„Mama, majd én elmondom, te úgyis mindig elsírod magad” – a 12 éves Ilja kedvesen nagymamájához dől, átveszi a szót, még valamivel azelőtt, hogy a visszaemlékezésben eljutnánk addig, hogy a repeszek súlyosan megsebesítik őt és a szeme láttára ölik meg édesanyját. A mariupoli kisfiú sorsa magába sűríti az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború minden tragédiáját, amelyről bő két év távlatából zavarbaejtő érettséggel beszél – saját ereje mellett sokak munkája van abban, hogy lelkileg erre képes. Talán az is segíti őt, hogy elmondhatja magáról: érdemi szerepe van abban, hogy Vlagyimir Putyin nem utazhat nyugodtan a világban diplomáciai védelme biztos tudatában.
A megszállt területekről Oroszországba hurcolt gyerekek az Ukrajna ellen indított háború legvédtelenebb áldozatai, akik saját történeteikkel szinte sehol sem jelennek meg a sajtóban – pedig ők azok, akik kapaszkodót adtak a nemzetközi jognak ahhoz, hogy az orosz elnök ellen 2023-ban nemzetközi elfogatóparancsot adhasson ki a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC). A feltételezett háborús bűncselekmények nagy részét, akár a bucsai civilek lemészárlását, a lakóházak bombázását, Mariupol ostromát ugyanis jogilag nehéz közvetlenül az elnökhöz kötni. A gyerekek elhurcolásával azonban nem ez a helyzet, mivel erről személyesen is beszélt, elismerve az állam ebben játszott szerepét – igaz, az elhurcolást kimentésként bemutatva. Az ICC gyerekek beszámolóit is meghallgatta, köztük Iljáét, akinek megrázó története kulcsfontosságú szerepet játszott a Putyin elleni elfogatóparancs kiadásában.
Mariupol abban bízott, hogy másodszor is megússza
A család Mariupolban, a háború egyik legnagyobb pusztítását elszenvedő városában élt. Az Azovi-tenger partján fekvő, egykor 450 ezres város nem 2022. február 24-én ismerte meg először a háborút, hiszen Oroszország már 2014-ben kiszemelte, hogy a donyecki és luhanszki szeparatisták támogatásával elfoglalják. A harcok akkor Ukrajna győzelmével zárultak, a várost egy hónapig megszállva tartó szeparatisták által létrehozott Donyecki Népköztársaságot (DNR) sikerült távol tartani.
A most 65 éves Olena Mikolajivna azonban nem hitt abban, hogy a háború végleg véget ér. Az otthona Mariupol elővárosában, Szartanában alig négy kilométerre volt a határtól, 2017-ben lőtték is a települést a szeparatisták, akkor eldöntötte, hogy nem marad ott. Három felnőtt gyerekéből a legidősebb fia betegségben néhány évvel korábban meghalt, másik fia Bécsben élt, egy lánya a fiaival – Iljával és 10 évvel idősebb bátyjával – Mariupolban lakott. Így az akkor már friss nyugdíjas nő csak az akkor 13 éves legkisebb fiát vitte magával nyugatabbra, meg sem állt Kárpátaljáig.
„A lányomnak nagy háza volt, gyümölcsössel, nem akarta elhagyni az otthonát”. A következő évek sokak szemében a DNR közelében is vállalható békét hoztak Mariupolra, úgy tűnhetett, hogy a konfliktus befagyott, nem lesz több megrázkódtatás, de Olena már nem akart visszamenni, 2021-ben járt ott utoljára. „Karácsonykor aztán eldőlt a fám, azt éreztem, hogy ez rossz jel. Hívtam a lányomat, jöjjenek el Mariupolból, ahol addigra már csak Ilja maradt vele, a nagyobbik a nagybátyjánál lakott Bécsben.”
Olena lánya azonban nem akart menni, sőt, eltökélt volt, hogy a Nemzeti Gárdában vállal feladatot. Ő is klasszikus cáfolata volt annak, amit a Kreml a kelet-ukrajnai orosz nyelvűekről gondolt. Az alapfeltevés az volt, hogy mindenki tárt karokkal várja majd Oroszországot, nem tekintik hazájuknak Ukrajnát. Nem így volt, ez alapjaiban befolyásolta a Moszkva által gyors katonai akciónak szánt, de már harmadik éve tartó háborút.
