A vadászpilóta, aki lelőtt egy műholdat

2022. szeptember 05. – 04:54

A vadászpilóta, aki lelőtt egy műholdat
Az F–15-ös, amint útjára bocsátja az ASM–135-öst – Fotó: U.S. Air Force

Másolás

Vágólapra másolva

1957 októberében a Szovjetunió sikeresen Föld körüli pályára állította a Szputnyik–1-et, a világ első műholdját, és ezzel az emberiség belépett az űrkorszakba. Ma már nehéz elképzelnünk az életünket műholdak nélkül, de annak idején a világ vezetői nem GPS-t, Google Mapset és Elon Musk űr-Tesláját vizionálták a tudományos-technológiai áttörés eredményeképpen, hanem az addig is elég súlyos hidegháborús paranoiára tettek rá még egy lapáttal a műholdak. Rögtön el is indult az agyalás az amerikai és a szovjet oldalon is, hogy hogyan lehetne az űrből kémkedni, illetve támadni az ellenséget, és persze kiiktatni a másik ilyesmire szánt műholdjait. Ebből született az amerikai légierő és a NASA közös programja, az ASAT (a rövidítés annyit tesz, antiműhold).

Eleinte légvédelmi rakéták továbbfejlesztésében gondolkodtak, akár a földről, akár repülőgépről indítva, de a tesztek elég elkeserítő eredményeket hoztak. A korai ötletek között szerepelt nukleáris rakéta is, de nagyon megbízhatatlannak és kockázatosnak ítélték; illetve olyan kamikaze műhold, ami szinkronizálja a pályáját a célponttal, majd a közelében felrobbantja magát – itt a gond az volt, hogy túl sok időre volt szüksége mindehhez. Amikor a hetvenes évek végén még mindig nem volt egyetlen működőképesnek tűnő megoldásuk sem, a szovjetek viszont egy csomó sikeres teszten voltak túl, Carter elnök kiadta a parancsot a légierőnek: ha törik, ha szakad, csináljanak valami hatékony műholdromboló fegyvert, pénz nem számít. (Ironikus mellékszál, de a szovjetek éppen azért pörgették fel a saját űrfegyverfejlesztésüket, mert Brezsnyevnek meggyőződése volt, hogy a NASA akkoriban indult űrsiklóprogramja valójában totális pusztítással fenyegető, atombombaszóró űrfegyvereket épít.)

ASM–135 ASAT – Fotó: U.S. Air Force
ASM–135 ASAT – Fotó: U.S. Air Force

Így jutunk el az ASM–135 műholdelhárító rakéta kifejlesztéséig. A koncepció elég merész volt:

  • végy egy némileg átalakított F–15-ös vadászgépet,
  • akassz rá egy 5 méter hosszú, 1200 kilós rakétát,
  • repülj fel vele kb. 11 ezer méter magasba, és ott gyorsíts majdnem hangsebességig,
  • lődd ki a rakétát, ami még további két gyorsítófokozat felhasználásával és ledobásával éri el a csúcssebességét,
  • és ezzel telibe trafálja az odafenn keringő célpontot, ami az ütközés puszta erejétől megsemmisül, nem kell robbanóanyagot se használni.

Az ASM–135-öst a Boeing, a Lockheed és az LTV hadiipari óriáscégekkel (utóbbi már nem létezik, 2001-ben csődbe ment) együttműködve fejlesztette ki a légierő, eredetileg 500 millió dolláros költségvetéssel, amit persze a végére sokszorosan túlléptek. Négy év kellett ahhoz, hogy egyáltalán a tesztelésig eljusson a rakéta, és még további három, hogy éles körülmények között, egy valódi műhold ellen próbálják ki. Négy pilótát képeztek ki a manőverre, közülük Wilbert Doug Pearson őrnagyra, a vietnámi háború veterán vadászpilótájára esett a választás, hogy az első katona legyen űrbeli harci bevetésen.

