Ukrajna nem lesz második Belarusz, de Afganisztán még lehet belőle

2022. február 05. – 11:20

Ukrajna nem lesz második Belarusz, de Afganisztán még lehet belőle
Fedinec Csilla – Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A háborús készülődés mentén többet van szó a nagyhatalmakról, mint az alku tárgyát képező Ukrajnáról, aminek Vlagyimir Putyin még a létét is megkérdőjelezi. Miért hűtik Kijevben mégis a kedélyeket? Hisznek még a nyugati integrációban? Valós veszély, hogy kettészakad az ország? Mi történik közben a magyar kisebbséggel? Interjú Fedinec Csilla kárpátaljai születésű történésszel, kisebbségkutatóval, a frissen megjelent Ukrajna története könyv szerzőjével.

A Telex tudósítói is kint vannak Ukrajnában:

„Elegünk van, hogy a Kreml kistestvérként kezel bennünket. Most minket, aztán majd megint a magyarokat” – a kijevi hangulatról itt olvashatja korábbi helyszíni riportunkat.

„A pszichológiai nyomás a lényeg, a folyamatos fenyegetettség érzését akarja fenntartani Oroszország” – Kijevben beszéltünk az ukrán szárazföldi haderő parancsnokával és a védelmi miniszter helyettesével is.

Miközben az oroszok egy új jaltai szerződést akarnak kikényszeríteni a befolyási övezetekről Európában, a határai közelében összevont több mint százezer orosz katona által közvetlenül fenyegetett Ukrajna próbálja elkerülni a pánikot, és új szövetségi rendszert épít. Az országot sokan mondták már „failed state”-nek, oligarcharendszernek, vizionálták a közeli ketté szakadását, de közben Ukrajna erős nemzetiesítésbe kezdett, amit a kisebbségi jogaikban korlátozott kárpátaljai magyarok is a bőrükön éreznek. Hogy határozza meg a történelem, a nyelv, az identitás, a regionalizmus a mostani konfliktust?

A közelmúltban jelent meg az első magyar nyelvű könyv Ukrajna történetéről. Az interjúban a mű egyik szerzőjét, Fedinec Csillát, az ELKH Kisebbségkutató Intézet kutatóját kérdezzük. Többek között ezekről beszéltünk:

  • Ukrajna idáig nem tudta elérni, hogy a NATO á-t vagy b-t mondjon nekik, ezt most az oroszok kényszeríthetik ki a maguk módján.
  • Ukrajna akár az Oroszország által bedarált Belarusz sorsára is juthatott volna, de a történelmi alapok, a nyugati partnerség és a buldózerszerű ukránosítás ezt megakadályozta.
  • A kárpátaljai magyarságot súlyosan érintette az ukrán kisebbségpolitika és a külső destabilizáció is, de a jövőképet a nagyon gyors fogyás teszi igazán drámaivá.
  • Az ukrán néplélekben benne van az ellenállás, háború esetén az oroszok akár egy második Afganisztánba is futhatnak Ukrajnában.

Ukrajnának Putyin a létjogosultságát is kétségbe vonja, és már száz éve is azt írta róla Arnold J. Toynbee, hogy „egy 30 milliós nemzet, és mi soha nem hallottuk a nevét”. Lehet, hogy a brit történész mondatában volt egy kis költői túlzás, de azért mutatja, hogy Ukrajna nincs igazán a horizonton, ami nem feltétlenül életbiztosíték.

Putyin pár hónapja írt – vagy aláírt – egy hosszú történelmi cikket, aminek a lényege, hogy Ukrajna, mint olyan, nem létezik, ukránok sem léteznek, és régiónként is felsorolja, hogy az egyes régiók miért nem tartoznak Ukrajnához. Ez persze politikai propaganda, de az egyébként igaz, hogy például Magyarországról nézve Ukrajna mintha egy láthatatlan ország lenne, pedig a legnagyobb területű teljesen európai ország, és naponta vannak olyan történések ott, amelyek most már a világ sorsát is befolyásolják. De inkább Oroszország-szakértők szokták megmondani, hogy mit kell gondolni Ukrajnáról, az pedig egy más dimenzió.

