Az önbizalom-hiányos kiscsapat egészpályás letámadása

2021. június 15. – 07:37

frissítve

Az önbizalom-hiányos kiscsapat egészpályás letámadása
Fotó: Fábián Tamás / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Brazilos cselek, erőfoci és fanatikus szurkolótábor – Orbán Viktor és a Fidesz politikáját a futballon keresztül is megérthetjük. Kritika Rényi Pál Dániel Győzelmi kényszer című könyvéről.

„El tudom képzelni az életemet politika nélkül, de nem tudom elképzelni futball nélkül. Mindenkinek szüksége van az életében egy állandó elemre, számomra ez a futball. [...] A politika unalmas: papírok, papírok, papírok, konzultációk és értekezletek, mialatt a kormányzásra készülünk. Reggel 8-kor már az irodában vagyok, és nem érek haza este 10 előtt. A futball a legfontosabb.”

Visszatekintve az elmúlt évtizedre, különösnek, már-már elképzelhetetlennek tűnik, hogy a fenti, 1994-ből származó mondatok egy olyan politikus szájából hangzottak el, aki 2010-ben hatalomra kerülve számos ponton azért írta át a hazai politikai verseny szabályait, hogy minél masszívabban bebetonozza magát a hatalomba. Ugyanez az ember nemrég a parlamentben már arról beszélt, hogy ha veszít is 2022-ben, a következő húsz évben ott szeretne ülni az Országgyűlésben.

Bár Orbán Viktor politizáláshoz fűződő viszonya többször változott az elmúlt évtizedekben (általában annak függvényében, reménytelen helyzetben vagy a hatalom közelében volt-e éppen), van egy biztos pont az életében. Ez nem az ország megvédése és a nemzet felemelkedésének szolgálata, hanem a futball.

Elsőre talán meredeknek tűnhet a foci segítségével megrajzolni Orbán portréját, a Győzelmi kényszer című könyvet olvasva kiderül, hogy nem az, sőt. Rényi Pál Dániel, a 444 újságírója arra vállalkozott, hogy a 90-es évek kispályás sörmeccseinek és fülledt férfiöltözőinek világán keresztül közelítse meg a rendszerváltás utáni Magyarország legmeghatározóbb politikusát, hogy megmutassa, Orbán miért lett olyan, amilyen, és ami még fontosabb, miért úgy politizál, ahogyan.

A jelenlegi miniszterelnök személyéhez a közbeszédben olyan toposzok kapcsolódnak, amelyek sokszor bénítóan hatnak, és megnehezítik, hogy tárgyilagosan lehessen gondolkodni róla. Míg az egyik oldal az elveiből jottányit sem engedő, szupertehetséges, intellektuálisan rendkívül felkészült politikai nagymestert látja benne, addig a másik oldal szemében Orbán egy hatalmával gátlástalanul visszaélő, pocakos diktátor.

Rényi könyve azért is üdítő olvasmány ebben a rendkívül szélsőséges politikai diskurzusban, mert a szekértáboroknak való megfelelés helyett a megértés szándéka vezérli. A távolságtartásból azonban nem egy színtelen-szagtalan, felvizezett, igazságkereső helyett álkiegyensúlyozott szöveg született, hanem nagyon is közel kerülhetünk Orbán legbelső magjához. Méghozzá azért, mert a könyv vezérmotívuma a felcsúti politikus viszonya a futballhoz, ami saját bevallása szerint a legfontosabb dolog az életében.

Egészpályás letámadás

A közéletről szóló könyvhöz képest kifejezetten olvasmányos szöveg (néhány nap alatt lazán végig lehet szaladni a 400 oldalon), ugyanakkor távolról sem csak Orbánról szól, és pontosan ettől működik igazán. Miközben számos archív szövegrészleten keresztül megismerhetjük a miniszterelnök gyerek- és fiatalkorának meghatározó futballélményeit, visszaemlékezések és háttérbeszélgetések segítségével gyakorlatilag az elmúlt harminc év politikai és futballtablója is elénk tárul. Mindez egyáltalán nem egy száraz, Wikipédia-szerű, hömpölygő információtengert jelent, hanem nagyon is élő, a könyv lapjain megelevenedő jeleneteket.

Az egyik legélvezetesebb rész a nyolcvanas évek végének egyetemi focivilágáról szól. Láthatjuk a pályán a NER vezetőit és különböző funkcionáriusait (Áder Jánostól Budai Gyulán át Polt Péterig), akik már harminc évvel ezelőtt is nagyjából úgy mozogtak kopott focidresszeikben, ahogyan manapság hatalmi pozícióikban. Eközben azt is megtudjuk, melyik meghatározó fideszes birkózó csapatát hívták Funny Girlsnek, vagy hogy Kövér László és Fodor Gábor közül kinek volt nagyobb sikere a lányok között a kollégiumban. Ezek a töredékek önmagukban is érdekesek, de a könyvben szervesen kapcsolódnak a Fidesz formálódásához.

