Így darálta le a hatalom pár év alatt a szabad médiát Magyarországon

Ebben a cikkben végigvesszük a hazai médiakörnyezet alakulását, megvizsgálva azt az időszakot, amelynek a végén a Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-listáján a szomorú 92. helyen landolt Magyarország. Elsősorban azzal foglalkozunk, hogy állt elő az a helyzet, hogy a legtöbb hazai tévé, rádió, nyomtatott és internetes lap tulajdonosi körének valamilyen úton-módon köze van a kormányzati politikához, politikusokhoz. Az apropó pedig nem más, mint hogy éppen egy éve mondtak fel a Telex munkatársai az Indexben.

1989-ben a Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédével Orbán valósággal berobbant a nyilvánosságba, a '90-es évek legelején az újságírók között népszerű szereplőnek számított. „Viktor csak felmutatta a kisujját, és a sajtó elájult” – emlékezett vissza egy politológus az akkori hangulatra. A megalakulása utáni első években a Fidesz csillaga annak is köszönhetően ívelt meredeken felfelé, hogy politikusai a többi rendszerváltó párthoz képest fiatalabbak, lendületesebbek és vagányabbak voltak. Parlamentbe kerülő pártként sem szeppentek meg, hamar ráéreztek, hogyan lehet a nyilvánosságot használva karakteresen politizálni. Valós méretéhez és szervezeti kapacitásaihoz képest a ciklus közepére a közvélemény-kutatásokban a Fidesz olyannyira túlnőtt önmagán, hogy toronymagasan a legnépszerűbb pártként még az is elképzelhető volt, hogy a következő választások megnyerése után egyedül alakítsanak kormányt.

A gyorsan jött népszerűség illékonynak bizonyult; 1993-ban hiába mérték többször is 40 százalék fölé Orbánékat, az 1994-es országgyűlési választáson éppen hogy csak bekerültek a parlamentbe. Övék lett a legkisebb frakció, két fővel az akkor még külön politizáló KDNP is népesebb képviselőcsoportot alakíthatott náluk. A párt választások előtti lejtmenetének több oka volt: távol tartották magukat az MDF radikális csoportjaival és a szélsőjobboldali eszmékkel szemben szerveződő, a közvélemény-formáló értelmiség körében népszerű Demokratikus Chartától, mert nem akartak egységes népfrontba tömörülni a kommunista utódpárttal; az MDF-fel titokban kötött paktum nyomán kipattanó székházüggyel megreccsent a regnáló elitekkel szembeni öndefiníciójuk hitelessége, a ciklus egyik legkomolyabb korrupciógyanús ügyébe keveredve véget ért az ártatlan srácok kora; a Fidesz jobboldali fordulatot vett, az elhúzódó Orbán–Fodor-vita pedig a későbbi SZDSZ-es politikus kilépésével zárult, amit a sajtóban hibaként értékeltek.

Bár ezek különálló ügyek voltak, a párt vezetése úgy érezte, hogy van egy közös pont: a sajtó ellenük fordult. A választási vereség után tartott országos gyűlésre készült vitairat a vártnál sokkal gyengébb szereplés egyik fő okaként a sajtóban a párt ellen folyó „koncentrált kampányt” jelölte meg. „Nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy hogyan lehet egy, a Fidesszel szemben szinte kizárólag elutasító médián a választókhoz eljuttatni a nekik szánt politikai üzenet valódi tartalmát” – idézte a vitairatot Varró Szilvia egy 1999-es cikkében.

A fideszesek igazságérzetét sértette, hogy míg a többi párt jelentős gazdasági-kulturális tőkével rendelkezett (a szocialisták rendszerváltáskori vagyonátmentését pedig kifejezetten tisztességtelennek tartották), és erős pozíciókat foglaltak el a médiában is, addig a Fidesznek csak óriásplakátjai voltak a fideszes érdekszférába került Mahiron keresztül. Orbánék ellenérzéseit táplálta az akkori médiaelit hozzáállása is. Nem elég, hogy a párt vidéki vezetői alapvetően félszegen és dacosan mozogtak a nagyvárosi közegben, a belvárosi értelmiség is azt érzékeltette velük, hogy örüljenek, hogy egyáltalán labdába rúghatnak a nagyok pályáján. Orbán már egy '93-as interjúban is arra panaszkodott, hogy az újságírók túlterjeszkednek a hatáskörükön, amikor meg akarják mondani a Fidesz vezetésének, hogy mi a helyes lépés az Orbán–Fodor-vitában. „Oda dobunk vissza titeket, ahonnan kiemeltünk, a szemétkosárba” – mondta állítólag ebben az időszakban egy közismert baloldali publicista a Fidesz egyik vezető politikusának, ami a fideszesekben a médiavilág állásfoglalásaként ülepedett le.