Az orosz gyűrűből a civilek sem jöhettek el
Iljáék tehát maradtak. 2022. február 21-én Putyin függetlennek ismerte el a szeparatisták két szakadárállamát, napokkal később pedig megindult az invázió. „Mentem a vasútállomásra, kértem jegyet Mariupolba. Maga megőrült, ott háború van, ezt mondta a pénztáros, hiába mondtam, hogy ott van a lányom, az unokám, nem tudott segíteni. Vonat már nem volt, azt mondták, talán később lesz.” A gyűrű azonban Mariupol körül bezárult – az Azovsztal acélgyár védői még hónapokig tartották magukat – Olena március 2-án beszélt utoljára a lányával.
Itt vette át a szót a cikk elején szereplő hozzászólásával Ilja. „Az első nap ködös volt és csendes. Vihar előtti csend. Még boltba is elmentünk anyuval. Másnap aztán nem volt áram és már hallottuk a bombázást. Anyu azt mondta, a belvárosban van áram, menjünk oda. Működött a szálloda is, odamentünk, az Ausztriában élő nagybátyám fizette” – mesélte. Másnap azonban már ott sem volt áram, sem gáz, hideg is volt. „Először óvóhelyet kerestünk. Aztán hallottuk, lesz zöld folyosó is, ahol kiengedik az embereket a városból, odamentünk a megadott helyre, vártunk, de nem jött senki. Egy másik család is ott várt, végül velük kerestünk újabb menedéket.”
A pincében 12 napot töltöttek, ételt a többi menedékestől kaptak, akik a közeli lakásaikból még hoztak magukkal. Ahogy az áramellátás megszűnt, a boltok raktárai is megnyíltak, „már engedték, hogy elhozzuk az ételt” – mesélte Ilja. „Anyu mégis inkább haza akart menni, 10 kilométerre volt a házunk, de gondolta, ott még van étel, kihúzzuk ott”.
Gyalog indultak el, de hiába. A házukat addigra már bombatalálat érte. „Szomorú voltam, az egész életemet ott éltem, és egyszer csak nincs ott semmi. Anyu vigasztalt.”
Anyu meghalt, másnap jöttek az oroszok
A szomszéd ház is megsemmisült, a közelben volt néhány ember, azok is győzködték őket, hogy forduljanak vissza, nincs már semmi épen a környéken. „De nem akartunk visszamenni az óvóhelyre, mentünk tovább, és találtunk is egy házat nem messze, üres volt és ép. Volt benne minden, étel, játékok, pénz, notebook”. Újabb öt napig voltak itt, ekkor egyszer még telefonálni is tudtak Olenának, hogy legalább tudja, életben vannak.
„A bombázásokat még hallottuk, sokszor lementünk a pincébe, ott aludtunk, de nagyon hideg volt.” Végül egy korábbi szomszédjuk elérte őket, áthívta őket oda, ahol ő húzódott meg, azt mondta, fűtés is van. Elindultak, már majdnem a házhoz értek, amikor valami becsapódott. A repeszek Ilja édesanyjának homlokát találták el, a fiú a combján sérült meg súlyosan. Vérzett, a szomszéd átkötötte, fájdalomcsillapítót is adott.
„Anyu éjszaka ott, a házban halt meg.”
Ilja nem áll meg, inkább gyorsan tovább mondja: „Miután anyu meghalt, másnap reggel jöttek az oroszok. Azt mondták, evakuálnak. Novoazovszkba vittek, aztán hordágyon Donyeckbe.” Így került Ilja az orosz vonalakon túlra.
A nagymama erről semmit sem tudott. Március 26-án a nagyobbik fia hívta Bécsből. „Azt mondta, küldök egy videót, de ne nézd meg” – mesélte Olena. Persze, megnézte, Ilja volt rajta, egy donyecki kórházban adott interjút egy orosz tévének. Olena innen tudta meg azt is, hogy a lánya halott. „Ha nem lett volna mellettem akkor a másik fiam, megőrültem volna.”