Talán mert jelentős részben Oroszországban dől el, hogy mi történik Ukrajnával?

Ez azért nem egészen így van. Ukrajnának úgy kell megőriznie szuverenitását, hogy Oroszország közelsége és a Nyugat távolsága miatt egy ilyen erős szomszéddal ne váljon egy második Belarusszá, amelyikről nehéz azt mondani, hogy önálló állam lenne, és nem csak egy provinciája az óriási orosz birodalomnak.

Fedinec Csilla történész, kisebbségkutató

A Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa. Ungváron és Debrecenben végzett, dolgozott az Ungvári Állami Egyetemen, a Teleki László Intézetben és az MTA többször nevet váltó kutatóintézetében. Fő kutatási témája Kárpátalja 20. századi története, Ukrajna politikatörténete és a kisebbségi kérdés Kelet-Közép-Európában.

Mennyire látja súlyosnak a helyzetet? Miközben Kijevben egymásnak adják a kilincset az európai diplomácia vezetői, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kevésbé vészjóslóan nyilatkozik.

A külföldi megnyilatkozásokban mintha mindenki szítaná a feszültséget, dűlőre akarná vinni, hogy történjen már valami. Országon belül viszont hűteni próbálják a helyzetet, ez az államfő vagy a nemzetbiztonsági tanács elnökének a megnyilatkozásaiban is látszik. Egyes szakértők szerint a háborús fáradtság miatt tesznek így, hiszen már nyolc éve háborúban áll az ország, „most ehhez képest mi történhet még”. Szerintem inkább a pánikhelyzetet próbálják elkerülni.

Van rá ok?

Az orosz hadsereg máskor is szokott az ukrán határ mentén gyakorlatozni, jellemzően évente kétszer, tavasszal és ősszel. Most a felvonultatott haditechnika és katonaság mennyiségében van óriási különbség, ez sokszorosa a korábbi hadgyakorlatok létszámának, ráadásul már nemcsak az orosz-ukrán határ mentén, hanem Belarusz felől is. Igaz, nem tettek olyan mozgást, ami arra utalna, hogy közvetlen beavatkozásra készülnének.

Mindazonáltal van erre egy felkészülés Ukrajnában. A közelmúltban elnöki rendelet határozta meg a hadsereg korszerűsítésének további lépéseit, beleértve a hivatásos hadseregre való teljes áttérést, korábban, január elsejével pedig életbe lépett a nemzeti ellenállásról szóló törvény, ami lehetővé teszi az elhárításban részt vevő polgári lakosoknak is a saját fegyver használatát. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy egy népi ellenállást készít elő arra az esetre, ha kitör a háború.

Van, aki ezt úgy fogalmazza meg, Oroszországot egy új Afganisztán várhatja.

Mennyire van háborús pszichózis az országban?

Ha a történelmi tapasztalatokat nézzük, akkor az ellenállás nagyon is benne van az ukrán nemzeti lelkületben. A második világháborúban az ukránok egy része előbb Németországgal szövetségben lépett fel a Szovjetunióval szemben, aztán mindkét hatalommal szembefordulva voltak képesek a háború végéig fenntartani ezt a két frontot. Egészen az ötvenes évek elejéig folytatták a háborút, már a Szovjetunión belül. Ez a második világháborús ukrán örökség az, ami az oroszoknak is visszariasztó kellene, hogy legyen. Nehéz volt azt mondani, hogy 2014-ben egy tényleges hadsereg állt szemben azzal a kihívással, ami a Donbászon történt. Ez ma már egész másképp van. A mai ukrán hadsereg Európa egyik legerősebb hadserege.

Mik a tényleges orosz szándékok ukrán olvasatban?