Az 1994 és 1998 közötti, második ellenzéki ciklusa alatt a Fidesznek már volt annyi gazdasági ereje, hogy az MDF-közeli Új Magyarország romjain elindítsa a Napi Magyarország nevű közéleti újságot, az igazán nagy dobások azonban az 1998-as választások megnyerése után következtek. Hivatalba lépését követően Orbán meghirdette, hogy fél év alatt politikailag kiegyenlített helyzetet teremt a médiában, majd emberei sorozatban lecserélték a közmédia baloldalinak mondott szerkesztőit (ezzel együtt a közmédia fideszesítése messze elmaradt a mai állapotoktól), a Postabank államosítása után pedig átvették a pénzintézet gigantikusnak számító médiaportfólióját, a párt számára kellemetlen ügyeket megszellőztető Kurír nevű lapot pedig gyorsan bezárták.

Orbán első kormányzati ciklusának másik fontos médiapillanata a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet összeolvasztása volt, amelynek eredményeként a Fidesznek lett egy napi hatvan-hetvenezres olvasótáborral rendelkező lapja. A „brutális lapfoglalás” ellen Mádl Ferenc későbbi köztársasági elnök és Boross Péter korábbi MDF-es miniszterelnök is felszólalt, a hatalom azonban napjainkhoz hasonlóan azzal legitimálta a lépést, hogy a médiatúlerőben lévő baloldallal szemben erős és hatékony jobboldali sajtóra van szükség.

Ráadásul később Orbánék menekülőutat is kínáltak a Nemzetből kiszoruló, kirúgott vagy felmondott, mérsékeltebb újságíróknak (70-ből nagyjából 20-25-en maradtak a fideszesített Nemzetnél): Elek István miniszterelnöki főtanácsadó szárnyai alatt elindult a magát mértéktartó, konzervatív lapként pozicionáló Heti Válasz, amely felfuttatására a kormány a 2000-es költségvetésben 1,5 milliárd forintot különített el – idézte fel korábbi cikkében a Magyar Narancs. Ha a saját média felpumpálásáról volt szó, már az első Orbán-kormány sem volt szűkmarkú: 2002 első félévében a lap tíz legjelentősebb hirdetője mind állami volt, a választásokat megelőző félévben a Szerencsejáték Zrt. 211, míg a Miniszterelnökségi Hivatal 133 millió forintot hirdetett el a lapnál.

A Fidesznek és holdudvarának azonban hiába volt erős napilapja, hetilapja, valamint jelentős politikai befolyása az akkori médiahatóság (ORTT), illetve a közmédia akkoriban még jóval nézettebb és hallgatottabb csatornáira, Orbánék elvesztették a 2002-es választást. A távozó miniszterelnök akkoriban így értékelte Debreczeni Józsefnek a vereség okait:

„A hiba nem ott volt, hogy konfrontatívak voltunk, hanem ott, hogy ügyesebben kellett volna védeni a döntéseinket… Azt kellett volna többször és eredményesebben bemutatni a közvéleménynek, hogy a célok, amelyek érdekében a konfrontációt vállaljuk, jó célok… a kormány kommunikációja nem volt elég világos. Sokkal több pénzt és figyelmet kellett volna áldozni… a médiafölényt birtokló liberális közgondolkodástól… eltérő műhelyekre és személyekre. Nagyobb teret kellett volna nyitni nekik az írott sajtóban, az elektronikus médiában és így tovább. A magyar nyilvánosság új csatornáit kellett volna megnyitnunk, és ez több mint médiakérdés. A Heti Válasz elindítása helyes volt, de több újságot kellett volna létrehoznunk. Ezt elmulasztottuk.”

A Fidesz médiaszíntéren vélelmezett hátránya egy nagyobb narratívába is beágyazódott, mely a Kövér Lászlónak tulajdonított idézet szerint úgy szólt, hogy „kormányon voltunk, nem hatalmon”. Ez azt jelentette, hogy a baloldali-liberális mainstream a Fidesz első kormányzása alatt is jelentős pozíciókkal rendelkezett a politikai-gazdasági és médiavilág minden területén, ami gátolta a kormányt a tervei megvalósításában. Ahogy az iménti Orbán-idézet is mutatja, a Fidesz vezetői 1994-hez hasonlóan ismét arra a következtetésre jutottak, hogy a politizáláshoz még több saját sajtótermékre van szükség, a 2002 és 2010 közötti ellenzéki évek pedig visszaigazolták ezt a megállapítást.

