2024. augusztus 19. – 18:22
White Sulphur Springs egy egészen apró, alig háromezer fős kisváros Amerikában, Nyugat-Virginia államban, nagyjából háromszáz kilométerre Washingtontól. A városkának gyakorlatilag egyetlen turistalátványossága van, a The Greenbrier nevű, majdnem 250 éves luxusszálloda. A 4500 hektáros park közepén álló, patinás, 700 szobás, ötcsillagos hotelben huszonnyolc amerikai elnök szállt már meg, és messze földön híresek a golfpályái is. És amúgy annyira nem is drága, egy akciós hétvégi csomagot már ezer dollárért (kb. 350 ezer forint) el lehet kapni, két éjszakára, reggelivel.
Ja, és a hotel alatt helyezkedik el az a titkos atombunker, amit a hidegháború alatt az amerikai kongresszus rejtekhelyének szántak, ha kitörne a nukleáris apokalipszis. A 220 méteres mélységben lévő, több mint ezer férőhelyes bunker létét több mint három évtizeden át tartották teljes titokban. A helyiek persze sejtették, hogy valami bűzlik a hotel környékén, de a városon és a mindenkori kormány legbelsőbb körein kívül senki nem tudott semmit. És ki tudja, meddig maradt volna titok, ha a kilencvenes években valaki ki nem szivárogtatja az egészet a sajtónak.
A bunkert 1958-ban kezdték el építeni, és 1962-re lett kész, ami ugye a kubai rakétaválság éve, és ez már önmagában megmagyarázza, miért érezte szükségét az amerikai kormány egy ilyen titkos rejtekhelynek. Az akkori általános hangulatban egészen reális forgatókönyvként kezelték, hogy a szovjetek atomcsapást mérnek Amerikára, és részletesen kidolgozott tervek születtek arra, hogy az ilyesmit hogyan lehetne kivédeni, visszalőni, és túlélni. Utóbbi célt szolgálta volna a bunker a Greenbrier hotel alatt, ide menekítették volna Washingtonból a kongresszus tagjait, hogy a kormány az atomháború alatt is biztonságban tudjon dolgozni.
A helyszín tökéletes volt: White Sulphur Springs nagyjából négyórányi autóútra van Washingtontól, csendes, védett, aránylag elhagyatott hely. A hotelt a második világháború alatt a hadsereg használta, és katonai kórházat működtetett benne, majd 1946-ban visszakerült az eredeti tulajdonosához, a Chesapeake and Ohio vasúttársasághoz (ma egyébként Jim Justice bányamilliárdos tulajdonában van, aki mellékesen 2016 óta Nyugat-Virginia állam kormányzója is). Amikor aztán 1958-ban a hotel egy komolyabb bővítési projektbe kezdett, és egy teljes új szárnnyal egészült ki, az építkezés tökéletes álca volt ahhoz is, hogy elkészüljön a titkos bunker alatta.
A helyieknek persze gyanús volt, hogy miért őrzik katonák az építkezést, miért használnak olyan sok betont, és miért érkeznek néha fura berendezési tárgyak, mint például száztíz piszoár, több mint ezer emeletes ágy vagy sok ezer literes víztartályok. A bunkert több mint ezer fő befogadására és ellátására tervezték, saját áram- és vízellátással, illetve hathavi élelmiszer-tartalékkal. Volt benne egy saját kórház, egy 400 fős étkező helyiség és a kongresszus minden tagjának háló- és dolgozószoba. Készült két nagy tanácsterem, az egyik 470 fős (itt ülésezett volna a képviselőház), a másik 130 (ez a szenátusé lett volna). Az egészet 60 centi vastag betonfal ölelte körül, a bejáratokat pedig 25 tonnás, megerősített acélajtók zárták le. Építettek egy rádió- és tévéstúdiót is, ahonnan a politikusok beszédet intézhettek volna a néphez, ha beüt az atomháború.
A Smithsoniannek nyilatkozó helyiek azt mondták, nyílt titok volt, hogy a hotel alatt valami szupertitkos kormányzati bázis van, de a hidegháborús paranoia éveiben természetes volt, hogy erről csak egymás között beszélnek, idegenek előtt megőrzik a titkot – amiről valójában ők sem tudják, micsoda. A Greenbrier hotel amúgy is generációk óta a legnagyobb munkaadó volt a városban, és aki a szállodában vagy a környékén dolgozott, egyszerűen elfordította a fejét, amikor gyanús dolgokat látott. Márpedig gyanús dolog az építkezés után is maradt bőven, hiszen a bunkert karban is kellett tartani, annak ellenére, hogy soha nem használták. Az ezzel foglalkozó, 15 fős állandó személyzet álcája az volt, hogy ők a hotel tévéinek a karbantartói.
A bunker harmincnégy éven keresztül állt üresen, minden eshetőségre készen, hogy bármikor tudja fogadni a nukleáris csapás elől menekülő politikusokat. Időközben véget ért a hidegháború, megszűnt a Szovjetunió, és azzal szerencsére az atomtámadás esélye is minimálisra csökkent. Az amerikai kormány ezzel együtt úgy gondolta, hogy érdemes megtartani az atombiztos rejtekhelyet – de ezzel nem mindenki volt így. 1992 májusában a Washington Post oknyomozó cikke rántotta le a leplet a Greenbrier titkáról; hogy ki lehetett az újságíró forrása, aki a tippet adta, sosem derült ki, csak annyi, hogy valaki a kormányzat aránylag magas köreiből, akit felháborított, hogy még mindig erre költik az adófizetők pénzét. Azt sosem hozták nyilvánosságra, hogy mennyibe került a megépítése és fenntartása.
A helyiek rettenetesen fel voltak dúlva, amikor lelepleződött a titok. Azt ugyan mindenki tudta, hogy valami szupertitkos dolog van a szálloda alatt, de azt senki nem sejtette, hogy az a dolog ekkora. Azt meg pláne nem, hogy tulajdonképpen egy óriási pénznyelő, amit sosem használtak semmire – és ők ezt a titkot őrizték igazi hazafi módjára, három évtizeden keresztül. A kormány mindenesetre bocsánatot kért, és le is állították a projektet. A bunker azóta is megvan, egy részét szerverfarmoknak adták bérbe, a többi pedig vezetett túrák keretében máig látogatható.