Ukrajna azzal nyugtatja a lakosságot, hogy bár fel kell rá készülni, de nem lesz háború, a Nyugat felé pedig közben azt tudja mondani, hogy itt a bizonyosság rá, hogy az orosz fenyegetés valós, nem fantomokat üldözött, amikor hadseregfejlesztésbe kezdett, és a NATO-hoz vagy az Európai Unióhoz próbált közeledni. Oroszország a szándékaival nem szokott kertelni, pontosan megmondja, hogy mit akar, akár nyersen is. A kártyáit viszont, hogy ezt hogyan akarja elérni, nem szokta kiteríteni.

Civileket készítenek fel katonák az esetleges harcokra fából készült fegyverutánzatokkal Kijevben 2022. január 29-én – Fotó: Michael Nigro / Pacific Press / LightRocket / Getty Images
Civileket készítenek fel katonák az esetleges harcokra fából készült fegyverutánzatokkal Kijevben 2022. január 29-én – Fotó: Michael Nigro / Pacific Press / LightRocket / Getty Images

És most mit akar?

Azt feltétlenül szeretné megakadályozni, hogy Ukrajna a NATO-hoz csatlakozzon. A hidegháború végén nem volt békeszerződés, Oroszország most benyújtotta az igényét arra, hogy húzzuk meg azokat a demarkációs határokat, hogy meddig terjed a Nyugat és Oroszország befolyási övezete. Most egyértelmű az orosz közeledés Kínához, láttuk, hogy a kazahsztáni bevonulás sem okozott közöttük konfliktust, a közép-ázsiai országok közös terep, így Moszkva kellő erőt érez magában ahhoz, hogy Európa irányába is rendezze a határokat. Benyújtotta az igényét, hogy az 1997 előtti állapotokhoz menjünk vissza, de igazából nem minden kérdés egyformán hangsúlyos számára. A balti államok NATO-tagsága szerintem kevésbé zavarja, sokkal komolyabb fenyegetésnek érzi például a Romániában és Lengyelországban lévő stratégiai NATO-bázisokat. Az Egyesült Államok viszontválasza tartalmazza azt, hogy Oroszország pedig vonuljon ki a posztszovjet térség befagyott konfliktuszónáiból.

Azt a mostani feszültség kapcsán Oroszország máris elérte, hogy megint vele tárgyaljanak Ukrajnáról, az ország orientációját illetően legalábbis pillanatnyilag a fő tárgyaló Moszkva lett. Ezzel Oroszország már elérte egy fontos célját, azt, hogy tényezőként kezeljék ne csak a maga helyén, hanem az egész térségben és a világpolitikában. Az Európai Unió, a NATO, az EBESZ, az ENSZ, mindenki azt figyeli, hogy Oroszország hogyan fog viselkedni. Ukrajna közben nemcsak tétlenül várakozik, hanem próbál új szövetségi rendszert kiépíteni Lengyelországgal és Nagy-Britanniával, szorosabbra fűzni a kapcsolatait Törökországgal, amelyik már a 2020-as karabahi konfliktusban is bejelentkezett egy kiemelt szerepre.

„Ha képesek lennénk Ukrajnát függetlenné tenni, akkor biztosan halálos csapást mérnénk Oroszországra” – fogalmazta meg az első világháborúban a német hadvezetés. Megvannak a történelmi előzményei annak is, hogy a Nyugat felhasználja Ukrajnát.

Lehet úgy is fogalmazni, hogy felhasználja, de úgy is, hogy az érdeke az, hogy legyen egy független ukrán állam. A Nyugat szuverenitási kérdésként kezeli, hogy Ukrajna saját maga döntsön arról, hogy akar-e csatlakozni a NATO-hoz vagy sem. Az orosz világ másfajta logika szerint működik, és nem szeretne közösködni.

Oroszország érdekek mentén gondolkodik, a Nyugat pedig elvek mentén, és az egyik az érdekeiből, a másik az elveiből nem tud engedni.

