2024. november 17. – 12:56
Sidney Lumet legendás rendezőről közismert, hogy a filmjei nagy részét szeretett városában, New Yorkban forgatta, és a legtöbbször a helyi munkásosztály problémáira mutatott rá, illetve társadalmi egyenlőtlenségekre, és a hatóságokkal való hadakozásra. Karrierje során ötször is jelölték Oscarra, abból négyszer a legjobb rendezés miatt, de egyszer sem tudta megnyerni, pedig olyan filmekről volt szó, mint a Tizenkét dühös ember, a Hálózat vagy a Kánikulai délután. Utóbbi különösen érdekes, ugyanis a filmet egy valós történet ihlette, ami a modern amerikai történelem egyik legnagyobb sajtónyilvánosságot kapó bankrablása volt. A sajtó részben azért is kapta fel a sztorit, mert elterjedt, hogy az egyik tettes azért akart bankot rabolni, hogy abból fedezze párja nemátalakító műtétét.
1972 augusztus 22. elképesztően forró nap volt New Yorkban. John Wojtowicz két társával ezt a napot választotta, hogy kiraboljanak egy manhattani bankot. Az este, zárás előtt nem sokkal elindított akció szinte azonnal félresikerült, az azt követő órák pedig tényleg filmbe illő izgalmakat hoztak. Olyannyira szó szerint kell ezt érteni, hogy alig három évvel később már Lumet és stábja filmet is forgatott belőle. De ne szaladjunk ennyire előre.
John Wojtowicz egy lengyel apa és amerikai-olasz anya gyermeke volt. New Yorkban nőtt fel, átlagos életet élt felnőttkoráig, majd bevonult a seregbe és szolgált Vietnamban is. A kiképzés alatt ismerkedett meg egy Wilbur nevű férfivel, és vele történt az első homoszexuális kapcsolata is. Wojtowicz Vietnamból megtört emberként tért vissza. Homoszexualitását titokban tartotta, miközben poszttraumás stressz szindrómája is volt a háború miatt, ahol túlélt egy rakétatámadást, amiben majdnem mindenki meghalt az egységéből. Édesanyja később azt mondta a sajtónak, hogy a fia teljesen átlagos, normális gyerek volt, azonban a háború teljesen kicsinálta érzelmileg és mentálisan.
Amerikába visszatérve Wojtowicz a Chase Manhattan Bankban kezdett el dolgozni, ahol megismerkedett egy Carmine Bifulco nevű nővel. 1967-ben elvette feleségül, született két gyerekük, de két évvel később el is váltak, John pedig csatlakozott egy melegjogi aktivista csoporthoz, és férfiakkal kezdett el ismerkedni. 1971-ben ismerkedett meg egy Liz Eden nevű transz nővel, akivel egy évvel később egy nem hivatalos ceremónián össze is házasodott. Akkoriban a törvény még tiltotta Amerikában az egyneműek házasságát.
Eden egész életében nemátalakító műtétet szeretett volna, amit Wojtowicz egészen addig nem támogatott, míg a nő öngyilkosságot nem kísérelt meg. Ekkor határozta el Wojtowicz, hogy kirabol egy bankot, és az onnan szerzett pénzből finanszírozza párja műtétét. Legalábbis az amerikai sajtóban ez a narratíva volt jellemző nagyon sokáig. Azóta kiderült, hogy valószínűleg nem a műtét finanszírozása volt az egyetlen motivációja a bankrablásnak, mivel Wojtowicz rengeteg pénzzel tartozott a hírhedt Gambino maffiacsaládnak.
Wojtowicz két, melegbárokban megismert, fiatal férfit szervezett be az akcióba, egyikük Salvatore Naturile, a másik Bobby Westenberg. Mindketten 18-19 évesek voltak a bankrablás idején, a húszas évei második felében járó, vagyis azért idősebb Wojtowicz mellett. A három férfi egy motelben szállt meg a rablás előtti éjszaka, Wojtowicz pedig 50 ezer dollárt ajánlott Westenbergnek a munkájáért, amiért cserébe szexet is követelt tőle, amit aztán meg is kapott. Ezután érkezett meg Naturile, aki szintén szexelni akart Westenberggel, de vele már nem volt hajlandó, ezért összeverekedtek. Végül a legidősebb bankrabló azzal zárta le a balhét, hogy holnap mindhárman meghalhatnak, hát próbáljanak meg legalább boldogan meghalni.