Orbán gondolkodásában a párthoz kötődő média nem csak azért fontos, hogy a szimpatizánsaikhoz eljuttassák az üzeneteiket, valamint hogy megvédjék embereiket, és politikai támadásokat indíthassanak. A párt és a fegyverként használt média összefonódására egy példa: 2002. június 16-án a hatalomból távozó Orbán Viktor miniszterelnök nagygyűlést tartott a polgári köröknek a Margitszigeten, június 17-én pedig látogatást tett a Magyar Nemzet Üllői úti székházában, ahol találkozott Liszkay Gábor főszerkesztővel. Másnap reggel a Magyar Nemzet megírta, hogy Medgyessy Péter 1978-tól a Belügyminisztérium III/II-es osztályának D-209-es kódszámú, szigorúan titkos tisztje volt – írta Rényi Pál Dániel a Győzelmi kényszer című könyvében.

A Magyar Nemzet ebben az időszakban revolvermédia üzemmódba kapcsolt. Egy év alatt 95 sajtóper indult a lappal szemben (háromszor annyi, mint a három baloldali napilap ellen), a perek többségét pedig elvesztették, rágalmazás miatt többször kellett milliós nagyságrendű büntetéseket fizetniük. Ahogy a 2018-as választások után még egy másik újságban bemutattuk, ugyanezzel a módszertannal dolgozott a Fidesz és csúcsra járatott Fidesz-közeli sajtó is. Számos helyreigazítást kellett közölniük a Fidesz ellenfeleiről közölt állítások miatt (pl. Vona Gábor meleg, és egy török terrorszervezet tagja), amelyekre építve a Fidesz komplett kampányokat húzott fel a választások előtt, de politikai szempontból megérte. A mérleg egyik serpenyőjében egy harmadik kétharmados győzelem és a közhatalom szinte korlátlan megszerzése, míg a másikban néhány millió forint sérelemdíj, pár tucat helyreigazítás, valamint a pártsajtó reputációjának lenullázódása állt.

A saját média kulcsfontosságú volt abban is, hogy Orbán ráhangolja a táborát az őszödi beszéd megjelentetésére. A pártelnök már a nyári, Tusnádfürdőn tartott beszédében meghirdette a hazugságkampányt, amelyet cikksorozat és egész oldalas hirdetések formájában is terítettek a Magyar Nemzetben, Gyurcsány beszédének szeptember 17-i kiszivárgása előtt. A rendszerváltás utáni magyar közélet egyik legmeghatározóbb politikai eseményének a Hír TV is fontos szereplője lett: egyedül a Fidesz-közeli csatorna közvetített élőben az MTV-székház ostromáról, amelyet egymillió ember nézett, az ott készült felvételek pedig a CNN-től a BBC-ig bejárták a világsajtót.

Az őszödi beszéd megjelenése után Orbán fokozatosan visszakerült a nyeregbe, pedig néhány hónappal korábban, a 2006-os választások elvesztését követően szó szerint a politikai túléléséért küzdött; ebben pedig életmentőnek bizonyult a Simicska irányítása alatt álló Magyar Nemzet. Gyurcsány győzelme után felerősödtek azok a hangok a jobboldalon, hogy váltásra lenne szükség, Orbánnak két elveszített választást követően távoznia kell a vezető pozícióból, ennek érdekében pedig a párt mérsékeltebb szárnya jobboldalhoz közeli gazdasági szereplőkkel már a bukott pártelnök nélküli szebb jövőt tervezgette Schmidt Mária szalonjaiban. Majd 2007. januárban jött az álnéven írt cikk a Magyar Nemzetben, amely az akkori 70 ezres olvasótábor előtt megüzente a „cselszövőknek”, hogy a jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezetője Orbán, akinek választási vereségek ide vagy oda, Simicskán keresztül ellentmondást nem tűrő befolyása van a jobboldali médiára, aminek a hathatós segítsége nélkül elképzelhetetlen lenne a vezércsere a Fidesz élén.