Nem a reálpolitika figyelmen kívül hagyása, ha azt gondoljuk, hogy a NATO csak magasztos elveket képvisel? Jaltában sem volt olyan szuverenitási kérdés, hogy hova akarok tartozni.

A politikában nincs igazság, a politikában egyensúly van, és akkor van baj, amikor ez az egyensúly megbillen valamilyen irányba. Oroszország úgy érzi, hogy a NATO megbontotta ezt az egyensúlyt. Békeszerződésben nem írták le, de volt egy – vitatják bár, de egy ideig ténylegesen működő – hallgatólagos megállapodás arról, hogy a Szovjetunió felbomlása után a NATO nem fog közelíteni Oroszország határaihoz.

A kilencvenes évek eleje óta a posztszovjet térségben befagyott konfliktuszónák tulajdonképpen tankcsapdák, hogy akadályozzák a NATO-közeledést. Ezek a konfliktuszónák nem szaporodtak egészen 2014-ig, amikor Ukrajnában két ilyet is létrehoztak. Ennek ellenére Oroszország tart a NATO feltétel nélküli terjeszkedésétől. A NATO 2008 óta folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy Ukrajna beléphet a NATO-ba. Én ennek a realitását középtávon sem láttam, azt gondolom, az igenis feltétel, hogy a Krím és a Donbász ismét de facto is ukrán fennhatóság alatt legyen, és nem utal semmi arra, hogy maga a NATO ezt másként gondolná.

Túl sokat ígértek az ukránoknak, vagy túl keveset?

Tavaly a konfliktus miatti csúcstalálkozókon az ukránok élére állították a kérdést: hagyjuk ezeket a dumákat, hogy ilyen-olyan feltételek, mondják meg konkrétan, hogy mit kell tennünk, és holnapra megtesszük, hogy beléphessünk az Európai Unióba és a NATO-ba – mondták kicsit álnaivan. Ez a terítés meglepetést okozott a lassú beszélgetésekhez szokott diplomatáknak. Most viszont ez a lebegő helyzet nem biztos, hogy folytatható. Úgy tűnik, hogy amit Ukrajna nem tudott elérni – döntésre vigyék a kérdést –, azt most Oroszország próbálja kikényszeríteni.

Mennyire bíznak Ukrajnában abban, hogy az orosz fenyegetés megnyithatja a kapukat az idáig valójában csak hitegetett szorosabb nyugati kapcsolatok előtt?

Ukrajna még az alkotmányba is beírta, hogy a cél az euroatlanti integráció, ott van Istennel és a hazával egy sorban. A NATO-nak jobban megfelelt, hogy elviekben Ukrajna partnere, de a gyakorlatban nem válik tényleges tagországgá. Ukrajna azért egy elég bonyolult ország a háborún túl is. Ha a NATO-nak, vagy az Európai Uniónak valóban az elvek fontosak, akkor ez nem lesz egy rövid út. Zelenszkij, a mostani elnök jobb, mint amire számítani lehetett, ha végignézzük a politikai palettát, csak rosszabb és sokkal rosszabb jöhet utána.

Ukrajnában az elnöké a legerősebb politikai hatalom, de az ország még mindig oligarchizmusként írható le: ez nem csak egy vagy két oligarchát jelent, akik óriási gazdasági potenciállal rendelkeznek. Ez egy más struktúrájú állam, mint Oroszország, ahol az oligarchákat fentről irányítják. Ukrajnában az oligarchák csinálják meg a politikusokat. Ebben a politikai konstellációban rendkívül nehéz egyensúlyozni azzal, ami most már teljesen nyilvánvalóan nem csak retorikai fordulat, hogy Oroszország ellenség.

„Egy életképes ukrán állam soha nem jöhet létre, Ukrajna nemzeti koncepciója a mi csapataink jelenlétén áll vagy bukik”. A német Erich Ludendorff szavai így száz év után sem tűnnek olyan távolinak. Életképes lenne Ukrajna nyugati lélegeztetőgépek nélkül, Putyinnal a hátában?

