Valószínűleg senki nem jár Geiger–Müller-számlálóval metrózni, de ha valaki mégis így tenne, a berlini Rosenthaler Platz metróállomáson lenne mit mérnie: az Alfred Grenander által tervezett megállót ugyanis urántartalmú csempékkel rakták ki.
A svéd származású Alfred Grenander (1863–1931) a 20. századi Berlin egyik legfontosabb építésze volt, a városi vasúthálózatért végzett munkái miatt maradt fenn a neve. Grenander 1900-tól haláláig a berlini földalattit és magasvasút-hálózatot üzemeltető cégeknél dolgozott állomások, viaduktok vasmunkái, kocsibelsők, járdakioszkok, irodák és vasúti üzemek tervezőjeként. A mai napig fennmaradt néhány alkotása – többek között a Rosenthaler Platz metróállomás is.
Az állomás narancssárga csempéi a lengyelországi Kadynyből érkeztek Berlinbe. Urántartalmú csempéket évszázadokig használtak a kerámiaiparban, mivel az urán-oxid kiváló mázként használva, és meglehetősen nagy mennyiségben fordul elő a természetben. A népszerűsége többek között a rádiumnak is köszönhető: rádiumot az orvosi felhasználás mellett az 1920-as és 1930-as években gyakran használtak például órák számlapjainak készítésekor. Mivel 1 gramm rádium kinyeréséhez körülbelül három tonna uránra van szükség, óriási mennyiségű uránt bányásztak az új iparág fenntartása érdekében.
Magát az uránércet hulladéknak tekintették, ennek köszönhetően a csempe- és kerámiaipar viszonylag olcsó és bőséges mázanyagforrással rendelkezett. Élénk narancssárga, sárga, piros, zöld, kék, fekete, mályva színeket gyártottak belőle, és az ebben az időszakban (1920–1940 körül) épült házak és lakások mintegy 25 százalékához ilyen, uránnal mázolt fürdőszobai vagy konyhai csempét használtak. Ezeknek a sugárzását egy Geiger–Müller-számláló is képes kimutatni, amely érzékeli az urán bomlási lánca által kibocsátott béta-sugárzást.
A Rosenthaler Platz metróállomást 1930-ban építették, majd Berlin kettéosztottsága alatt, 1961 és 1989 között egyike volt a város számos „szellemállomásainak”, később ideiglenes határátkelőként szolgált a berlini fal leomlása után. Attól függetlenül, hogy egy Geiger–Müller-számláló kimutatja a csempék sugárzását, a Rosenthaler Platz nem veszélyes hely, a sugárzás szintje jóval a megengedett mennyiség alatt marad. A csempékből jórészt alfa- és béta-sugárzás árad, ha az ember fél méterre áll tőlük, a sugárzás a normál háttérsugárzás mértékére csökken.
Az All Radioactive blog szerzője egyébként elment, és lemérte, mennyire sugárzó az állomás: megállapította, hogy nem minden csempénél jelez a számláló, mivel sokat az idők során lecseréltek, és nyilvánvalóan nem uránnal mázoltat tettek a helyére.
Ez nem az első eset egyébként, hogy Berlinben olyan radioaktív anyagot találtak, amihez a helyi lakók is hozzáférhettek: 2010-ben radioaktív hulladékot fedeztek fel az aszfalt alatt a Stargarder Strassén Prenzlauer Bergben. Itt kis mennyiségű cézium 137-re, maghasadás során keletkező radioaktív termékre bukkantak, amelyet orvosi sugárterápiában is használnak. Ezt véletlenül fedezte fel a Német Vöröskereszt. Az anyagot kiásták és ártalmatlanították, de a kockázat egyébként is viszonylag alacsony volt. Egy személynek 50 órán át kellett volna ugyanazon a helyen állnia ahhoz, hogy a sugárzás károssá váljon.
A berlini metrómegálló nem is az egyetlen radioaktív tömegközlekedési állomás a világon, a New York-i központi vasúti pályaudvar, a rengeteg filmben is szereplő Grand Central Terminal is ilyen – ott az épületben található rengeteg gránit természetes radioaktivitása mozdítja meg a műszerek mutatóit.
(Exberliner, All Radioactive, Slow Travel Berlin, University of Glasgow)