Az ellenzéki évek alatti birodalomépítés fontos állomása volt még 2009, amikor az ORTT fideszes, kereszténydemokrata és szocialista tagjai a két nagy országos kereskedelmi rádió frekvenciáit gyakorlatilag felosztották a jobb- és a baloldal között. Így még abban az évben a Sláger FM helyén megszólalt a Neo FM, a Danubius rádió frekvenciáját pedig hét évre megkapta a Simicska érdekeltségébe tartozó Class FM.

Mindent egybevéve figyelemre méltó, hogy miután Orbán és körei az 1994-es, majd a 2002-es választási vereség okait is abban látták, hogy kevés volt a saját médiájuk, nyolc, ellenzékben eltöltött év után a párt úgy fordult rá a 2010-es választásokra, hogy csak a legjelentősebbeket megemlítve, volt mellettük kampányoló országos napilap, előfizetéses hetilap, milliós példányszámban terített ingyenes hetilap, saját hírtelevízió és nagy elérésű kereskedelmi rádió is. Orbán körei 2010-ig elvégezték a házi feladatot a párt körüli médiabirodalom felépítésével, a kétharmados győzelem birtokában a pártelnök pedig szintet lépett; a figyelmét a házisajtó helyett az általa régóta elérni kívánt médiaegyensúlynak szentelhette, amiből 2021-re az lett, hogy Orbán akkora befolyásra tett szert a magyar médiapiacon, mint senki más.

Miután a Fidesz–KDNP 2010-ben kétharmados többséggel kormányra került, a sajtószabadság ellenségének is nevezett Orbánnak már sokkal nagyobb mozgástere volt arra, hogy a magyarországi médiaviszonyokat a saját politikai céljainak megfelelően alakítsa. Az elmúlt tizenegy évben ezeknek a törekvéseknek az első látványos mozzanatát a sajtószabadságot jelentősen korlátozó 2010-es médiatörvény jelentette, de a Klubrádió idei elhallgatásáig számos emlékezetes, a közvélemény-formálás szempontjából kiemelkedően fontos tévéket és rádiókat érintő állomása volt ennek a folyamatnak.

1. A közmédia átalakítása, amely az új médiatörvénnyel kezdődött, és odáig vezetett, hogy a mára évi 118 milliárdnyi közpénzből működő gépezetben vezető szerkesztők magyarázzák a beosztottaknak: a kampányban a kormányt kell támogatni, akinek pedig ez nem tetszik, az adja be a felmondását. Ennek az átalakulásnak egy fontos, de ritkán emlegetett része az állami hírmonopólium kérdése. Azzal ugyanis, hogy a Magyar Távirati Iroda a közmédia része lett, és ingyenes hírszolgáltatásba is kezdett, az MTI korábbi elnöke, Vince Mátyás szerint olyan helyzet állt elő, amelyben „a »kormánytámogató«️ hírek előállítását és hírpiacon való terjedését az adófizetők finanszírozzák”, miközben a piaci alapon működő független hírügynökségek ellehetetlenültek.
2. A tévés és rádiós médiaterep leuralásában is meghatározó szerepet játszik a közmédia, hiszen hét tévéadó és öt rádiócsatorna tartozik az MTVA alá. A rádiós piacon ugyanakkor az állami frekvenciapályáztatáson keresztül került szinte minden adó kormányközeli kézbe. És a kereskedelmi tévék is sorra kerültek: a TV2-t 2013-ban állították a kormányzathoz kötődő médiumok körébe. A csatorna 2013 végéig a német ProSiebenSat1 cégé volt, és mint később kiderült, a Fidesszel akkor már rossz kapcsolatban álló Simicska Lajosnál lapult egy opciós szerződés a TV2 megvásárlására. Végül ő nem tudta megszerezni a tévét, mert az Andy Vajna Fidesz-közeli médiás-filmes vállalkozó, filmügyi biztosnál landolt. A Hír TV-t nem is kellett átalakítani, mert eleve a „polgári nyilvánosság csatornájaként” harangozták be 2003-ban, és azóta egy rövidebb kormánykritikus időszakot leszámítva végig a NER-es értékrendet közvetítő tévécsatorna volt.
3. 2018 őszén jött létre a nemzetstratégiainak minősített Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA), amelynek portfóliójába tartozik többek között a Hír TV, az Origo, a Magyar Nemzet, a Blikk, a Bors és az összes megyei napilap. Ekkora médiaholding az államszocializmus óta nem volt Magyarországon, és az ilyen mértékű médiakoncentráció, és egyáltalán ez a modell, hogy egy alapítványé lesz több mint 500 médiatermék, amit központosítva működtetnek, Európában is példa nélküli. A KESMA-t Orbán szűk környezetéhez tartozó emberek alapították, és Orbán-közeli üzleti szereplők tették bele, amijük volt. Bár magánkézben van, de jelentős részben közpénzből tartják fenn.