Ráadásul a 10 évvel korábban meghalt fiától született unokája és a menye is Mariupolban tűnt el örökre. Pedig már nem a városban éltek, Harkivból utaztak vissza színházba. „Anyuval vagyunk, a színházból lejöttem, ülök az óvóhelyen” – ez volt az utolsó mondat, amit 23 éves unokájától hallott. „Március 2-án vesztek el, már az utca sincs meg, ahol ők voltak.”
Megtalálni egy dolog, hazahozni nehezebb
Ezután viszont minden erejével azon volt, hogy visszaszerezze Ilját Donyeckből. Az ottani önkéntesektől Ilja kapott telefont, amelyen beszélhetett a nagymamájával, de kiderült, hogy az egymásra találással a történet vége még messze van. A DNR már iratokat állított ki Iljának, egyáltalán nem volt biztos, hogy a fiú visszakerülhet Ukrajnába Olenához.
„Tudok elvált apáról, ahol az anya meghalt, a nála lévő gyerek Oroszországba került, az apa hiába igazolta, hogy a gyerek az övé, nem engedték el DNR-ből” – mondta Olena. „Ez felháborító. Nekem csak szerencsém volt, minden követ megmozgattam, egyszerű asszony vagyok, de az igazságtalanságot nem hagyom.”
Valóban minden követ megmozgatott, a parlamenttől az elnökön át a kormánytagokig mindenhova írt. Végül Irina Verescsuk reagált, aki miniszterként felelt az Oroszország által elfoglalt területek reintegrálásáért, amit jelenleg az elnöki hivatal helyettes vezetőjeként visz tovább. Közben Olena egy rokont is talált a szeparatistáknál. „Másodunokatestvér, nem tudtam róla, rendőrként dolgozott”, ő is segített a kapcsolatfelvétellel. Rajtuk keresztül beszélt a kórház főorvosával is.
„Közölték, hogy a gyerek a DNR gyermekjóléti szolgálatának gyámsága alatt van, azt mondták, nem tudnak a létezésemről. Mondom nekik, hát most már tudják, én vagyok a nagymama, ne írjanak alá semmit, ne adják át másnak. Azt akartam, hogy tudja mindenki, odamegyek, akárhogy is.” Olena a kórház egyik adminisztratív munkatársával is beszélt, aki mondta, hogy 30 gyereknél már eldőlt, hogy viszik őket Oroszországba.
„Veszekedtem vele a telefonban. Sok olyan gyerek van, akit tényleg elvittek, hiába van rokonuk Ukrajnában.”
Most már mondd, hogy dicsőség Oroszországnak
Ilja ekkor még gyógyult, az sem volt biztos, hogy rendesen fog tudni járni, a combjának egy jelentős részét el kellett távolítani. Először az is felmerült, hogy amputálják a sérült lábát. Az azonban tény, hogy a donyecki kórházban jó munkát végeztek, ezt később kijevi orvosok is elismerték, akiknek még további műtéteket kellett végrehajtaniuk a repeszek és szövetek eltávolítása után. Bőrt is kellett levenni és átültetni, hosszú hónapokig tartott a lábadozás, de kevesebb, mint bárki gondolta volna, és az eredmény is sokkal jobb lett.
Amikor Ilja Donyeckben egyedül volt a kórházban, annak alapján, amin keresztülment, igazából nem hitte, hogy a nagymamája érte tud jönni. „Volt ott a kórteremben egy barátom, Vitalij. Voltak neki szülei Ukrajnában, mégis elvitték őt Moszkvába.” Mivel már az ő papírjait is kiállította a DNR, attól tartott, vele is hasonló történik.
Ráadásul a kórház, ha a legfontosabb segítséget biztosította is, lelkileg nyomasztó volt. „Az orvos odajött, azzal, hogy nincs már Szlava Ukrainye, mondjam, hogy Szlava Rosszii” – azaz mondja, hogy „dicsőség Oroszországnak”, és felejtse el az ukrán szabadságharc jelszavává lett „dicsőség Ukrajnának” felkiáltást.
