Száz éve halt meg a sarkkutató, aki kudarcot vallott, mégis legenda lett

Két hét sem telt el azóta, hogy tizennégy éves év csúszás után fellőtték a 11 milliárd dolláros James Webb űrteleszkópot, amelynek a tervek szerint hatalmas szerepe lehet majd az univerzum titkainak feltárásában. Az űr felfedezése kétségtelenül az emberiség eddigi legmonumentálisabb kalandjának tűnik, bő száz évvel ezelőtt azonban hasonlóan nagy vállalkozásnak tűnhettek a motoros repülés és a sarki expedíciók is. Ez utóbbiról elsőként alighanem a Déli- és az Északi-sarkot is elsőként elérő norvég Roald Amundsen, esetleg a brit Robert Scott juthat eszébe az olvasónak,

pedig az Antarktisz felfedezésének hőskorában inkább egy másik brit, Ernest Shackleton vitte a prímet, aki 1922. január 5-én, vagyis éppen ma száz éve, egy antarktiszi expedíción halt meg.

Shackleton három expedíciót is vezetett a kontinensre, és bár ért el sikereket, a kitűzött célját egyszer sem sikerült teljesítenie. Azt viszont bebizonyította, hogy az éhezés, a hajóját fogságba ejtő, majd elsüllyesztő jégtáblák, az utolsó szalmaszálként bevetett mentőcsónakot ostromló jéghideg hullámok és Dél-Georgia havas hegyei sem állhatnak az útjába, ha a legénysége túlélése a tét. És az is kiderült, hogy ha teljesen reménytelen helyzettel kell szembenézni, nála jobb vezetőt keresve sem lehet találni a feladatra.

Egy felfedező születése

Ernest Henry Shackleton 1874-ben látta meg a napvilágot szülei második gyerekeként és első fiaként (egyáltalán nem kapcsolódó, de érdekes adalék, hogy egyetlen öccse, Frank Shackleton is ismertté vált később, miután meggyanúsították az ír koronaékszerek 1907-es ellopásával). Orvos apjának praxisa, illetve a család angol származása miatt azonban Ernest fiatalon Londonba költözött a szüleivel. Apja azt szerette volna, hogy hozzá hasonlóan ő is orvosnak tanuljon, ám a rengeteget olvasó fiút fűtötte a kalandvágy, így már 16 évesen csatlakozott egy Hoghton Tower nevű kereskedőhajó legénységéhez. Az hamar kiderült, hogy Shackletonnak van tehetsége a hajózáshoz, két év alatt elsőtisztté lépett elő, 24 évesen pedig megszerezte az elérhető legmagasabb fokozatú tengerészengedélyt.

Shackleton ez idő alatt természetesen rengeteget utazott, és számos hajón szolgált, a fordulópontot azonban az jelentette számára, amikor a második búr háború idején egy csapatszállító hajóra szegődött el. Itt találkozott ugyanis Cedric Longstaff-fel, akinek apja, Llewelyn W. Longstaff volt az éppen akkoriban szerveződő brit antarktiszi expedíció fő pénzelője. A fiatal Henry pedig rövid úton meg is győzte a férfit arról, hogy ott a helye az egyik hajón. 1901. február 17-én Shackletont hivatalosan is kinevezték a Discovery nevű hajó harmadtisztjévé, ezzel pedig kezdetét vette életének addigi legnagyobb kalandja.

A zászlóshajó nyomán Discovery-expedícióként emlegetett küldetést a később legendává váló Robert Scott vezette, Shackletonnak azonban már itt is komoly szerep jutott. A legénység köreiben is népszerű tiszt egyike volt annak a két embernek, akit Scott magával vitt egy gyalogos expedícióra a Déli-sark felé, melynek célja nem a sark elérése volt, de a felfedezők így is minden korábbi társuknál délebbre jutottak el. Ez már csak azért is volt nagy szó, mert a három kalandort hóvakság, fagyási sérülések és skorbut is hátráltatta, Shackleton pedig a visszaútra már saját bevallása szerint is nagyon legyengült.

Scott későbbi állításait viszont, melyek szerint szánon kellett húzniuk őt, később tagadta, a felfedező beszámolójának publikálása után pedig feltett szándékává vált, hogy visszatérjen az Antarktiszra és túlszárnyalja társát.