A fentieken túl az online és a nyomtatott lappiac átformálása is meghatározó, ezen belül az Origo, a Népszabadság és az Index példáit vesszük sorra. Az Origo 2014-ben megkezdett NER-esítése és a Népszabadság 2016-os beszántása is kitüntetett szimbolikus jelentőséggel bírt. Előbbi az online újságírásban betöltött történeti, piacvezető szerepe és jelentős olvasottsága miatt, utóbbi pedig a Szabad Nép utódjaként és Magyarország legnagyobb országos politikai, közéleti napilapjaként (még akkor is, ha ez a megszűnésének idején már csak 37 ezer körüli példányszámot jelentett). Ráadásul a két történet sok szempontból hasonló mintázatot mutat.

– Németh Szilárd ezzel a mondattal tulajdonképpen rávilágított az egyik ilyen, újra meg újra felbukkanó elemre: az események előtt már mindig jóval hamarabb megjelenő fenyegető előjelekre. A Népszabadság újságíróit valóban váratlanul érte, amikor megérkeztek az otthonaikba a motoros futárok, és kiderült, hogy a szerkesztőség valójában nem költözik, hanem megszűnik. Arról ugyanakkor már hónapokkal korábban gyakran lehetett hallani, hogy a Népszabadság kiadóját, a Mediaworksöt a kormánypárt holdudvara igyekszik megszerezni. Felmerült persze, hogy talán nem is a Népszabadságra fáj a foga a hatalomnak, sokkal inkább a cég portfóliójába tartozó 13 megyei lapra, de semmiképp sem lehetett biztató hír a túlélésben reménykedők számára, amikor az üzleti-politikai játszmák eszközévé vált újság a Ringier kiadótól az osztrák üzletember, Heinrich Pecina érdekeltségébe került már 2013-ban.

Utólag már az Origo esetében is egyértelműen látszik, hogy a sötét felhők a lap főszerkesztőjének távozása előtt is gyülekeztek: a 444 akkori elemzése szerint a híroldalnak tulajdonképpen 2013-ban befellegzett. Az Origót kiadó Magyar Telekom Nyrt. ugyanis ekkoriban kőkemény tárgyalásokat folytatott a magyar állammal a mobilszolgáltatók által használt frekvenciákról. A cég végül nagyjából 35 milliárdot fizetett azért, hogy 2022-ig meghosszabbíthassa a működését, de állítólag ekkor dőlt el az is, hogy beáldozza az Origót is. Ebből kifelé leginkább az látszott akkoriban, hogy megérkezett a Telekom igazgatóságába a német Kerstin Günther, akiről már akkor azt tartották: az a feladata, hogy elsimítsa az Orbánékkal való konfliktust. Felmerülhet a kérdés, hogy ha mind a Népszabadság, mind az Origo sorsa korábban megpecsételődött, mi alapján dőlt el az, hogy ezeknek a sztoriknak mikor kell nyilvánossá is válniuk. Erre nincs egyértelmű válasz. Az biztos, hogy mindkét lap esetében látványos volt, hogy a bezárás/átszervezés előtt a Fidesz számára kényes ügyeket tematizáltak a nyilvánosságban.

A Népszabadság utolsó nyomtatott címlapján is szerepelt két ilyen sztori: Matolcsy György jegybankelnök válása és Rogán Antal eredetileg tagadott, később fényképekkel bizonyított helikopterezése. Az utóbbi jelentőségét valamelyest illusztrálja, hogy a fideszes propagandaminiszter a témában tartott sajtótájékoztatója óta, több mint négy éve nem állt ki újságírók elé, sőt az utóbbi időben kifejezetten rejtőzködött, pedig korábban még a bulvárszerepléseket is szívesen elvállalta. Ami a Népszabadság esetében Rogán ügye, az volt két évvel korábban az Origóéban Lázár János akkori államtitkár külföldi drága utazásainak kiperelt története. A fideszes politikus, bár ragaszkodott ahhoz, hogy a költései jogosak voltak, az Origo tényfeltárása után inkább visszafizette a kétmilliós összeget, mint hogy nyilvánosságra kelljen hoznia, kikkel folytatott titkos találkozókat külföldön. Fontos az időzítés szempontjából megemlíteni még azt is, hogy az Orbán Viktor és több fideszes beszélő fej által újra meg újra felemlegetett„balliberális túlsúly”-t többször tették felelőssé a kormánypártok konkrét politikai kudarcaiért. Ilyesmi történhetett 2016-ban, a Népszabadság megpuccsolása előtt is, amikor a migránsozós, EU ellen hangoló népszavazás eredménytelen lett.