„Nem válaszoltam semmit, féltem, hogy akkor másképp kezelnek.” Ezt az érzést erősítették benne az önkéntesek, orosz iskolára akarták felkészíteni. Ilja otthon használta ugyan az oroszt, de ukrán iskolába járt – volt egyébként Mariupolban orosz nyelvű is – és ukránul tanult.
„Furcsa volt, járni se tudtam, de jöttek a nénik, hogy tanítsanak oroszul írni.”
Eközben Olena Kijevben megszerezte a gyámsági papírokat – Ilja apja sosem volt jelen a család életében –, így a jogalap már megvolt ukrán részről a gyerek áthozatalára, háborúban ez azonban sokkal bonyolultabb.
„Féltem. De mondom, ha lelőnek is, én megyek, nem hagyhatom Ilját egyedül.” Az út hatalmas kerülővel és meglehetősen nagy játékosokkal zajlott le, akikről Olenának akkor fogalma sem volt. Az egyik egy kedvesnek tűnő orosz fickó volt, Romannak hívták.
Feltűnik a leggazdagabb orosz oligarcha
Vele Varsóban találkozott, ahová egy különvonat vitte Kijevből, egy nagypapával együtt, aki az unokájáért ment Olenához hasonlóan Donyeckbe. Az ő unokája is egy sérülés után került oda, amit akkor szerzett, amikor a menye aknára lépett kutyasétáltatás közben Mariupolban. A másik kísérő a kijevi vonaton Rusztem Umerov volt. A jelenlegi ukrán védelmi miniszter akkor még kevéssé ismert politikus volt, de tagja volt a nem sokkal korábban még működő orosz–ukrán tárgyalások ukrán delegációjának, mellesleg krími tatárként 2014 óta szerepet vállalt az elfoglalt Krímben politikai okokból börtönbe került tatárok kiváltásában is. Umerov maga még Üzbegisztánban született 1982-ben, mivel Sztálin a krími tatárokat Közép-Ázsiába telepítette át, ahonnan csak 1989 után térhettek vissza.
Varsóból Isztambulba repültek, Umerovhoz ekkor már az említett Roman is csatlakozott, akivel egy másik repülőn már Moszkváig folytatták az utat. „Sokat beszéltem hozzá, hogy miért bombáz minket Oroszország. Meghallgatott, közvetlenül viselkedett. Nem tudtam, ki ő, engem nem érdekel a presztízs, mindannyian emberek vagyunk.”
Olena még ekkor sem tudta, hogy végig Roman Abramoviccsal beszélt.
Moszkvából a déli Rosztov-na-Donuba mentek, onnan pedig a szomszédos DNR-be. Akkor még az orosz meghatározás szerint is formálisan határ létezett a nemzetközi jog szerint Ukrajnához tartozó, de szakadár, a Kreml által önálló államként elismert terület és Oroszország között. Putyin csak később, 2022 szeptemberének végén jelentette be négy ukrán megye elcsatolását, köztük olyan területekét is, amelyeket soha nem is ellenőrzött az orosz hadsereg.
„Át se akartak engedni, mert ukrán vagyok, egy »banderka«, én!” – a „banderka” az újorosz szóhasználatban a „náci ukrán nő” szinonimája, Sztepan Bandera második világháborús ukrán nacionalistára utalva, aki egyébként csak egy rövid ideig működött együtt a Szovjetunióra támadt németekkel, hamarosan koncentrációs táborba került – igaz, túlélte, Németországban ölte végül meg egy KGB-ügynök 1959-ben.
Olenát az mentette meg, hogy Mariupolban született, így átengedték a nagypapával együtt a határon, a donyecki kórházig, ahol a gyerekek egy része sérült katonákkal együtt lábadozott. Mindez akkoriban történt, amikor még az azovsztali védők tartották magukat, noha a város egésze már rég orosz ellenőrzés alá került.
„Ilja nem hitte, hogy megjöttem. Sírva öleltük át egymást. Megfogtam, vittem, Olekszandr is hozta az unokáját, minket mentővel, őket autóval vittek az orosz határig, onnan meg Mercedesszel mentünk Moszkvába.”