Másnap a hármas elindult bankot rabolni, de komédiába illő jelenetek során több helyen is csődöt mondtak. Az első helyszínen elejtettek egy shotgunt az utcán, ami elsült, ezért gyorsan kereket oldottak. Egy másik bankban belefutottak egyikük édesanyjának egy közeli barátjába, ezért onnan is elpucoltak. A harmadik banknál pedig karamboloztak a meneküléshez használt kocsijukkal, így azt is inkább hagyták. A trió annyira nem volt profi, hogy nem is néztek ki előre bankot maguknak, hanem a városban kocsikázva, találomra próbálták meg kirabolni azt, amelyik szimpatikusnak tűnt.
Végül közösen elmentek megnézni az éppen abban az évben mozikba került Keresztapát, és ezután határozták el, hogy Brooklyn Gravesend negyedében található Chase Bankot fogják kirabolni. A film olyan nagy hatással volt rájuk, hogy a film egyik kultikus jelenéből kölcsönzött szöveggel jelezték a bankban dolgozóknak, hogy ez itt most bizony egy bankrablás.
Annak ellenére, hogy a bank széfje félig üres volt, a rablók 38 ezer dollárt készpénzt és 175 ezer dollárnyi utazási csekket kaparintottak meg, de az egyik dolgozónak sikerült bekapcsolnia a riasztót, és a rendőrség hamar kiért a helyszínre. A látványos rendőri reakció miatt több száz bámészkodó és járókelő gyűlt a bank elé, és a sajtó is nagyon gyorsan kapcsolt. Mire a rablók végezhettek volna, kint már a hatóságok, a média és emberek tömege várta őket, ezért végül túszul ejtettek nyolc dolgozót.
Ezután kezdődött a 14 órás túszdráma, amelynek minden mozzanatát árgus szemekkel követte az amerikai sajtó. A több ezresre nőtt tömegben egy idő után még Wojtowicz anyja is megjelent. A showműsor-hangulatot csak fokozta, hogy a tömeg ujjongott és kiabált minden alkalommal, amikor Wojtowicz kijött tárgyalni a hatóságokkal.
Wojtowicz hamar vezérré vált a túszejtés során, amire azért is volt szükség, mert addigra már csak ketten maradtak Naturalével, mivel Westenberg a riasztó megnyomása után elmenekült. Wojtowicz kifejezetten élvezte a stresszes helyzetet, szinte showmanként viselkedett. Maguknak és a túszoknak hamburgert követelt, de pizzát kapott, amit úgy fizetett ki a futárnak, hogy feldobott ezer dollárt a levegőbe, amit úgy kellett felszedegetnie az ott tartózkodó FBI-ügynököknek. De olyan is történt, hogy az épületből bankjegyeket szórt az őket figyelő emberek közé.
A túszok között volt a bankfiók főnöke, akinek egy ponton rohama volt a cukorbetegsége miatt, de hiába engedték volna el a fogva tartói, ő ott akart maradni a kollégái mellett. Ő mesélte el később a sajtónak, hogy annyira kellemes volt végig a hangulat a rablás idején, hogy saját bevallása szerint
soha életében nem nevetett annyit, mint amikor kirabolták a bankját.
Ezt hívják Stockholm-szindrómának, amikor a túszul ejtett emberek elkezdenek szimpátiát érezni a fogva tartójuk, bántalmazójuk irányába – bár akkoriban ez a kifejezés még ismeretlen volt, csak egy év múlva, 1973-ban történt meg ugyanis az a svédországi bankrablás, amiről elnevezték.