Persze a hivatalos narratíva szerint sehol nem arról volt szó eredetileg, hogy megérkezett a NER, és azért jött, hogy átállítsa vagy elhallgattassa a kormánykritikus újságírókat, esetleg kiegyensúlyozza a médiaviszonyokat a jobboldal számára. Közös az Origo, a Népszabadság – és egyébként az Index – történetében is, hogy a lapkiadók a nagyközönség számára is gyanús lépéseket a gazdasági racionalitásra hivatkozva, átszervezésként tálalták. 2014-ben Vaszily Miklós, az Origo Zrt. akkori vezérigazgatója határozottan tagadta, hogy Sáling Gergő főszerkesztő leváltása politikai befolyásolásra történt volna, a cég integrált tartalom-előállítási stratégia megvalósítására és az azóta szállóigévé vált változó médiafogyasztási szokásokra hivatkozott. A Népszabadság bezáratásakor az volt az eredeti mondás, hogy a lap veszteséges, és ezzel az egész Mediaworks cégcsoport eredményeit negatívan befolyásolja, ezért új koncepció kialakításáig „felfüggesztik” a kiadását, de azóta sem jelent meg. Az Origónál pedig a szerkesztőség fokozatosan lecserélődött, és a Magyar Telekom 2015 végén eladta a hírportált, ami így a Matolcsy-féle MNB-alapítványokból százmilliókhoz jutó New Wave Mediához került, végül a KESMA-ban kötött ki.

A szerkesztőségek tagjai, az újságírók ugyanakkor nem álltak bele ezekbe a narratívákba egyik esetben sem. Az origósok nyilvánosan kifejezték, hogy nem értenek egyet Sáling leváltásával, illetve hogy már nem érzik biztosítottnak, hogy a munkájukat folytathatnák, így nem volt meglepő a tömeges felmondási hullám sem, amit ez indított el. A Népszabadság munkatársai számára más lehetőség nem maradt, ők a lap hivatalos Facebook-oldalára írták ki, hogy „Kedves követőink! A Népszabadság szerkesztősége a nyilvánossággal egy időben értesült róla, hogy a lapot azonnali hatállyal bezárták. Első gondolatunk, hogy ez puccs. Hamarosan jelentkezünk.”

Valószínűleg ezek a kiállások is hozzájárultak ahhoz, hogy az egyszerű piaci magyarázatok ellenére végül mindkét lap ellehetetlenítése nagy visszhangot kapott. Az eseményeket kisebb-nagyobb tüntetések követték, a kormány számára kellemetlen ügyek pedig nem ültek el teljesen, Lázáron például Sáling leváltása után már nemcsak az utazási költségeit, de az Origo átalakulását is többen szerették volna számon kérni.

Ebben a cikkben leginkább a média tulajdonviszonyainak NER-esítésére koncentráltunk, a szabad tájékozódás egyik fontos feltétel ugyanis az, hogy sokszínű, egymástól és a regnáló hatalomtól is független forrásból lehessen tájékozódni. A sajtószabadság kérdését ugyanakkor egy sor olyan kérdés is meghatározza, amelyek ebben a cikkben nem kerültek fókuszba, de mindenképp említést érdemelnek. Ilyen például

• az, ahogyan az állami hirdetéseken keresztül finanszírozza a saját médiáját a hatalom (bár az állami költések piactorzító hatása nem 2010-ben kezdődött jelenség, az árbevételek alapján kimutatható fideszes médiatúlsúly a Mérték Médiaelemző Műhely szerint 2019-re már négyötödös volt);
• ahogy a független sajtót elzárják a kormányzati szereplőktől, állami hivataloktól és egyéb közérdekű információktól is;
• ahogyan kiüresedett a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő jog azáltal, hogy a közérdekű adatigénylések esetében indoklás nélkül is meghosszabbítható az amúgy sem szűkre szabott válaszadási határidő;
• és ahogyan a független sajtót ellenzékinek állítják be és támadják;
• de ide tartozik még az ellenzék és a független média terrorizálását is szolgáló trollmédia (Pesti Srácok, Pesti TV) beindítása, a jobboldali internetes hadsereg képzése és a social media hirdetésekre elköltött közpénzek kérdése is (utóbbiról a hetente jelentkező lájkbajnokságban számolunk be rendszeresen).

