá mindaz, amit Oroszországban elszenvednek. Arról, hogy az ukrán gyerekek min mennek keresztül az orosz nevelőszülőknél, nagyon keveset tudni. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) forrásai szerint az orosz nevelőszülőkhöz került gyerekeknek gyakran megváltoztatják a kereszt- és vezetéknevét, olykor a születési helyét és idejét is, ami jelentősen megnehezíti a hazatérésüket. A hazatérő gyerekek szinte minden esetben arról számoltak be, hogy szidták őket az ukrán származásuk miatt, sok esetben fizikailag is bántalmazzák őket, ha nem voltak hajlandók oroszul beszélni vagy tanulni, vagy elénekelni az orosz himnuszt. Az ukrán Regionális Emberi Jogi Központ arról is beszámolt, hogy azok a gyerekek, akiket a nevelőszülők hosszú távon sem tudnak betörni, speciális pszichiátriára kerülnek. Az átnevelés már az elosztótáborokban elkezdődik: először csak játszanak a gyerekekkel, ígérgetik nekik, hogy hamarosan hazamehetnek, később elkezdik elbizonytalanítani őket abban, hogy visszavárja-e őket a családjuk. Előfordul, hogy táborról táborra rakosgatják őket, hogy ne erősödjenek meg a köztük kialakult kapcsolatok.

A hazatérő gyerekeknek általában pszichológiai és pszichiátriai ellátásra is szükségük van. Sokukat először egy rehabilitációs táborba viszik Nyugat-Ukrajnában, később csoportos vagy egyéni terápiával próbálják velük feldolgozni a történteket. A mentális segítség mellett legtöbbször hosszú távú támogatásra szorulnak, Kaszjanova azt mondja, a hazahozatal logisztikája és a rehabilitáció mellett abban is igyekeznek segíteni, hogy hogyan illeszkedjenek be egy új környezetbe, hogyan találjanak új barátokat.

Az orosz nevelőszülőket megjárt gyerekek általában bizalmatlanok, gyakori körükben a depresszió, az agresszió, szinte mindenki zárkózott, nehezen kommunikál, emellett kialakulhatnak fizikai tünetek, dadogás és tömegiszony is. Sokszor jellemzők a tanulási problémák, Kaszjanova szerint ilyenkor fontos elfogadni, hogy első lépésben a gyerekek pszichés állapotát kell stabilizálni, és csak utána lehet foglalkozni azzal, hogy bepótolják a lemaradásukat.

Kaszjanováék foglalkoznak a stigmatizáció enyhítésével is, ez elsősorban nem a gyerekeket, hanem a szülőket érinti. „Régebben jellemző volt a társadalmi elítélés, sokan azt gondolták, hogy a szülő tehet arról, ha elvitték a gyerekét, hiszen az ő felelőssége a gyerek biztonsága. Fontos megértetni a társadalommal, hogy a deportálás nem a szülő hibája. Ezeket a gyerekeket kényszerrel viszik el.”

Milák Piroska a menekültszállókon élőknek orvosi segítséget nyújtó Medspot Alapítvány önkénteseként másfél éve jár rendszeresen Kárpátaljára. A pszichiáter, pszichoterapeuta azt mondja, sokakon látják a szorongás és a depresszió jeleit, gyakran ezek fizikai tüneteken keresztül jelennek meg. A menekültszállókon élőknek nehézséget okozhat, hogy általában több tucat emberrel kell együtt élniük régi iskolákban, kórházi vagy ipari épületekben. „Ez egy nagyon kiszolgáltatott helyzet. Nem ismertük korábban ezeket az embereket, de az a benyomásom, mintha mindenki a korábbi működési színvonala alatt lenne, mintha beleszoktak volna a tehetetlenségbe.”