A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy a NATO nélkül eljutottunk volna-e ehhez a konfliktusos pillanathoz, vagy pedig a NATO nélkül egy elnyújtott folyamatot néztünk volna-e végig, hogy hogyan válik előbb-utóbb Ukrajna Oroszország provinciájává. Oroszország a Kijevi Rusz örökségét láthatóan nem tudja szövetségi rendszerben elképzelni. Ukrajna emiatt dönthetett úgy, hogy nem tömbön kívül, hanem egy Oroszországot ellensúlyozni képes szövetségi rendszerben tudja megőrizni állami szuverenitását.

Abban, hogy Ukrajna nem vált egy második Belarusszá, orosz kvázitartománnyá, mennyire játszanak szerepet kulturális, nyelvi, identitással kapcsolatos okok?

Belaruszt azért is olyan könnyű Oroszországnak magához kötnie, mert ott már alig beszélik a belarusz nyelvet. Egy teljesen orosz kultúrájú, identitású és nyelvű régióról van szó. A mai Ukrajnában a legrosszabb esetben is a népesség több mint kétharmada ukrán, vagyis kevésbé multikulturális ország, mint akár a régi Magyarország, ahol a lakosság fele volt magyar nemzetiségű.

Az ukrán hadsereg jubileumi plakátja Kijevben 2022. január 31-én – Fotó: Huszti István / Telex
Az ukrán hadsereg jubileumi plakátja Kijevben 2022. január 31-én – Fotó: Huszti István / Telex

Reális veszély Ukrajna szétesése, szétfeszíthetik a regionalizmusok?

A 2004-es narancsos forradalomba torkolló elnökválasztási kampány tette politikai termékké a „két Ukrajna” elméletet. Ekkor már nem volt politikai programok ütköztetése, hanem arra az „egyszerű” kérdésre kellett választ adnia a szavazóközönségnek, a politikusok szerint legalábbis, hogy Oroszország-barát vagy Nyugat-barát Ukrajnát akarnak-e. Ettől még persze valóban vannak regionális különbségek Ukrajna régiói között, részben abból a történelmi örökségből következően, hogy mely országrészek tartoztak és mennyi ideig az Orosz Birodalomhoz, és melyek Lengyelországhoz, illetve a Habsburg Birodalomhoz.

Ukrajna erre adott mai válasza az ukránosítás.

A szovjet időszakban alig voltak ukrán iskolák, a kvázi hivatalos nyelv az orosz volt, és magát az ukrán nyelvet is igyekeztek közelíteni az oroszhoz. '91 után megindult egy ellenkező irányú fejlődés. Az egyetlen államnyelvvel, és minden szinten ukrán nyelvűvé tétellel ezt még inkább hangsúlyossá teszik. Elindult egy természetes ukránosodási folyamat, amit az utóbbi években az oktatási törvénnyel és a nyelvtörvénnyel igyekeznek mesterségesen felgyorsítani. Ma már az egynyelvűséget tartják a szuverenitás zálogának.

A buldózerszerű ukránosítással azonban belegyalogoltak a társadalomnak abba az orosz nyelvű szeletébe, ami addig egyébként nem volt illojális az ukrán államhoz. Ukrajna keleti megyéi a 2014-es második Majdan után azt sérelmezték, hogy a magát többségnek kinevező politikai elit szembefordult az ország egy részével, és a homogenizálás eszközéhez nyúlt. Ez részben valódi belső konfliktus.

Az orosz narratíva arra épül, hogy Ukrajna nem biztosítja az autonómiát a szeparatista régiónak, vagyis nem tartja be a minszki megállapodást.