Az Index az egyik első magyar internetes újságként, egy garázscégből lett a 2000-es évek közepére a magyar médiapiac meghatározó szereplője. Hogy mennyire lehet rentábilis újságot csinálni az interneten, arra sokáig nem volt egyértelmű válasz; az internetes médiumok megjelenésével nem csak a médiafogyasztási szokások, a reklámpiac is elkezdett átalakulni.

Az Indexet több magánszemély alapította, a portál üzemeltetéséhez és fejlesztéséhez sikeresen vontak be jelentős összegeket, azonban a dotkom-lufi kipukkanásával világszerte nehéz helyzetbe kerültek az internetes cégek. Az újság gazdasági függetlensége elvesztésének fontos állomása volt 2002, amikor a Wallis Rt. 31 százalékos részesedést vásárolt az Indexből, majd pedig 2005, amikor több lépésben a CEMP lett a 100 százalékos tulajdonos, és hamarosan az is kiderült, hogy a Fidesz-közeli bankár, Spéder Zoltán a kiadóvállalat valódi vezetője. Spéder ugyan a '90-es évektől jó kapcsolatot ápolt vezető fideszes körökkel, befolyásos baloldali szereplőkkel, így például Simor Andrással és Bajnai Gordonnal is jóban volt.

Spéder és a szerkesztőség között a kezdetektől voltak konfliktusok, ezek 2010 előtt azonban inkább abból fakadtak, hogy a vállalkozó úgy akarta vezetni a kiadót, mint egy klasszikus céget, míg az Index a hagyományosnál jóval lazábban, kevésbé professzionalizáltan szerveződött, ami a lap tartalmára, a szerzők kibontakozására is jótékony hatással volt. Az őszödi beszéd kiszivárgása után a Fidesz lett a 2010-es választások esélyese, 2008 után pedig már nem az volt a kérdés, hogy visszatér-e a hatalomba Orbán, hanem hogy lesz-e alkotmányozó többsége a Fidesz elnökének. Innentől vált egyre feszültebbé a hangulat az Index körül, 2009-ben Vaszily Miklós (aki később a NER első számú médiaügyi intézőembere lett) Uj Péter szerint azt mondta, hogy a kormányváltás után Spéder a gazdasági kitettségei miatt nem fogja tudni tartani az Indexet.

A második Orbán-kormány felállása után a várakozásoknak megfelelően a fideszes körökből nyomasztották Spédert, mit kellene máshogy csinálni. A feszültség áthatotta a céget, 2011-ben több vezető munkatárs távozott, majd Uj Péter is felmondott. Az események csak még inkább felerősítették azokat a hangokat, hogy a kormánypártok már valamilyen kontrollt szereztek a portál felett, azonban a hatalom felől érkező nyomásgyakorlási kísérletek ellenére a szerkesztőség meg tudta őrizni az autonómiáját. A lap körül azonban időről időre felmerült a pletyka, hogy Spéder hamarosan eladja valamilyen NER-es befektetőnek, és onnantól más világ jön.

Azóta sem tisztázott körülmények között, Orbán közel három évtizedig legfontosabb szövetségese, Simicska Lajos 2014. februárban végül opciós jogot szerzett az Indexre. (Erről ugyan akkor is voltak pletykák, de a szerkesztőség és a nyilvánosság csak 2017-ben értesült.) Ekkor már állítólag nem volt felhőtlen a viszonya Orbánnal, így utólag sem egyértelmű, hogy azért tette-e rá a kezét az Indexre, hogy azzal majd a Fideszt segítse, vagy éppen ellenkezőleg. Mindenesetre a 2014-es választások után kitört az Orbán–Simicska-háború, a Simicska tulajdonában lévő fideszes kiadványok a kormány ellen fordultak, amire Orbán felhívására a jobboldali körök korábban soha nem látott mértékben elkezdték bekebelezni a hazai sajtópiacot. Ebben az időszakban a komoly gazdasági és médiabefolyással rendelkező Spéder is célkeresztbe került, az üzletember ellen példátlan állami lejárató hadjárat indult. Ennek eredményeként Spéder eladta a kormány köreinek az állami közművekkel is összefonódó bankját és értékes ingatlanportfólióját, a médiabirodalma azonban ekkor még nem landolt a Fidesz közelében.