Wojtowicz és Naturile mindenesetre kifejezetten kedvesen, kulturáltan viselkedett a túszokkal, akikben fel sem merült, hogy bántani fogják majd őket. Azok után sem, hogy egy újságíró élete interjúját hozta össze teljesen véletlenül. A New York Daily News újságírója, Robert Kappstatter azt a feladatot kapta a főnökétől, hogy igyekezzen minél többet megtudni az elkövetőkről, és tapadjon a telefonra. Kappstatter gondolt egyet, és felhívta a bank központi számát, amin nagy meglepetésére maga Wojtowicz vette fel a telefont. Megkérdezte tőle, hogy fogja-e bántani a túszokat, erre Wojtowicz azt mondta, hogy megtehetné, szóval hagyják inkább futni.
Egy ponton Wojtowicz azt követelte, hogy egy túszért cserébe vigyék oda a szerelmét, de Liz Eden félt a férfi temperamentumától, ezért erre nem volt hajlandó. Később azt is elmondta, hogy ő szívesen elhagyná az épületet, de ha Naturile egyedül marad a túszokkal, akkor mindegyiket megöli. Végül a rendőrség elvágta a telefonkábeleket és leállította a légkondicionálókat, így a túszok és a túszejtők sötétben és dög melegben maradtak az épületben. A helyzet annak ellenére sem mérgesedett itt el, hogy Wojtowicz kétszer is elsütötte a fegyverét: egyszer amikor gyanús zajt hallott, és egyszer véletlenül, amivel majdnem ellőtte a saját lábfejét.
Végül a túsztárgyalóval abban egyeztek meg, hogy elviszik őket a reptérre, ahol aztán különböző városokba repkedve két-két embert elengednek, őket pedig futni hagyják. A túszokat és a két rablót egy limuzinnal szállította egy FBI-ügynök a JFK reptérre. Az ügynök egy pisztolyt rejtett el a pedálok alatti gumiszőnyeg alá, majd onnan az övébe, miután Wojtowicz alaposan átkutatta őt. Az ügynök aztán a kifutóra érve találkozott a túsztárgyalóval, akivel kitalálták a mestertervet. A túszejtők éhesek voltak, és ételt követeltek, ezért az volt a terv, hogy amikor egyikük megkérdezi, hogy lesz-e kaja a repülőn, akkor ha a túsztárgyaló igent mond, az azt jelenti, hogy el tudja venni Wojtowicz fegyverét, amíg az ügynök lefegyverzi a másikat.
Az akció sikerült, de a dulakodás során Jim Murphy ügynök egészen közelről mellkason lőtte a korábban a pedálok alá rejtett fegyverével Naturilét, aki a kórházba szállítás során meghalt. Wojtowiczot sikerült lefegyverezni, és ezzel véget is ért a 14 órán át tartó túszdráma. Murphy később elmondta, hogy amikor az egyik túsz megtudta, hogy Naturile meghalt, csak annyit mondott „kár érte”, majd arcon csókolta az ügynököt.
Wojtowicz 20 év fegyházat kapott, de már 1978-ban szabadult, azonban a feltételes szabadlábra helyezése feltételeinek többszörös megszegése miatt kétszer is visszakerült a rácsok mögé, és végül egészen 1987-ig börtönben volt. Szerelme, Liz Eden havonta egyszer meg is látogatta, de aztán, alig pár hónappal a szabadon engedése után, AIDS-szel kapcsolatos egészségügyi problémák miatt meghalt.
A félresikerült bankrablás története itt viszont még nem ért véget. Két producer ugyanis felfedezte magának a Life Magazin The Boys in the Bank című cikkét P.F. Kluge-tól, ami annyira felvillanyozta őket, hogy forgatókönyvet írtak belőle a Warnernek. A sors iróniája, hogy Naturile és Wojtowicz szerepére két olyan színészt találtak, akik szerepeltek a rablás egyik ihletőjének számító Keresztapában. Al Pacino kapta Wojtowicz szerepét (ő ugye Michael Corleone volt a Keresztapában), John Cazele (ő volt Fredo Corleone) pedig a társát alakította.