A Fidesszel kapcsolatban azért is működik remekül a futballmetafora, mert bizonyos értelemben a párt is így tekint önmagára. Saját politikai stratégiájukat talán Matolcsy György foglalta össze a legjobban a Népszabadságnak az első Orbán-kormány megalakulása után: „A Fideszt szokás hasonlítani focicsapathoz, már csak azért is, mert a vezetők közül sokan futballoznak. Ezért gondolunk végig bizonyos futballtechnikákat. Ezt az új politikai nemzedéket az egészpályás letámadásos futball jellemzi. Ez egy más játékstílus. Minden helyzetet ki kell használni, minden pillanatban meg kell próbálni gólt rúgni.”

Kiscsapat fanatikus szurkolókkal

Erős vonal a könyvben a Fidesz örökké ellenzéki hangulatot árasztó kiscsapat-mentalitásának bemutatása. Rényi keretezésében mindezt Orbán és Kövér, a két vidéki, értelmiségi hátszél nélkül érkező, Budapesten eleinte elveszetten bolyongó, folyamatos bizonyítási kényszer alatt robotoló fiatal véd- és dacszövetsége alapozta meg. Ennek a duónak a „kisebbségi komplexusa” számos olyan pillanat felidézésével áll össze, mint például amikor Kónya Imre odaszúrt a fideszeseknek a 2-2-re végződő MDF–Fidesz kispályás meccs után:

„Talán jobb lett volna, ha mégis a Fidesz győz, mert akkor nem lennének ennyire krónikusan önbizalom-hiányosak.”

A találkozót 0-2-es hátrányból mentette döntetlenre az MDF, amelynek későbbi kifulladásához a brazilos játékstílust kedvelő Orbán cselei is hozzájárultak. Ha már cselek, egy másik remek idézet a könyvben Orbántól, amint futballnyelven árulta el politikai taktikáját: „Én a brazil labdarúgás szerelmese vagyok, és kedvencem Zico volt, látszatra csak úgy belerúgott a labdába, és rajta kívül senki sem tudta, hogy hova fog az érkezni. De a rúgás pillanatában elkezdett sprintelni az egész csapat. Így van ez a politikával is, vagyis remélem, az ellenfelek közül senki sem tudja előre, hogy hova fog kerülni az adott javaslat, a »labda«, de abban bízom, hogy az én csapatom tudja, és abban, hogy először érnek oda.”

A futballmetafora nemcsak Orbán személyiségének (aki hol a szövetségi kapitány, hol a csatár szerepében érzi otthonosan magát) és a Fidesz szervezeti formájának leírására alkalmas, hanem a párt, a vezér és tábor közötti kapcsolat megvilágítására is. Mert miközben a Fidesz nem egy európai értelemben vett hagyományos politikai szervezet, hanem egy rendkívül fegyelmezett focicsapat, a támogatói sem egyszerű pártszimpatizánsok, mint inkább fanatikus szurkolók, akiknél a klubhűség – ahogy az elkötelezett rajongóknál szokás – a racionális megfontolások helyett az életen át tartó lojalitáson alapul. Mindez pedig nem véletlenül alakult így, Rényi részletesen végigvezeti, hogy Orbán mennyit tanult a szorosabb érzelmi kötődés kialakulásáról egyik fontos mesterétől, Silvio Berlusconitól.

Az elemzések, kulisszatitkok és lélekábrázolások mellett a könyvnek van egy kifejezetten vérfagyasztó része is, amely a 2006-os eseményekről szól. A közvélemény számára ugyan nem titok, hogy az MTV-székháznál szervezetten balhéztak a fociultrák, de ennél valószínűleg sokkal többről volt szó. A könyv szerint már az őszödi beszéd birtokában, de még a kiszivárogtatása előtt Orbán és a Fidesz tudatosan épített kapcsolatot a Ferencváros és az Újpest szurkolóinak kemény magjával, akik már Gyurcsány Ferenc beszédének nyilvánosságra kerülése előtt a Fidesz Gyurcsányt támadó szlogenjeit nyomták a molinóikra. Az ilyen szinergiák kialakulásához pedig komoly gesztusok és háttérmunka kellett Orbántól, akinek ekkor, a 2006-os ismételt választási vereséget követően, kétszeresen bukott politikusként már éppen csak egy hajszálon múlt a sorsa.

Rényi szövege végig fenntartja az érdeklődést (még akkor is, amikor Puskás Ferenc „legmagyarabb történetét” helyezi Orbán világába), de nem kizárt, hogy az olvasóban támadhat hiányérzet is, amiért a történet 2010-ben véget ér. Ezen azonban könnyű túllendülni, mert a könyv annyira részletgazdagon mutatja be Orbánék első kétharmadig vezető útját a Bibó-kollégium apró, árulkodó pillanataitól Puch László és Simicska Lajos megismerkedésén át Orbán és Csányi Sándor kapcsolatának alakulásáig, hogy így is azt érezhetjük, lényegesen közelebb kerültünk napjaink hatalmi küzdelmeinek megértéséhez.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!