Az itt élőket ráadásul sokszor új helyre költöztetik, de arra is van példa, hogy összevonnak szállókat. „Emiatt egyfajta terelt állapotban vannak, ide-oda rakosgatják őket, ráadásul kevés lehetőségük van munkára vagy szórakozásra, így többnyire nem csinálnak semmit. A többség olyan, mintha beleszürkült volna a szállóbeli létbe, és csak létezne ebben a fogolyszerű állapotban.” Úgy látja, a szállókon a tompaságban, fásultságban töltött mindennapok a jellemzők, az itt élők nehezen képzelik el, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok – de Milák szerint ebben szerepet játszhat az is, hogy akik itt élnek, eleve sérülékenyebbek, kiszolgáltatottabbak, mint azok, akiknek volt lehetőségük kárpátaljai ismerőshöz menni vagy lakást bérelni.

Kepics Zsanett gyerek- és felnőtt klinikai szakpszichológus a Cordelia Alapítványon keresztül Budapesten és Egerben is foglalkozik ukrán menekültekkel, mellette szintén régóta jár kárpátaljai menekültszállókra. „Az emberek általában a testi panaszokról beszélnek könnyebben, de fokozatosan el tudunk jutni velük a lelki tünetekhez is” – mondja a Kárpátalján élő belső menekültekről. A felnőtteknél gyakori a szorongás, a depresszió és az alvászavar. Ezek a gyerekek körében is előfordulnak, emellett a gyerekeknél kialakulhat agresszív vagy regresszív állapot, előfordulhat, hogy visszaesnek a beszédfejlődésben vagy a szobatisztaságban.

„Egy felnőtt személyisége már kiforrott, tudja értelmezni a helyzetet és több eszköze van a feldolgozásra. A gyerek viszont össze tud zavarodni, életkortól és a szülő kapacitásától függ, mennyire tudja megérteni, hogy mi történik körülötte. A szülőnek nagy szerepe van abban, hogy a gyerek segítséget kapjon, de az ő helyzetük is nagyon nehéz. Hogy mondod el egy kisgyereknek, hogy apa hol van? Hogy miért csak telefonon tartjuk vele a kapcsolatot, vagy hogy meghalt?” Sok felnőtt dönt úgy, hogy nem beszél a háborúról. Az otthon maradt, gyakran életveszélyben élő rokonokkal azért nem, mert úgy érzik, nincs joguk panaszkodni a biztonságos Kárpátaljáról, a gyerekeknek pedig azért, hogy megvédjék őket. „Sokan hozzák fel azt, hogy a gyerek nem tesz fel kérdéseket, ezért nem beszélnek nekik a háborúról. De a gyerek nem fog kérdezősködni, ha azt látja, hogy a szülő nem terhelhető.”

A pszichológus szerint az aggodalom, a szorongás általában a mindennapok része, a várakozást a háborúval kapcsolatos hírek, évfordulók és az ünnepek árnyalják, ezek jelentik a ritmusváltást. Kepics szerint a többség az ukrán és a magyar szállókon is azt várja, hogy mikor térhet haza, van egy réteg, ami már feladta a reményt, és van egy harmadik csoport: azok, akik eldöntötték, hogy Nyugaton maradnak, és már nincs olyan közeli kapcsolatuk otthon, akiért aggódni kell. „Talán nekik van a legtöbb perspektívájuk, mert el tudnak kezdeni gyászolni, megpróbálni újra gyökereket ereszteni, ami persze sosem egyszerű.”

Jurij és Vaszilij feleségeikkel laknak egy-egy szobában egy ungvári menekültszálló harmadik emeletén. Vaszilijék Harkiv közeléből érkeztek 2022 márciusában, Jurijék Donyeck megyéből, Kramatorkszból menekültek Kárpátaljára egy hónappal később. A mostani szállóra körülbelül egy éve kerültek, azóta vannak jóban, a beszélgetést is csak együtt vállalják. Jurijnál jóval idősebb nővére és bátyja otthon maradtak (Kramatorszk az egyik utolsó nagyváros Donyeck megyében, ami még ukrán ellenőrzés alatt van), unokája Dnyipróban él, egyiküket sem látta három éve. Vaszilijnak is maradtak rokonai Harkiv megyében. „De élnek”, teszi hozzá gyorsan.