A filmhez természetesen megkeresték Wojtowiczot is, aki ekkor már a rácsok mögött volt. Eltérő elbeszélések vannak arról, hogy pontosan ki mennyi pénzt kapott a filmért, mindenesetre egyes beszámolók szerint Bobby Westenberg beérte 750 dollárral, míg Wojtowicz 7500-at (ez mai árfolyamon több mint 50 ezer dollár, kb 20 millió forint) kapott. Ebből a pénzből a férfi végül kifizette szerelmének a nemátalakító műtétét, tehát elérte az eredeti célját, amiért elindult bankot rabolni. Híre ment, hogy Wojtowicz további 1 százalékot kért még a film bevételéből, de valójában csak annyi történt, hogy megígérték neki, ha a film legalább olyan jól teljesít majd, mint a Serpico, akkor további 25 ezer dollárt adnak neki.
A film pedig kifejezetten jól teljesített a mozikban, a 3,8 millió dolláros költségvetés mellett 50-55 millió dollár jegybevételt csinált, emiatt Wojtowicz markát valóban további 25 ezer dollár ütötte később. Ezután még pert indított az 1 százalékos részesedés miatt, és végül 40 ezer dollárt meg is ítélt neki a bíróság. A pénzt azonban nem tarthatta meg, abból heti 100 dollárt utaltak volt feleségének és 50-50 dollárt a két gyermekének, a maradék pénzből pedig a bankrablás áldozatait kártalanították. Wojtowicz hiába lett szinte már sztár, a börtönben szinte azonnal bajban találta magát.
Rabtársai ugyanis meglehetősen rosszul viselték, hogy párja transzneműségének kiteregetésével, és a sztori megfilmesítési jogának eladásával nyerészkedni próbált az eseten, amit az amerikai közvélemény amolyan antihős szerelmi történetként kezelt, ahol pár homoszexuális férfi megpróbál pénzt szerezni bajba jutott, transznemű ismerősükön. Wojtowiczot többször megverték és megerőszakolták a börtönben, amiért még évekkel később is rémálmai voltak. Végül elintézte, hogy levetítsék a börtönben a filmet, hogy rabtársai megismerhessék az ő oldalát is a történetből. Ez még rosszabbul sült el aztán.
Wojtowicz örült annak, hogy Al Pacino játszotta őt, és remeknek tartotta az alakítását, azonban több komoly problémája is volt a filmmel. Egyrészt egykori felesége, Carmine miatt, akit a film egy túlsúlyos, kiállhatatlan nőként ábrázolt, és azt az érzetet keltette, hogy miatta fordult a férfi a homoszexualitás felé. A másik komoly gondja az volt, hogy a film azt sugallja, feladta a társát a hatóságoknak, ezért ő tehet Naturile haláláról. Emiatt a börtönben a filmvetítés után rendszeresen zaklatták, bántalmazták és fenyegették a rabtársai.
A Kánikulai délutánt hat Oscar-díjra jelölték, amiből végül a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjat meg is nyerte.
A nemátalakító műtét után Eden szakított a férfivel, aki ezután mély depresszióba esett, és öngyilkosságot kísérelt meg. A börtönben aztán egymásba szerettek egy másik rabbal, akivel együtt szabadultak, és sokáig közösen éltek Wojtowicz édesanyjánál. A bankrabló aztán évekig fel-felbukkant az egykori tetthelyén, ahol pénzért adott autogramot és dedikált fotókat az arra járóknak, azt hangsúlyozva, hogy ő az a férfi, akit Al Pacino játszik a mozikban. Végül odáig ment, hogy még egy biztonsági őri állást is megpályázott a banknál, mondván, ha ő őrzi a bankot, akkor biztosan senki sem akarja majd kirabolni. Nem kapta meg az állást.
Források: City Journal, Esquire, BBC, New York Times, JoBlo, illetve a Based on a True Story és a The Dog című dokumentumfilmek