Wilbert Doug Pearson – Fotó: U.S. Air Force
Wilbert Doug Pearson – Fotó: U.S. Air Force

Az éles teszt körülményei elég feszültek voltak, egyrészt akkor már bőven milliárdos összeget emésztett fel a projekt, másrészt Reagan elnök hírhedt űrháborús programja, az SDI 1983-ban eléggé felfokozta az amúgy is kissé feszült hidegháborús hangulatot. A teszt időpontját éppen két hónappal a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló genfi csúcstalálkozó előttre tűzték ki, és diplomáciailag tényleg nem tűnt kirobbanóan jó ötletnek közvetlenül ezelőtt egy új hi-tech űrfegyvert tesztelgetni.

Végül csak meglett az engedély a tesztre, és a célpont is: a Solwind nevű, tudományos célú műholdat szemelték ki, ami akkor már túl volt a hivatalos életciklusa végén, még úgy-ahogy működött, de a lemerülő akkumulátorai miatt már nem tudott megbízható adatokat szállítani. A feladat nehézsége abban állt, hogy egy iszonyatos sebességgel haladó, aránylag kis célpontot (a nagyjából autóméretű, egytonnás, a pályáján 25 ezer km/óra sebességgel keringő műholdat) kellett eltalálni egy szintén irtózatosan gyors és kicsi lövedékkel: a gyorsítók leválása után a rakéta végső fokozata, az MHV egy mindössze 14 kilós, a tengelye körül másodpercenként 30-at pördülő golyó, egy 11 ezer kilométeres sebességű szuperszonikus parittyalövedék volt. Mintha egy pisztollyal akarnánk lelőni egy kilőtt puskagolyót röptében.

Ezt nyilván nem lehetett a pilóta reflexeire bízni, így a pályaadatokat mind előre kiszámolták, Pearson őrnagy dolga csak annyi volt, hogy a megfelelő sebességgel érkezik a megfelelő pozícióba a géppel, a többit már elintézi az automatika. Csak hogy érezzük, micsoda kihívás lehetett ez: 1985-öt írtunk, ebben az évben állt munkába a legendás Cray-2, ami egészen 1988-ig volt a világ legerősebb szuperszámítógépe. A számítási teljesítménye 1,41 gigaflops volt, ami nagyjából a 8-10 évvel ezelőtti tabletek szintje.

A feladat lehetetlennek tűnt, de sikerült: valahol Hawaii fölött 550 kilométeres magasságban a Solwind műholdat ezernyi szilánkra robbantotta szét a becsapódás, a maradványoknak közel húsz évre volt szükségük, hogy űrszemétként keringve végül visszatérjenek a Föld légkörébe, és ott a súrlódástól elégjenek.

A Solwind – Fotó: NASA
A Solwind – Fotó: NASA

Három hónap múlva a kongresszus megszavazta a műholdelhárító rakéták űrben végzett éles tesztjeinek betiltását. Ez konkrétan egy nappal azután történt, hogy a légierő fellőtt két műholdat, csak azért, hogy célpontként szolgáljanak a következő éleslövészethez. A tesztelés, ha nem is űrbéli körülmények között, de folytatódott, bár a program költsége ekkor már túllépte az eredetileg tervezett összeg tízszeresét, és 5 milliárd dollár fölött járt. Az ASM–135 a politika játékszerévé vált, a Pentagon költségvetéséről szóló kongresszusi vitákban alkudoztak róla, és végül 1987-ben technikai nehézségekre, a büdzsé túllépésére és az állandó csúszásokra hivatkozva leállították a programot. Eddigre 15 legyártott műholdgyilkos rakéta várt már bevetésre, és egy kétszer tíz F–15-ösből álló műholdvadász szakasz felállítását tervezte a légierő – amiből így már nem lett semmi.

A műholdelhárítás azóta is a haditechnika extrém részterületének számít, foglalkoznak ilyesmivel a kínaiak, az indiaiak és az oroszok is. A megoldások kevésbé brutálisak, a kiszámíthatatlan és mindenkire veszélyes űrszeméttel járó pusztítás helyett inkább a műholdak megvakítására, megzavarására, a berendezéseik lézeres megrongálására, a kommunikációjuk elvágására utaznak. Vadászrepülőről műholdat lelőni azóta sem jutott eszébe senkinek, a műholdgyilkos rakéták egyikét viszont bárki megnézheti, Washingtonban a Smithsonian repülőmúzeumában van kiállítva.

(Smithsonian, Edwards Air Force Base Archives, The F-15 ASAT Story)



Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!