A francia feltaláló, aki szexelő csigákkal akarta forradalmasítani a telekommunikációt

Amióta létezik emailezés, a hagyományos papírlevél neve angol szlengben snail mail, vagyis „csigalevél”, utalva annak lassúságára. A ragadványnév az összecsengő szóvégek miatt született meg, pedig a régi távközlési módszerek között találunk olyat, ami tényleg csigákkal működött. Legalábbis elméletben, mert még a prototípus bemutatása sem volt meggyőző.

A furcsa találmány ötletgazdája egy Jacques Toussaint Benoît nevű francia figura volt, akinek az életéről keveset tudunk. Okkultista volt és a gyanús szemfényvesztések sem álltak távol tőle, ennek ellenére sikerült befektetőt szereznie ahhoz, hogy megalkossa a csigatelegráfot. A 19. század közepén már létezett a távíró, de Benoît többekkel elhitette, hogy csigákkal sokkal gyorsabban meg lehetne oldani a telekommunikációt.

Benoît azt állította, hogy egy amerikai kollégájával, bizonyos Biat-Chretien úrral dolgozta ki a módszert és ők ketten már váltottak távoli üzeneteket csigák segítségével (valójában az sem biztos, hogy Biat-Chretien létezett). A módszer a csigák egy különleges – és amúgy nem létező – tulajdonságára épült. Benoît szerint az egymással párosodó éticsigák monogámok lesznek és szex közben olyan éteri, „szimpatetikus” folyadékot bocsátanak ki magukból, aminek révén telepatikus kapcsolat alakul ki közöttük. Ez a kapcsolat gyors és független a távolságtól, ami azt jelenti, hogy ha egy csigapárt szétválasztanak és az egyik csigát felizgatják, arra a másik a világ túloldalán is reagálni fog.

Hozzá kell tenni, hogy százhetven éve még nem hangzott ez akkora őrültségnek, mint ma. A késő középkor óta többször kísérleteztek már azzal, hogy élő szöveteket hogyan lehetne felhasználni a távkommunikációban, 1839-ben pedig egy ír orvos, William O’Shaughnessy már azzal próbálkozott, hogy emberi bőrdarabokkal miként lehetne elektromos jeleket kiadni és fogadni.

Benoît addig házalt az ötletével, amíg nem talált valakit, aki finanszírozza egy prototípus megépítését. Egy párizsi tornaterem vezetője, Triat úr volt az, aki adott egy kis pénzt Benoît-nak – aztán egyre többet, mert ahogy az a fantazmagóriáknál lenni szokott, a költségek elszálltak. Egy év elteltével Triat már annyira türelmetlen lett, hogy bemutatót követelt, Benoît pedig meg is szervezett egyet. 1850. október 2-án a feltaláló párizsi nappalijában gyűltek össze, Triat mellett ott volt még a La Presse című lap egyik újságírója, Jules Allix, valamint Benoît néhány segédje. És persze maga a csigatelegráf.

A szerkezet alapja egy nagyjából három méter hosszú állvány volt, amin 24 cinktál helyezkedett el. Ebből az apparátusból Benoît rögtön kettőt is készíttetett, egyik az adó, a másik pedig pedig a fogadó berendezés volt. A tálak aljához réz-szulfátba áztatott rongyokat erősítettek, ezekre helyezték a csigákat. Benoît 24, előzőleg pároztatott csigapárt készített elő a bemutatóra. A 24 tálat elnevezték az ábécé egy-egy betűje szerint és az összetartozó csigapárok tagjai ugyanazokhoz a betűkhöz kerültek adói, illetve fogadói oldalon.

Amikor minden készen állt, Triat elkezdte működtetni a szerkezetet, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy elkezdte felváltva piszkálni a csigákat. Először a „gymnase” (azaz tornaterem) szót próbálta leadni a megfelelő betűkhöz tartozó állatok abuzálásával, de a fogadói oldalon a „gymoate” karaktersor jött ki. Aztán a „lumiere divine” (isteni fény) kifejezéssel próbálkozott, amiből „lumhere divine” lett. Úgy tűnt, hogy a technológia nem tökéletes ugyan, de működik.

Triat urat azonban zavarta pár dolog. Például az, hogy a feltaláló, bár azt állította, hogy a csigatelepátia két kontinens között is működik, nem engedett még egy függönyt sem elhúzni az adói és a fogadói berendezés között. Az sem tetszett a befektetőnek, hogy Benoît folyamatosan mászkált a két állvány között, állítása szerint azért, hogy ellenőrizze, megfelelően kezelik-e a csigákat és olvassák le a jeleiket. A szponzor csalást sejtve nem volt elégedett a végeredménnyel és egy új tesztet követelt, ahol a két berendezést teljesen elkülönítik egymástól. Benoît ebbe simán belement, de amikor eljött az újabb bemutató időpontja, nem jelent meg. Elhúzta a csíkot a pénzzel és a csigáival együtt. Később Párizs utcáin látták elszegényedve és lerongyolódva, valamikor 1852-ben pedig meg is halt.

De az ötlet továbbra is lázban tartotta – ha nem is Triat urat, de Allixot, az újságírót. Ő ugyanis már az első kísérlet után meggyőződött arról, hogy nagyot fog robbanni a csigatelegráf és hosszú, lelkendező cikket írt a La Presse-be a látottakról. Engedte elszállni a képzeletét és többek közt arról írt, hogy a jövőben a hölgyek diszkrét láncra fűzve viselhetnek a derekukon kisebb csigatávírókat és egymással csigacsetelhetnek az állatok segítségével. Ezek után talán nem meglepő, hogy a korabeli gúnylapok nemcsak Benoît-ról, de Allixról is készítettek karikatúrákat.

Az újságírót azonban ez sem lombozta le. Amikor 1871-ben, a Párizsi Kommün idején támadni kezdtek a korábbi kormányhoz hű csapatok, különösen fontossá vált, hogy a forradalmárok gyorsan tudjanak kapcsolatba lépni egymással. A kommünár Allix ekkor dobta be a csigatávíró ötletét, amit a különc Victor Henri Rocherfort márki komolyan vett, így újabb próbálkozások történtek a technológiával – ami természetesen ezúttal sem működött. Még abban az évben leverték a kommünt, a márkinak pedig menekülnie kellett Párizsból. Öt évvel később Alexander Bell szabadalmaztatta a telefont, a csigatelegráf pedig megmaradt egy furcsa ötletnek. Amiben még talán maga Benoît sem hitt, hiszen azt sem zárhatjuk ki, hogy csak ilyen furcsa módon akart pénzt kicsalni egy hiszékeny szponzorból.