„Az evakuációs vonatra egy ember csak egy táskát vihetett magával – mondja Jurij. – Fogalmam sem volt, mit tegyek bele. Hogyan teszel bele egy egész életet egy táskába? Vannak dolgok, amiket elhoztam, pedig nincs rá szükségem, és rengeteg minden van, amit otthagytam, de már bánom.” Azt mondják, viszonylag jól vannak, sokat sétálnak Ungváron és nem érzik magukat egyedül. De várják, hogy hazamehessenek.

Jurijjal és Vaszilijjal egy emeleten, negyedmagával egy szobában lakik Sevcsenko. A Luhanszk megyei Szeverodonyeckből származó általános iskolai fizikatanár 2022 márciusában hagyta el folyamatosan bombázott városát. Először az egy órára lévő, Bahmut melletti Szoledarba ment egy barátjához, közben online folytatta az oktatást. Májusban azonban már itt is életveszélyessé vált a helyzet, így önkéntesek segítségével Dnyipróba, majd Lvivbe ment. Lvivben ételt osztó önkéntesek várták a pályaudvaron, Sevcsenko azt meséli, még most is fel tudja idézni, mennyire jólesett neki a leves, amit itt kapott. Egy Ungvárra menekült egykori osztálytársától megtudta, hogy van még néhány hely a menekültek számára kialakított sportcsarnokban. Három hónapon át élt a csarnokban, a mostani épületben egy éve lakik.

Bár egyedül érkezett ide, és a régi osztálytársát leszámítva nem ismert senkit, azt mondja, nagyon jól, szinte helyinek érzi magát Ungváron. Lettek itteni ismerősei, a szállót is megszerette, kedveli a vezetőjét, és van egy szoba, ahonnan nyugodtan tud dolgozni napközben. Tudja, hogy Ukrajnán belül csak Kárpátalja biztonságos, úgyhogy nem gondolkozik azon, hogy más városba költözzön. „Másik országba meg minek mennék? Ukrán vagyok.”

Hatodikosok osztályfőnöke, a menekülés alatt végig tanított. Hosszan sorolja, hogy hányfelé széledt szét az osztálya: vannak diákjai Dnyipróban, Kijevben, Hmelnickijben, Lvivben, Lengyelországban, Németországban, Szlovéniában, Ausztriában, de még Finnországban is. „El tudnék menni tanítani itt is, de nem akarom otthagyni a diákjaimat. Csak online látjuk egymást, de nem bánom. Így is számíthatunk egymásra.”

A 25 éves Julia Timosenko influenszer-újságíró 2021-ben végzett a New York-i Egyetem abu-dzabi campusán, korábban megfordult Spanyolországban, Argentínában, a középiskolás évei alatt egy tanévet eltöltött New Yorkban is. Bár szülei győzködték, hogy maradjon külföldön, a diploma megszerzése után Kijevbe költözött, és egy konzultációs cégnél kezdett el dolgozni, mellette Instagram- és TikTok-tartalmat gyártott fiatal ukránoknak arról, hogyan jussanak ki külföldi egyetemekre. 2021 decemberében, ahogy egyre nagyobb lett a feszültség Oroszország és Ukrajna között, másfajta tartalmat is elkezdett készíteni: arról írt, milyen tévhitek keringenek a nyugati médiában Ukrajnáról. Január végén az egyik posztja több mint százezer megosztást ért el, azt meséli, még helyi nagykövetségek is átvették. Mire egy hónappal később kitört a háború, már rendszeresen készített edukációs tartalmakat az orosz–ukrán viszonyról.

