Amerika gyarmatosításának éveiben bevett szokás volt a skalpolás, a skalp egyfajta győzelmi trófea volt a betolakodó európaiak és az őslakos közösségek összecsapásai után. Nehezen elképzelhető, hogy miután lenyúzzák az ember hajas fejbőrét, képes életben maradni, egyeseknek mégis sikerült. Sőt, egy túlélő úgy emlékezett vissza, hogy meglepő módon fájdalommentes volt, amikor komancs indiánok tépték le a koponyájáról a bőrt, míg egy másik áldozat üzletet csinált az őt ért szerencsétlenségből.
A kalandregényeket és felfedezőtörténeteket író Peter Stark évekkel ezelőtt egy karácsonyi partin dobta be a skalpolás témáját két orvosnak. Az amerikai írót azért is foglalkoztatta a skalpolás, illetve főleg a kérdés, hogy túl lehet-e élni, ha valakinek lenyúzzák a hajas fejbőrét, mert Astoria című kötetének egyik szereplője, Edward Robinson maga is túlélte a skalpolást. A két orvos szerint bizonyos körülmények között megvan rá az esély, hogy életben maradhat valaki, miután megskalpolták. Például ha a vágásokat minél tompább késsel csinálják, amellyel nehezebb tökéletes és végzetes bemetszést ejteni. Szintén növeli a túlélés esélyét, ha alacsony a hőmérséklet, amikor a „beavatkozás” történik, mivel a hideg miatt összeszűkülnek az artériák, így kisebb az esélye annak, hogy az áldozat elvérzik.
A történelem során többen is előálltak a történettel, miszerint ők túlélték a skalpolást – ebbe a cikkbe négy ilyen történet került, a rend kedvéért időrendi sorrendben.
1755 novemberében a Pennsylvaniában élő telepest, Henry Kobelt és családját otthonában támadták meg az indiánok. A férfival, a feleségével és nyolc gyerekük közül hárommal végeztek, és mindannyiukat megskalpolták. Akkoriban ez nem volt meglepő, az őslakos közösségek rendszerint megskalpolták legyőzött ellenségeiket, fejbőrük levágott részét pedig megtartották, és trófeaként mutogatták.
Kobel másik öt gyereke megpróbált elmenekülni, és a házukhoz közeli erdőbe futottak. Az indiánok azonban rájuk találtak, és őket is megskalpolták. Mindössze ketten élték túl a mészárlást, majd napokkal a támadás után Kobel egyik életben maradt lánya levélben számolt be Pennsylvania kormányzójának a családjával történt szörnyűségekről.
Egy Josiah Wilbarger nevű texasi férfi még 12 évig élt azután, hogy 1833-ban skalpolták meg komancs indiánok. Wilbarger úgy emlékezett vissza, hogy a skalpolás meglepően fájdalommentes volt.
1864-ben a 14 éves Robert McGee és családja úgy döntött, egy jobb élet reményében nyugatra, egészen pontosan a Kansas állambeli Leavenworth városába vándorolnak, így hát felpakolták a szekerüket, és útnak indultak. Az út folyamán Robert szülei meghaltak, így a kamasz árván és egyedül érkezett meg Kansasbe. Ő azonban nem volt elveszett, szolgálatra jelentkezett a Fort Leavenworth katonai bázison. Mivel túl fiatal volt még a hadsereghez, végül egy ellátmányozó brigádhoz csatlakozott, amelynek tagjai mindenféle árukat, felszerelést szállítottak, többek között az új-mexikói Fort Union katonai bázisra is.
1864 nyarán is éppen úton voltak Új-Mexikóba az ellátmánnyal megpakolt szekerekkel, amelyeket a gyakori indiántámadások miatt katonák kísértek. Az órákon át tartó kutyagolás után a rekkenő júliusi hőségben a szekeresek és a katonák egymástól viszonylag távol letáboroztak és rövid pihenőt tartottak, amikor egy váratlan pillanatban Kis Teknős törzsfőnök vezetésével sziú indiánok támadták meg a szekereseket. Csupán néhány perc alatt feldúlták az egész tábort, nyilakkal és puskákkal lövöldöztek, lekaszabolták McGee társait, őt pedig – a legenda szerint – maga Kis Teknős skalpolta meg.
A támadás után nem sokkal a katonák is megérkeztek a mészárlás helyszínére, akik a holttestek összegyűjtése közben észrevették, hogy a megskalpolt McGee még életben van. A sérült kamasz fiút elvitték egy közeli katonai bázisra, ahol a tábor sebésze ellátta a sebeit, és valamilyen csoda folytán teljesen felépült.
William Thompson, aki távírókábeleket javított egy nebraskai vasútvonalon, 1867-ben épp munkába igyekezett, amikor rátámadt egy csapat sájen indián. Thompsont vállon lőtték, megskalpolták, majd otthagyták meghalni. Furcsamód a brit szerelő skalpját az indiánok nem vitték magukkal szuvenírként a támadás után, hanem ott hagyták Thompson teste mellett.
Miután a férfi magához tért és felfogta, mi történt, magához vette a skalpot, és elvitte egy omahai orvoshoz, arra kérve, hogy varrja vissza a fejbőrt a koponyájára. Ez nem jött össze, úgyhogy Thompson úgy döntött, pénzt csinál az őt ért szerencsétlenségből. Visszament Angliába, ahol pénzért kiállította a skalpját. Thompson skalpja idővel visszakerült Omaha város közkönyvtárába, ahol a mai napig őrzik és bizonyos alkalmakkor a kíváncsi közönségnek is megmutatják.
Bár arról kevesebbet lehet tudni, hogy a skalpolás gyakorlata mennyire volt elterjedt a gyarmatosítás évei előtt, elképzelhető, hogy a skalpolások száma nőtt, miután az első európai felfedezők megvetették a lábukat Amerikában. A skalpolás nemcsak az indián harcosok kultúrájára volt jellemző, a gyarmatokat irányító kormányzók vérdíjat tűztek ki az ellenséges őslakosok fejére, és pénzt adtak azoknak a katonáknak, akik elhozták nekik a legyőzött indiánok lenyúzott fejbőrét.
Akkoriban a skalpoláshoz szükséges kések többek között kovakőből vagy osztrigahéjból készültek. A skalpolás célja, jelentősége régiónként változott, a délkeleten élő őslakos közösségek például úgy hitték, ez tesz valakit igazi harcossá. A síksági indiánok képesek voltak még élő embereket megskalpolni, ellentétben az északkeleten élő törzsekkel, amelynek tagjai a skalpolás helyett inkább foglyokat tartottak. A legyőzött ellenség fejbőrét az indián törzsek felhasználták egyes rituálékhoz és törzsi táncokhoz is, vagy a harcos hordta azokat a ruháján mint valami győztes medált.