– Egy sereg ember van, akinek nem kell elviselni ennyi rohadtságot. Ott van, aki kitalálta a Kedvenc Követ. Bizony! Ilyet kéne kitalálni. Használni kell az agyatokat, és előrukkolni valami nagy ötlettel. Milliókat hozna, nem kéne többet dolgozni.
– Szerinted a Kedvenc Kő olyan nagy ötlet volt?
– De még mennyire! A tag egymilliót szakított vele.
A Hivatali patkányok című klasszikus Mike Judge-filmben így oktatja egy idősebb irodista a fiatalokat, akiknek elegük van a feletteseikből és a napi robotból. De mi ez a bombaüzlet, amit a magyar szinkronban Kedvenc Kőnek fordítottak? Ez az eredetiben Pet Rock („pet” mint háziállat, házi kedvenc), és nem a forgatókönyvírók fejéből pattant ki. Valóban létezett, és a kitalálója tényleg dollármilliomos lett belőle. Pedig nem csinált mást, mint egyszerű kavicsokat árult pénzért.
Ej, mi a kő?
Az egymilliót szakító tagot Gary Dahlnak hívták, és 1936-ban született egy észak-dakotai kisvárosban. A washingtoni Spokane-ben nőtt fel, és diplomát is a Washington Állami Egyetemen szerzett, aztán szabadúszó olvasószerkesztőként próbált boldogulni. 39 évesen a kaliforniai Los Gatosban élt, ahol szerkesztői munkák mellett már reklámszövegírással is foglalkozott. Aztán egy sorsfordító kocsmázás megváltoztatta az életét.
1975 áprilisában egy este barátaival iszogatott, amikor a háziállatokra terelődött a szó. Majdnem mindenkinek volt sztorija arról, hogy a kedvenceik mennyi törődést igényelnek, és ez milyen kötöttségekkel jár. Dahl őket hallgatva viccelődve megjegyezte, hogy talán egy kődarabot kellene tartaniuk állat helyett, mert azt nem kellene etetni, sétáltatni, fürdetni vagy egyáltalán foglalkozni vele, nem lenne engedetlen, beteg vagy allergiás, sőt nem is pusztulna el. Aztán a poént elkezdte komolyan venni, és kitalálta, hogy tényleg házi kedvencként használható követ fog árulni az amerikaiaknak.
A következő hetekben Dahl minden követ megmozgatott, hogy befektetőket szerezzen, és talált is két embert, aki egy követ fújt vele, és hajlandó volt némi kezdőtőkét adni a szokatlan termékhez. Így született meg a Pet Rock, ami tényleg nem volt más, mint egy szép kavics (pedigréjét tekintve egy mexikói üdülőváros, Rosarito tengerpartjáról), de Dahl mindent megtett, hogy a vevők házi kedvencként gondoljanak rá.
A kavicsot faforgácságyon, gusztusos kartondobozban árulta, amire lyukakat is vágott, hogy az „állat” kapjon levegőt. Egy 36 oldalas kézikönyvet is mellékelt a kőhöz, amiben leírta, milyen trükkökre – például lefekvésre vagy átfordulásra – lehet betanítani a kavicsot. A kiadvány foglalkozott a Pet Rock harci képzésével (támadáskor a „Támadj!” parancsszó kíséretében kell a követ az ellenfélhez vágni) és a kavics egészségéről szóló tudnivalókkal. Tökéletesen használhatatlan vacak volt az egész, de vicces ajándéknak ideális. És közeledett 1975 karácsonya.
Az isteni szikla
Dahl megszórta hirdetésekkel a kaliforniai médiát, aztán várta a vevőket. Nagy kő esett le a szívéről, amikor elkezdtek özönleni a megrendelések, egy idő után már Amerika más államaiból is. A vásárlók vették a poént, még olyan is volt, aki visszavitte a boltba a kavicsot, mondván, a boltban még mozgott a dobozban, de mire hazaért vele, már meg se moccant. A Pet Rock lett a szezon karácsonyi szenzációja, egy idő után a média már magától is foglalkozott vele, Dahl pedig több tévéshow-ban is szerepelt, többek közt az egyik legnézettebb műsorban, a Tonight Show-ban. Kétszer.
A kavicsőrület nagyjából fél évig tartott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy gazdag emberré tegye Dahlt. 1976 februárjában fulladt ki a dolog, addigra nagyjából 1,5 millió kavicsot adott el, darabját 3,95 dollárért. Pár évvel később egy interjúban azzal magyarázta a termék sikerét, hogy a Pet Rock tulajdonképpen egy kis csomagolt humor volt, Amerikának pedig 1975 végén nagy szüksége volt a nevetésre. Abban az évben ért véget a keserű tanulságokkal járó vietnámi háború, egy évvel korábban pedig Nixon elnök kénytelen volt lemondani a Watergate-botrány miatt – a Pet Rock jó helyre érkezett a jó időben.