Február 25-én, egy nappal azután, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, anyjával és egy barátjával a Kijevtől közel négyszáz kilométerre nyugatra lévő Ternopilba menekült, később Lvivbe mentek, ahol Julia három hónapig maradt. Apja Julia szülőfalujában, a Kijev melletti Zarovicsiben maradt a lány nagyszüleivel. Az oroszok március 7-én érték el a falut, ami közel három hétig volt orosz kézen. „Nagyon nehéz volt, nekik persze még inkább – mondja arról, milyen volt távolról követni, hogy mi történik a családjával és a falujával. – De csak jóval később, miután kiderült, hogy mi történt Bucsában, csak akkor döbbentem rá, milyen lehetett volna.”

A családja egy pincében bujkált, nem volt se gáz, se áram, az apja és néhány férfi időről időre kiszöktek, hogy megpróbálják helyreállítani az ellátást. „Az oroszok elrabolták a szomszéd falu orvosát, mert orvosra volt szükségük, közben kérdezősködtek, hogy hol vannak »a csinos lányok«, és véletlenszerűen öldököltek: miután elmentek, a helyiek több embert is találtak pincékben törött bordával, átlőtt fejjel… De mindenhol máshol ugyanez ment.” Julia végig azon szorongott, mi történhet a családjával. Apja a második héten kezdte elveszíteni a reményt, sokat ivott, és többször írta Juliának, hogy meneküljön el Kanadába a barátaihoz. A nagyszülei már korábban kijelentették, hogy nem mennek sehova, még akkor sem, ha porig rombolják az otthonukat. „Emlékszem, azt kérdezték: minek éljen az ember, ha lerombolják a házát?”

A háború pszichés hatásai azokat sem kerülik el, akik nagyjából folytatni tudták a korábban megszokott életüket, és viszonylag biztonságban élnek. Svitlana Kika, a lvivi Ukrán Katolikus Egyetem (UCU) nemrég megnyílt klinikájának pszichoterapeutája szerint a többség még Ukrajna viszonylag biztonságosnak számító nyugati részén is óriási stressznek van kitéve. „Kimerültek, szoronganak, egyre kevesebb a mentális erőforrásuk arra, hogy megküzdjenek a mindennapokkal, úgy érzik, a háború miatt nem képesek irányítani az életüket. Iszonyatos munkát igényel az, hogy az ember találni tudjon olyan területeket, ahol azt érezheti, övé a kontroll” – mondja. Az oroszok erre rájátszanak a pszichológiai hadviseléssel, például az energetikai rendszerek támadásával. „Nagyon megterhelő, ha órákig, napokig nincs áram: sötét van, hideg, az ember fél, de nem tud semmit tenni ellene, nincs jól sem fizikailag, sem érzelmileg. Ilyenkor nehéz hatékonynak maradni.” A pszichoterapeuta úgy látja, az ukránok szemében fontosabb a mentális egészség, mint korábban – egyre több a megkeresésük férfiaktól is –, de az, hogy szakemberhez fordulnak-e, nagyban függ az anyagi helyzettől, a társadalmi státusztól és az életkortól.

Rengetegen keresik meg párkapcsolati vagy családi problémákkal. A férfiak távolléte miatt óriási a nyomás a nőkön, mert egyedül kell boldogulniuk a mindennapokban, közben folyamatosan szoronganak azon, hogy mi történhet a fronton. Az általános kimerültség oda vezetett, hogy többen keresik meg a szakértőket válás miatt, mint korábban, Kika szerint sokan érzik, már nincs energiájuk arra, hogy dolgozzanak a konfliktusokon és a kapcsolaton. És persze sokakat érint a kiszámíthatatlanságból fakadó frusztráció és lehangoltság. „Az első évben csak a következő napot akartuk látni, utána csak a következő hetet. De még most is nehéz tervezni, pláne álmokat szőni, mert egyszerre több forgatókönyv szerint kell élnünk, folyamatosan készenlétben kell állnunk arra, hogy a terveinket megváltoztassuk.”