A Minszk II megállapodás tartalmazza azt, hogy Kijev és a két keleti megye tárgyaljon egymással, és jusson konszenzusra a rendezéssel kapcsolatosan, Oroszország ezt próbálja kikényszeríteni. Kijev értelmezésében ez egy csapdahelyzet. Ha nem teljesíti a minszki megállapodásban foglaltakat, akkor külső orosz beavatkozást provokál. Ha teljesíti, azzal elkezdi az ország feldarabolását, és egy olyan ukrán ellenzéki mozgalmat hoz létre, ami megint csak szétzilálná az országot. Oroszországnak mindkét forgatókönyv megfelelő. Ukrajna pedig inkább szétesik, minthogy saját magát kezdje el ilyen módon lebontani.

A kárpátaljai magyarság egyszerűen járulékos vesztese az oroszokkal szembeni nemzetiesítő politikának ukrán szempontból?

A magyarok az ukrán politikában mindig is jobban látszottak, mint ami a számarányukból következett volna. A legideálisabb időszakban is csak 0,3 százalékát tették ki az ország lakosságának, ráadásul peremterületen élnek, de mindig hallatták a hangjukat. Az országon belül a negatív hullám a vereckei honfoglalási emlékmű hosszan elnyúló építése mentén érte el őket, ami nacionalista célponttá vált, és a köztudatba is bevésődött, hogy magyarok is vannak Ukrajnában.

Az elmúlt években a nyelvhasználatot és a magyar nyelvű oktatást súlyosan korlátozó jogszabályok születtek. Valóban reális probléma, hogy az összes határon túli régió közül az államnyelvet Kárpátalján tudják a legkevésbé, de nem világos, hogy a kétnyelvű oktatás ezt hogyan oldaná meg. A magyar külpolitika ezzel kapcsolatos reagálását, többek között a NATO-Ukrajna Bizottság legfelsőbb szintű találkozóinak blokkolását lehet ugyan ekézni, de nem akadályozza Ukrajna NATO-csatlakozását. Ennek leginkább a negatív szimbolikája – támadjuk a háborús veszélynek kitett Ukrajnát – emeli nemzetközi színtéren negatív kontextusba a magyar külpolitikát, és ezzel nem várt következményként elsúlytalanítva a kárpátaljai magyar közösség érdekérvényesítését.

Tudjuk, mekkora ez a magyar közösség?

2001-ben, az eddigi egyetlen ukrán népszámláláson 160 ezer körüli volt a kárpátaljai magyarok száma. A közbeszédben, a sajtóban, a politikai kiszólásokban a „százötvenezres”, időnként „kétszázezres” magyarság valós lélekszáma a Bethlen Gábor Alap által támogatott 2017-es árnyéknépszámlálás szerint mára legfeljebb 130 ezer körülire tehető, és ebben benne van az a több tízezer ember is, akik tartósan külföldön dolgoznak, róluk nem lehet tudni, hogy valaha visszatérnek-e.

Ön honnan származik?

Bátyúról, az Ungvár-Munkács-Beregszász háromszög közepéről. A szovjet időszakban nálunk rakták át az árut a keskenyről a széles nyomtávra, meg vissza, ez volt a Szovjetunió nyugati teherforgalmi kapuja, közel Csap állomáshoz, ahol máig a személyforgalom bonyolódik.

Akkor szinte az egész falu a vasúthoz kötődött. Mi változott azóta?

Az én gyerekkoromban ez egy színtiszta magyar falu volt, most körülbelül fele-fele az arány, és sok az üres, eladatlan ház.

Kimentek? Meghaltak?

Meg is haltak, ki is mentek. Az ingatlanoknak nincs értékük, ha valaki elindul, abból nem lesz valódi tőkéje. Csak a bőröndje, legfeljebb abból tud építkezni.