Abramovics Mercedesével, egyenesen az ő moszkvai házába. „Reggelre értünk oda, ott volt a kapuban Szluckij [Leonyid Szluckij, akkoriban az orosz parlament külügyi bizottságának vezetője, idén az elnökválasztáson formálisan jelölt volt Putyinnal szemben], és mögötte Roman. Oda is kiáltottam neki, a nevét, mire Szluckij döbbenten nézett, hogy hogyan szólítom Abramovicsot. Csak ekkor esett le, hogy tényleg, ez az a milliárdos.” Iljának az maradt meg, hogy Szluckij adott neki egy iPhone-t. „Később odaadtam a bátyámnak, örült neki.”
Fontos szemtanú lett Ilja
Moszkvából Isztambulon, majd Varsón át jutottak haza, ekkor már Kárpátaljára, és a rehabilitációra sokszor Kijevbe. Ilja egy ideig két mankóval járt, de a szervezete ellenálló volt, meglepő gyorsasággal erősödött, másfél hónap múlva már járt. És volt is hova járnia, ugyanis az ő elhurcolása – illetve az, ahogyan tovább került volna Moszkvába, azokhoz hasonlóan, akiket magához hasonlóan látott ugyanígy messzire sodródni az ukrajnai rokonoktól, esetenként szülőktől – fontos tanúvallomás alapja lehetett Putyinnal szemben.
Olena csak később értette meg igazán, milyen diplomáciai manőverrel hozhatta el az unokáját: valójában fogolycsereügylet része volt az akció, ez magyarázza meg, miért ért el a történet orosz részről egészen Roman Abramovicsig, aki a háború kezdeti stádiumában maga is részt vett Isztambulban az orosz–ukrán tárgyalásokon. Ezeknek azután szakadt végük, hogy fény derült az orosz hadsereg által végrehajtott bucsai mészárlásra, miután a megszállók március végén elvonultak Kijev környékéről.
Egyszer csak Hágából hívták Iljáékat, hogy a fiú esetleg tehetne tanúvallomást. „Először azt mondtuk, hogy nem megyek, de aztán volt egy beszélgetésünk online, aprólékosan kikérdeztek, és mégis úgy döntöttünk, hogy elmondom, amit tudok.” Az ICC meghallgatása előtt egy pszichológus is felmérte Ilját, hogy alkalmas-e a vallomástételre.
„Ravasz kérdések voltak, sokszor ugyanazt kérdezték, több oldalról. Így szűrik ki, nehogy kitalálj valamit, így tényleg csak azt tudod elmondani, amit valóban láttál.”
Végül három felnőtt és három gyerek adott tanúvallomást Iljával együtt, amiről akkor az ukrán sajtó is beszámolt. Az ICC csak ezek után adta ki Putyin ellen az elfogatóparancsot. Az orosz elnök mellett az elfogatóparancs másik címzettje Marija Lvova-Belova, orosz gyermekjogi ombudsman volt, aki maga is beszélt az ukrajnai gyerekek elhozataláról – orosz hivatalos szóhasználatban kimentéséről – sőt, maga is fogadott be így Moszkvába került 15 éves fiút.
Anya sírja már nincs meg
Ilja azóta járt a Fehér Házban más hazajutott gyerekkel, fogadták őt számos parlamentben Portugáliától Németországon át Litvániáig.
A háborúban Mariupol jelentős részével együtt 2022 folyamán Olena lakása is megsemmisült, amelyet 2017-ben hagyott el. Az épületnek ma már nyoma sincs, ahogyan annak a háznak sem, amely mellé Ilja édesanyját temették. „A gödörről kaptam egyszer egy képet ismerőstől, a lányom holtteste már nem volt ott. Valószínűleg átszállították, de hogy hová, azt senki sem tudja. De hát őt már nem hozza vissza semmi” – mondta Olena.
Iljánál ezt senki sem tudja jobban, pontosan érti, mi zajlott körülötte, mit jelent a háború, és azt is, milyen utat járt be a nagymamája, hogy visszaszerezze őt. „Sokan nem hiszik, milyen menő nagymamám van. Nincs még egy ilyen, mint ő, aki még a DNR-rel is szembe mert szállni.”
Riportunk az Internews támogatásával készült az „Expanding Production of Independent Content/EPIC” projekt keretében.