Amikor az NBC 1975 végén riportot készített a jelenségről, megkérdezték Dahlt, mihez fog kezdeni, ha a Pet Rock már nem hoz pénzt. „Majd kitalálok egy másik dilis átverést, vagy csak fekszem a tengerparton, és tojok az egészre” – válaszolta. Az előbbinél maradt, és további kavicsos-talajos poéntermékekkel állt elő. Így derült ki, hogy a Pet Rock csak egyszer elmesélhető vicc volt, és hogy a siker receptje nincs kőbe vésve.
Dahl előbb a Sand Breeding Kittel próbálkozott, ebben két fiolát árult, az egyikben „nőstény” homok volt, a másikban „hím”. A termék ígérete szerint a két homoknem pároztatásával új homoknak lehet életet adni, és bárki teremthet így egy kis macskaalmot vagy a kitartóbbak akár egy egész sivatagot is. A Sand Breeding Kit reklámanyagaiban Dahl már a Pet Rock atyjaként lökhette a sódert, de ez nem számított. Az első ötvenezer példány gyorsan elkelt a szokásos négydolláros áron. A következő ötvenezer viszont már Dahl nyakán maradt.
A férfi következő ötlete a Red China Dirt volt – gyakorlatilag egy talajminta egy kis üvegcsében. A termék leírása szerint a talajt egyenesen Kínából csempészték ki, ami lehetőséget adott egy sunyi, de békés hódításra: ha elég sok amerikai vesz Red China Dirtöt – darabját öt dollárért –, Amerika lenyúlja Kínát a kínaiak alól. Ez a poén az Egyesült Államok és a kommunista ország ellenséges viszonyára épített, de Jimmy Carter elnök csúnyán széttrollkodta a marketingkampányt. Alig két héttel a termék piacra dobása után, 1978 decemberében a két ország bejelentette, hogy hivatalosan elismerik egymást, és diplomáciai kapcsolatot létesítenek. „A poén vége a termék végét is jelentette” – kesergett később Dahl, de az vesse rá az első követ, akinek minden ötlete bejött.
Kőkövetkövetők
A Red China Dirt bukása után Dahl továbbra is a reklámiparban tevékenykedett, de egy új céget is alapított, amivel mások merész üzleti elképzeléseit segített megvalósítani, jutalékért cserében. A vállalkozás egyik reklámjában a Pet Rockot is felhasználta a következő szavak kíséretében: „Ez volt az egyik jó ötletünk. Most mutasd meg a tiédet.” Dahl emellett kocsmát is üzemeltetett, amit még a Pet Rock sikere után, 1977-ben nyitott Los Gatosban. 2015-ben halt meg, de a termék, ami híressé tette, túlélte őt.
A Pet Rock ugyanis popkulturális ikon lett, és az csak a kezdet volt, hogy olyan filmekben említették, mint a Hivatali patkányok vagy a Minyonok: Gru színre lép, amiben az egyik minyonnak van egy összetéveszthetetlen kavicsa. A 2020-as években Pet Rock-reneszánsz indult, aminek egyik gócpontja Dél-Korea volt, ahol a kavicskedvenc a fidget spinnerhez hasonló, menő vacak lett, és népszerűsítésébe K-pop-együttesek is beszálltak. 2023-ban pedig a hét Oscar-díjat (köztük a legjobb film díját) elnyerő Minden, mindenhol, mindenkor egyik megvehető ajándéktárgya is a Pet Rock lett. A filmben van olyan jelenet, amiben két kődarab beszélget, ezért a stúdió marketingeseinek nem volt nehéz eljutniuk Dahl találmányáig.
És még mindig nincs vége: 2022-ben egy játékvállalat megvásárolta a Pet Rock jogait, így ma megint lehet kavicskedvencet venni nagyjából 30-35 dollárért (vagy feleannyiért a gyengébb utánzatot, a Rock Buddyt, mert már ilyen is van).
Arról, hogy most mennyire sikeres a Pet Rock, nincs elérhető publikus információ. A világ megint olyan időszakot él, amikor nagy szüksége van humorra, de a piac is telítettebb, hiszen 1975 óta rengeteg új haszontalan-vicces termék és projekt jelent meg a falra akasztható éneklő haltól a Kickstarteren nagyot kaszáló krumplisalátától át a dehidratált vízig. Kőhavert pedig már virtuálisan is lehet venni, amióta létezik a kőszimulátor.