Az első másfél évben sokaknak komoly nehézséget okozott a fronton lévők miatti bűntudat kezelése, Kika szerint tömegesen éltek meg lelkiismeret-furdalást az emberek, élethelyzettől függetlenül. Bűntudatot érzett, aki elhagyta az országot, aki a biztonságosabb részekre menekült, aki már február 24. előtt elköltözött a keleti részekről, aki kimenekítette a családját, akit nem soroztak be – de mint a cikksorozatunk előző részében láthattuk, van, akit a bűntudat még a frontra is elkísér. A pszichoterapeuta azt mondja, rengeteg katona hangoztatja, hogy a civileknek élniük kell az életüket, járjanak kávézókba, nézzenek filmeket, játsszanak a gyerekükkel. „A katonáink épp azért vannak a fronton, hogy mindez lehetséges legyen. Fontos, hogy az ember a mostani valóságban is tudjon magára is figyelni, hogy meglegyen a napi rutinja, és csak tegye, amit tud. Lehet azon gondolkozni, hogy mi az, amit még megtehet másokért, hogy hogyan tud másnap egy kicsit többet adni. De néha az is teljesen rendben van, ha csak ahhoz van ereje, hogy átvészelje a napot, és este bezuhanjon az ágyba.”

Miután Kijev környéke felszabadult, Julia Timosenko is hazaköltözött Lvivből. Azóta is folytatja a háborúról szóló tartalmak gyártását, újabban a mentális egészség megőrzéséről is posztol, mellette műsort vezet a Ukrainer nevű médiaplatformnál. Azt mondja, érzi magán, hogy hozzászokott a háborúhoz. „Ha rakéták jönnek, az még mindig ijesztő, de a drónok már inkább csak idegesítenek – ha komoly a helyzet, legfeljebb bemegyek a fürdőszobába, mert ott nincs ablak. Tudom, hogy ez a hozzáállás nem normális, de egyfolytában szembesülünk a halállal, az ország annyi gyászt cipel magával, hogy nem tudjuk másképp csinálni. Valamelyik nap taxival mentem valahova itt Kijevben, és a mariupoli taxis arról beszélt, hogyan temette el a szomszédját az orosz invázió kezdetén. Ez neki egy átlagos reggeli téma. Mindenki próbálja leválasztani magáról azt, ami történik.”

Úgy látja, a fiatalabbak már felismerték, hogy a háború alatt mennyire fontos odafigyelni a mentális egészségre, az idősebbekben a megpróbáltatások ellenére is megmaradt a konzervatív hozzáállás. „A nagymamám néha megjegyzi, hogy nem érti a mi generációnkat és a depressziónkat. Szerinte ha az ember kimegy kaszálni a földekre, a depresszió azonnal elmúlik” – mondja nevetve.

Julia az orosz invázió második hetében visszament ahhoz a terapeutához, akihez az egyetemi évei alatt is járt, mellette igyekszik edzeni, van, hogy masszázsra jár, mert az izmai folyton be vannak feszülve a folyamatos készenlét miatt, közben pedig igyekszik nem a munkába menekülni, mint eleinte. Olyan szempontból is szerencsés, hogy megvan rá a lehetősége, hogy elutazzon, de a félelem néha külföldre is követi. „Augusztusban elutaztam Görögországba, és egyik reggel épp a masszív hajnali orosz támadásról olvastam a telefonomon, amikor meghallottam a közelben gyakorlatozó F–16-osok hangját. Iszonyúan megijedtem, mert fejben otthon voltam, Ukrajnában. Ki kellett mennem az erkélyre, hogy a saját szememmel lássam, hol vagyok. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy biztonságban vagyok.”

Azt jól tudja, hogy az emberek döntő többsége sem a külföldi utazást, sem a terápiát nem engedheti meg magának, utóbbit már csak amiatt sem, mert nagyon nehéz az országban jó szakembert találni. Ő most nagyjából egyensúlyban érzi magát. „2022 óta van egy új mondásunk. Már nem a munka–magánélet egyensúlyra törekszünk. Hanem a háború–magánélet egyensúlyra.”