Csirukat ölni sahtusért nem szép dolog, akinek van rá pénze, inkább érje be kasmírral és pasminával, esetleg vikunyával. Ez nem olyan mondat, amit az ember szívesen kapna egy nyelvvizsgán, még a tartalmának az elmagyarázásához is egy kisebb cikket kell írni. Kezdjük is.
A csiru a tibeti antilop helyi neve, az állat több ezer méteres magasságon él a Tibeti-fennsíkon és India északi részén. Az évszakok váltakozásával folyamatosan vándorol, és vele együtt vándorolnak azok a nomád orvvadászok, akik csiruk elejtéséből élnek. A tibeti antilopot ugyanis tilos vadászni, mert már nem sok példánya él: az ötvenes években még nagyjából egymilliós csirupopuláció 1998-ra a becslések szerint 45-75 ezresre zsugorodott. Ma már valamivel többen vannak, de még mindig fokozottan védett állatok.
Néhány másik hegyvidéki patáshoz hasonlóan a csiru testét is vékony szálú, finom gyapjú borítja, ami melegen tartja az állatot. Sőt, a tibeti antilop hasán található szőrzet még a himalájai hegyi kecske – avagy kasmírkecske – pehelyszőrénél, a kasmírgyapjúnál is vékonyabb szálú. Viszont a csirukat a kecskékkel szemben nem sikerült háziasítani, ezért csak vadászat révén lehet hozzájutni a gyapjukhoz, amit sahtusnak neveznek (angol átírással shahtoosh, a perzsa eredetű szó jelentése: „a gyapjak királya”). A sahtusból általában légiesen könnyű sálak készülnek, amiknek sokszor szintén sahtus a nevük. Egy ilyen sál elkészítéséhez mérettől függően három-öt antilopnak kell meghalnia, ráadásul a ruhadarab sokszor nem is melegít, hanem csak kiegészítő, dísze egy alkalmi öltözéknek.
A szálvastagság csak mikronokban mérhető (egy mikron egy mikrométer, a milliméter egyezred része), de aki tapintott már sima gyapjút és kasmírt, tudja, hogy kézzel is érezhető a különbség. Az emberi hajszál körülbelül 70-90 mikron vastag, és nincs az a juh, ami erre cserélné a szőrzetét. Már a kommersz juhgyapjú is sokkal finomabb, átlagosan körülbelül 25 mikron vastag, a merinói gyapjú még jobb, az nagyjából 20 mikronos. A kasmírkecske legfinomabb gyapja átlagosan 15 mikron vastag, de a csiru pehelyszőre még ezt is lepipálja 7-15 (átlagosan 11) mikronnal.
Természetesen nagy kereslete van A Létező Legfinomabb Gyapjúsálnak, és főleg ez az oka annak, hogy a tibeti antilopok száma pár évtized alatt a töredékére csökkent. Emiatt az indiai kormány már 1975-ben betiltotta a csiru vadászatát, 1992-ben pedig a veszélyeztetett fajokat védő washingtoni egyezmény (CITES) értelmében betiltották a sahtus nemzetközi kereskedelmét. Emiatt sahtussálat nemcsak árusítani illegális ma, de venni és birtokolni is.
Ez lassan ment át a köztudatba. 1994-ben az amerikai vadvédelmi szolgálat razziát tartott egy New York-i jótékonysági estélyen, amin 1400 dollárért árultak sahtusokat. A sálakat elkobozták, az importőr cég két tagja fejenként 32 ezer dolláros büntetéssel és próbaidővel megúszta az esetet. Megúszta, ugyanis vadvédelmi okokból tiltott áru tudatos csempészéséért Amerikában a pénzbüntetés hat számjegyű is lehet, a börtönbüntetés pedig öt évig terjedhet.
2000-ben a brit hatóságok csaptak le egy londoni kereskedőcégre, ahol 138 sahtust találtak, ott jóval enyhébb, 1500 font volt a bírság. 2001-ben a Vanity Fair arról számolt be, hogy több felső osztálybeli nő és szupermodell is szövetségi idézést kapott sahtus birtoklása miatt. Egyikük, Denise Hale nyilatkozott is a lapnak, és elmondta, először hall arról, hogy illegális ilyen anyagot birtokolni. Az eddigi legnagyobb sahtusfogást a svájci vámőrség és a Nemzetközi Állatjólléti Alap (IFAW) hozta össze 2005-ben, amikor 537 darab sahtuskendőt foglaltak le. A ruhadarabok értéke körülbelül 2,5 millió euró volt, előállításukhoz pedig legalább 1600 állatnak kellett elpusztulnia, ami akkor a faj teljes populációjának bő 3 százaléka volt.
Mindezek ellenére ma is működik a sahtus feketekereskedelme, egy nagyobb csiruszőr sálért akár 15 ezer dollárt (5 millió forint) is adnak, India egyes régióiban pedig egészen nyíltan árulják a sahtusokat. De nagyon etikátlan ilyen sálat vásárolni, mert a kereslet tartja életben az orvvadászatot. Emellett anyagi szempontból kockázatos is sahtust venni, mert a dílerek gyakran keverik az anyagot kasmírkecskegidák gyapjával, és a sahtusnak mondott sál kevesebb mint fele tartalmaz valódi csirugyapjút. Az emberi ujj ezt a különbséget nem képes érzékelni, csak mikroszkóp alatt vagy DNS-teszttel derülhet ki a turpisság. Emiatt az orgazdák nagy része meg is ússza a felelősségre vonást azzal, hogy ellenőrzéskor egyszerűen minőségi kasmírnak hazudja a sahtust.
Aki szeretné megkérdőjelezhető funkciójú, méregdrága ruhadarabokkal kifejezni a státuszát, az több sahtuspótlék közül válogathat. Kezdetnek ott van mindjárt a kasmír, aminek a szálvastagságtól függően több kategóriája van, de a legfinomabb, a pasmina (illetve a belőle kézzel szőtt kendő, ami szintén pasmina) tapintásra jól közelíti a csirugyapjút. Főleg a kasmírkecskegidák pasminája, ami átlagosan 13 mikron vastag, tehát már csak 2 mikronnal több, mint a tibeti antilopé, és aki kitapintja ezt a különbséget, annak már Marvel-képregényben a helye a szuperképességével.
A másik lehetőség a vikunya, egy dél-amerikai teveféle, ami szintén több ezer méteres magasságban él az Andokban, és ennek megfelelően pazar prémet növesztett magára. A vikunyagyapjú szálvastagsága átlagosan körülbelül 12 mikron, így nemcsak tapintásra, de árban is közelíti a sahtust. A vikunya tenyészthető, de csak nagyon szigorú szabályok szerint, az állatot csak két-három évente lehet nyírni, a szőre pedig nagy szakértelmet kíván, ezért egy vikunyagyapjúból készült ruha tényleg egy kisebb vagyon. Tessék, ez például egy hétezer dolláros stóla, de egy kisebb sálat már háromezerért is kapni.
A sahtustilalom és a vadvédelmi intézkedések egyébként jót tettek a csiruknak. Számuk 2009-re már 150 ezerre nőtt, és ezt a számot nagyjából azóta is tartják. Ezért 2016-ban a Természetvédelmi Világszövetség is módosította az állat „veszélyeztetett” státuszát „mérsékelten fenyegetettre”, de a sahtusra vonatkozó korlátozásokat nem oldják fel, hiszen az valószínűleg ismét rosszul érintené a csiruk populációját.