Magyarországról óriási támogatási összegek érkeznek, de ezek elsősorban oktatási, kulturális és egyházi célokra mennek, a gazdasági beruházások nem nevezhetők átütően sikeresnek. Márpedig ha nincs munkahely, akkor semmi nincs, az egyébként is szegény országban az egyik legszegényebb régió életképtelenné válik. Beregszászban közben nagy katonai bázist építenek, az ide települő katonaság is megbontja a demográfiai egyensúlyt, ahogy megbontotta a 2020-ban befejezett közigazgatási reform is. Az összevonások eredményeképpen már nincs magyar többségű járás Kárpátalján.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Mennyit jelent a kettős állampolgárság a mindennapokban?

Amikor hónapokig nincs fizetés, az EU-s útlevél életmentő is lehet. Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárságot, de tudjuk a magyar sajtóból, hogy több mint 100 ezer ukrajnainak van magyar állampolgársága is. Olyan ez, mint amikor a kilencvenes években a magyar-ukrán határon keresztül ment a mérhetetlen csencselés, aminek mértéke nem volt pár korrupt vámosra fogható. Szerintem a két ország hallgatólagos beleegyezésével történt, mert különben egyszerűen éhen haltak volna az emberek, ha nincs az a lehetőség.

Az pedig, ahogy Magyarországon a társadalom egy része viszonyul ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok élnek például a választójogukkal, jelez valamiféle kezeletlen helyzetet. Az, hogy egy állampolgár él a neki megadott joggal, nem azonos azzal, hogy ki és miért adta meg neki ezt a jogot. A népharag mégis képes időnként megtalálni az egyszerű embereket, azokat, akiket az ág is húz. Ez egyáltalán nem általános, de érzékelhető egy nem kívánatos törésvonal.

Az ukrán szélsőjobbnak mennyire célpontjai most a kárpátaljai magyarok?

Hibrid háborúban destabilizáció nemcsak a konfliktusos régióban, hanem az egész országban lehetséges. Bennem is sokszor megfogalmazódnak kérdések, hogy kiknek és miféle manipulációját tapasztaljuk éppen Kárpátalján. Biztos, hogy összességében nem belső ukrajnai probléma. De tagadhatatlan, hogy Ukrajnában van egy nagyon erős szélsőség, nagyon ijesztő, amikor Banderát dicsőítve vonulnak végig az utcán. A banderizmussal a probléma nem a nemzeti eszme dicsőítése, hanem az az elv, hogy a nemzeti eszme mindent felülír. Ez félelmetes mindazoknak, akik nem ukránok.

Akire mutogatva most Putyin minden oroszellenes, Nyugat-barát ukránt szeretne legalábbis félnáci figurának beállítani. Miről szól még ez az emlékezetpolitikai háború az orosz és az ukrán történelemkép között?

A vita már ott kezdődik, hogy ki az igazi örököse a Kijevi Rusznak, a nagy középkori kelet-európai államnak. Oroszország Ukrajnát perifériának akarja látni, de földrajzi értelemben ez valójában pont fordítva van, ma éppenséggel Ukrajna foglalja el a Rusz hajdani magterületét. Történeti és területi értelemben is három örökös van – Ukrajna, Oroszország és Belarusz. Bár a mai Ukrajna kivételével a történelemben nem volt független ukrán állam, de az évszázadok során több tízmilliósra növekvő ukránság jelen volt a történelemben, fajsúlyos tényezője volt az általa lakott területeket birtokló birodalmaknak, és minden korban megvolt a tagadhatatlan egységtudata, az európai nacionalizmusok kora óta pedig az egységes nemzettudata. A mai határok azonban tényleg nem ezeknek a küzdelmeknek az öröksége, hanem a Szovjetunió által meghúzott határok, de ne felejtsük el: ugyanúgy, ahogy az összes többi utódállam esetében is.

Kilépve a kutatói szerepből, milyen politikai forgatókönyvre tippel?

Ha magyar szemmel nézzük, olyan nép, akinek volt Trianonja, az nem akarhat senki másnak ugyanilyet, semmilyen alapon. Magánemberként nem tudom és nem is akarom elképzelni, hogy háború lesz.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom