2022. november 14. – 04:57
A hidegháború paranoiája az 1960-as években volt a csúcson, ami azzal járt, hogy mind a szovjetek, mind az amerikaiak folyamatosan cirkáltattak olyan repülőgépeket, hajókat és tengeralattjárókat, amelyeket atomtöltettel is felszereltek. Időnként tévedésből vagy vészhelyzetből szabadultak meg atombombáktól ezek a járművek – ezek nem robbantak fel –, majd később megtalálták ezeket. Három amerikai bombának viszont örökre nyoma veszett.
Az Egyesült Államok 1960 és 1968 között folytatta a Chrome Dome-hadműveletet, amely abból állt, hogy elrettentés vagy egy esetleges gyors válaszcsapás céljából folyamatosan B52-es bombázókat tartott a levegőben. Ezek a gépek egyrészt Amerikai partjai körül cirkáltak, míg a déli útvonal a Földközi-tenger térségét érintette. Ebben az időszakban – melynek nagyszerű paródiája a Dr. Strangelove című Stanley Kubrick film – sok élesítetlen bombát veszített az amerikai hadsereg. Miután az 1980-as években feloldották a védelmi minisztérium erről szóló iratainak titkosítását, kiderült, hogy az 1950-es évektől kezdve, összesen legalább 32 úgynevezett törött nyíl baleset történt. Az így kioldott bombák közül a legtöbbet lokalizálták és el is szállították, három nukleáris töltetről viszont a mai napig nem tudni.
Az egyik valahol az amerikai Georgia állam egyik tengeri öblének, a Wassaw Sound iszapjában lehet. Ezt a 3400 kilót nyomó Mark 15 termonukleáris fegyvert 1958. február 5-én veszítették el. Az amerikai légierő két B47-es bombázója éppen egy Moszkva elleni támadást szimulált – Moszkva dublőrje a virginiai Radford volt. A Floridából felszálló gépek cikkcakkban közelítették meg a célpontot, mert így akarták tesztelni, hogy milyen órákon át manőverezni egy nehéz fegyverzettel a fedélzeten.
Odafelé minden jól ment, de a bázisra visszafelé menet egy másik kiképzési feladat balesethez vezetett. Más katonai gépeknek az egyik B-47-est kellett volna elfogniuk, de a másikat nem vették észre, az pedig megsérült. A pilóta kényszerleszállás mellett döntött, de előtte nagyjából 9 ezer méteres magasságból a vízbe dobta a nukleáris bombát. A robbanás elkerülését a bomba műszaki kialakítása tette lehetővé, a hasadási reakcióhoz szükséges nukleáris anyagot ugyanis a bombától elkülönítve tárolják. A későbbi fejlesztésekbe pedig még egy biztonsági elem bekerült, ez biztosította, hogy a nukleáris eszközök csak aktiválással robbanhattak fel. Ha a hagyományos robbanóanyagok be is robbantak, azok a radioaktív anyagot nem gyújtották be, mert az összenyomódás előtt kipréselték a bombából.
A Tybee-sziget közelében tengerbe zuhanó bombát tíz hétig keresték, majd elveszettnek nyilvánították. A bombát ledobó pilóta azt állította, hogy nem adták hozzá a plutóniummagot, így termonukleáris robbanásra nem kell számítani. Egy 1966-os védelmi minisztériumi levél szerint viszont a plutóniummag is benne van a bombában, amely így komoly veszélyt is jelenthet. A bomba jelenleg egy 1,5-4,6 méteres iszapréteg alatt lehet, de pontos helyét nem ismerik.
Egy másik bomba még banálisabb körülmények között veszett oda. 1965-ben az USS Ticonderoga nevű repülőgép-hordozón egy B-43-as atombombával megpakolt A4E Skyhawkot gurítottak a lifthez, de túl nagy volt a repülőgép sebessége. Az irányító személyzet érzékelte, hogy ez így nem lesz jó, de hiába integettek Douglas Webster pilótának. A gép egyszerűen legurult a hajóról, és a Filippínó-tenger mélyébe veszett. Ma egy japán sziget közelében, körülbelül ötezer méteres mélységben lehet az egy megatonnás bomba is. Az esetet csak 1981-ben hozta nyilvánosságra az amerikai védelmi minisztérium.
A harmadik amerikai atombombát 1968. január 21-én hagyták el, amikor az egyik Grönland felé tartó B-52-es bombázón tűz ütött ki. A lángokat nem tudták megfékezni, így a legénység hat tagja katapultált, míg a katapultülés nélküli, hetedik repülős a géppel együtt lezuhant a Thule légibázis közelében. A repülőgép tengeri jégre zuhant, és ezután az általa szállított négy B28FI termonukleáris bomba hagyományos töltetei detonáltak is. A hasadási reakció ezúttal sem indult be, de így is jelentős terület szenvedett el radioaktív szennyezést. Az amerikai hadsereg a kármentesítő munkálatokkal ezért még a szennyezett jeget is acéltartályokba pakolták. A négy bomba közül hármat megtaláltak a keresőcsapatok, de a negyedik töltetnek nyoma veszett a tengerben, hiszen a lángoló roncsok és a detonáció néhány óra alatt megolvasztotta a jeget. Végül ez a baleset vezetett ahhoz is, hogy leállították a Chrome Dome-ot.
Hogy miért nem találták meg ezeket a bombákat, annak több magyarázata is van. Az egyik az, hogy az akkori repülőknek nem volt fekete dobozuk, így az nem segíthetett a megtalálásukban. Búvárokkal és tengeralattjárókkal pedig nagyon költséges átfésülni egy nagyobb tengerfenéki területet. A radioaktív sugárzás mérése sem feltétlenül célra vezető megoldás, mert az atombombákat úgy tervezték, hogy ne legyenek különösebben radioaktívak, hiszen akkor nem is lehetett volna velük dolgozni. Ha radioaktív jelet akarnak mérni, akkor nagyon közel kell menni hozzájuk.
Könnyen előfordulhat, hogy az említett három atombombán kívül is vannak még olyanok, amelyeknek helyéről semmit sem tudunk. Az Egyesült Királyság, Kína, Franciaország és természetesen a Szovjetunió is rendelkezett ilyen fegyverekkel, de ezek az országok nem osztottak meg olyan adatokat, mint az Egyesült Államok. Az 1986-ig körülbelül 45 ezer nukleáris fegyvert felhalmozó szovjetekről azért van némi információ. A dokumentált esetek viszont annyiban különböznek az amerikaiakétól, hogy minden elveszett bomba tengeralattjárókhoz kötődik, és ismert a bombák helye, még ha nem is tudják felhozni azokat. Persze még ezeken kívül is lehetnek elveszett nukleáris fegyvereik.