Pedig kormányzati szereplők élénken érdeklődtek Spédernél, hogy kié az Index, amire Rogán Antal nyilatkozata szerint az üzletember azt felelte, hogy Simicskáé. Ez volt az a pont, ahol az is nyilvánvalóvá vált, hogy hiába mondja el Orbán a fideszes médiaterjeszkedést érő kritikákra, hogy a kormány magánkézben lévő médiával nem foglalkozik, minisztere maga jelentette ki az ellenkezőjét, miután egy lakossági fórumon sikerült megszólaltatnunk.

– mondta ebben az időszakban munkatársunknak egy vezető kormánypárti politikus. A hatalom tehát arra spekulált, hogy Simicska opciójának lehívásával a szerkesztőség szétrobban, nem szükséges direkt kormányzati beavatkozás az Index meggyengüléséhez. Simicska azonban az opció lehívása után nem tartotta meg az Indexet, hanem egy máig nem tisztázott konstrukcióval átadta egy alapítványnak, a szerkesztőség pedig folytatta a munkát. A lépés felbőszítette a kormányt, amely nyilvánosan is kifejezte csalódottságát: a Fidesz ifjúsági szervezete politikai akciókat szervezett az Index ellen, míg vezető fideszes politikusoktól szinte mindennapossá vált, hogy Simicska-médiának nem válaszolnak.

A 2018-as harmadik kétharmad szintlépést jelentett az Index bedarálásában. Simicska letette a fegyvert, mindent átadott Orbán köreinek, Spéder pedig eladta az Index hirdetéseit kezelő céget, amelynek fele egy vidéki KDNP-s üzletemberhez, Oltyán Józsefhez került. Bár az Index továbbra is az alapítvány tulajdonában maradt, gazdaságilag teljesen kiszolgáltatottá vált egy olyan cégnek, amelyben az egyik tulajdonos egy kormánypárti politikus-vállalkozó. Ezen a ponton, bár különböző teóriák keringtek, hogy mi lehet a cél Oltyán József megjelenésével, leginkább az volt a kérdés, hogy a kormány körei – miután már megszerezték a teljes Index körüli kiadót – mikor nyúlnak hozzá a szerkesztőséghez is.

Az Index sorsa az ügyre rálátó forrásaink szerint a 2019-es önkormányzati választás idején dőlhetett el. Van, aki szerint már a kampány egyik meghatározó témájává váló Borkai-botrány és az arról született indexes cikksorozat mutatott rá arra, hogy a hatalom szempontjából túl nagy az újság tematizációs ereje, lejjebb kell csavarni. Másik kormányközeli forrásunk szerint az ellenzék előretörését és Karácsony Gergely budapesti győzelmét hozó választás estéjén döntötték el a legfelsőbb szinten, hogy még a következő választási kampány előtt meg kell oldani az Index-ügyet.

Ennek jegyében kapta meg az Index körüli kiadó felét az immár Mészáros Lőrinc médiaérdekeltségeihez ezer szálon kötődő Vaszily Miklós, a megjelenése után pedig felgyorsultak az események. A koronavírus okozta gazdasági nehézségekre hivatkozva elkezdődött az alkudozás, hogyan lehetne lecsökkenteni és átszervezni a szerkesztőséget, amelynek az is lehetett a célja, hogy az erőforrások elosztásán és az egységes szerkesztőség szerkezetének lazításán keresztül beleszóljanak a tartalomba. A szerkesztőség feje felett hozott terv megismerésekor az újságírók átállították a szerkesztőség függetlenségét jelző barométert, a nyilvánosság számára jelezték, hogy veszélyben van a lap, mire válaszul egy hónappal később Bodolai László bizalmi okokra hivatkozva kirúgta Dull Szabolcs főszerkesztőt.

Miután a szerkesztőség egyöntetűen arra kérte a tulajdonosi oldalt, hogy vonja vissza a döntést, de ez nem történt meg, szinte a teljes szerkesztőség felmondott; a távozó indexesek jelentős része együtt maradt, és 2020 őszén megalapították a Telexet.

A Telex pedig nagyrészt olvasói támogatásokból és kisebbrészt reklámbevételekből tartja fenn magát. Ha ön is fontosnak tartja a szabad, korrekt, kritikus és kíváncsi sajtót, támogassa az újságot.