Shackleton ebből a vágyából nem is csinált titkot, miután pedig benyújtotta részletes terveit a saját, meglehetősen ambiciózus expedíciójára, melynek a déli mágneses pólus megtalálása mellett a Déli-sark felfedezése is szerepelt a céljai között, a férfinak sikerült is felhajtania több tehetős donort a küldetés finanszírozásához, 1908. január 1-jén útnak is indult első saját expedíciójára a Nimrod nevű hajón. Az expedíció már az elején nehézségekbe ütközött, ám az előző expedíción is népszerű – egyes vélemények szerint olyannyira, hogy Scott valójában nem az egészségügyi problémái, hanem emiatt küldte haza idő előtt – Shackleton tett arról, hogy a cudar körülmények között is fenntartsa a legénység morálját.

A Nimrod-expedíció minden kitűzött célt ugyan nem ért el, de így is sikeres lett. Shackletonék megtalálták az akkor éppen szárazföldön is megközelíthető déli mágneses pólust – vagy legalábbis azt hitték, később kiderült, hogy hiba csúszott a számításaikba, így nem az akkori konkrét pontra tűztek ki zászlót –, közelebb jutottak a Déli-sarkhoz, mint előttük bárki, és az Antarktisz második legmagasabb vulkánját, a Mount Erebust is ők mászták meg először. Ez pedig bőven elég is volt ahhoz, hogy Shackletont otthon hősként ünnepeljék, és még Roald Amundsen is kifejezte az elismerését.

A férfi hazatérése után számos előadást tartott az élményeiről, a Pesti Napló 1910. január 11-i, az Arcanumban elérhető számának tanúsága szerint pedig Magyarországon is járt a Magyar Földrajzi Társaság meghívása nyomán. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy nem ez volt az egyetlen kapocs Shackleton és Magyarország között: az akkor még az országhoz tartozó Nagybányán koncessziót nyert el egy bányára, amelynek fejlesztéséből pénzt remélt. A felfedező 1910-ben feleségének azt írta, soha nem tér vissza az Antarktiszra, amikor azonban 1912 elejére bebizonyosodott, hogy Amundsen a világon elsőként érte el a Déli-sarkot, mégis belevágott egy újabb expedíció megszervezésébe.

A Déli-sark lejárt lemez, szeljük át a kontinenst

Amundsen sikere nemcsak a vele egy időben expedíciót vezető, a Déli-sarkot 33 nappal később elérő Scottot törte össze, hanem az előző expedícióján sarkhódítással tervező Shackletont is, ám egy nagy cél még mindig maradt előtte. Ez pedig nem volt más, mint a kontinens átszelése, amelyet korábban egy skót felfedező, William Speirs Bruce már belengetett, de pénz hiányában elkezdeni nem tudott, a német Wilhelm Filchner pedig meg is próbálta, de nem járt sikerrel. Shackleton úgy látta, hogy ez az utolsó nagy antarktiszi expedíció, amelyet még senki sem csinált meg, 1914-ben pedig közzé is tette a grandiózus terveit a megvalósításra.

A tervek két hajóval számoltak: a kontinenst átszelő csapatot az Endurance szállította volna az Antarktisz északnyugati oldalán található Weddell-tengernél lévő Vahsel-öbölbe, míg az Aurora a kontinens túlfelén kötött volna ki, és az utánpótlásért lett volna felelős, hogy Shackletonék ne haljanak éhen a durván 2900 kilométeres út alatt. Shackleton tervezett expedíciója komoly érdeklődésre tartott számon Nagy-Britanniában, rengeteg helyről kapott is pénzt a megvalósítására, és több mint ötezren jelentkeztek a legénységébe.

A kiválasztási procedúra során Shackleton gyakran úgy tette le a garast emberek mellett, hogy nem is beszélt velük, máskor olyan szokatlan kérdéseket tett fel, mint hogy tudnak-e énekelni, és azt is világossá tette, hogy a hajókon a tudósok, a tisztek és a matrózok is ugyanolyan arányban veszik majd ki a szerepüket a feladatokból. A legénységben persze voltak régi motorosok is, köztük azzal a Frank Wilddal, aki pár éve Shackleton oldalán menetelt a Déli-sark felé, ezúttal pedig a jobbkezeként segítette a felfedezőt. A hajó 1914 augusztusában, pár nappal azután futott ki a kikötőből, hogy Németország hadat üzent Oroszországnak,

december elején pedig elérte, majd el is hagyta Dél-Georgia szigetét, és célba vette a Vahsel-öblöt, fedélzetén 28 emberrel, 69 kutyával és egy Mrs. Chippy nevű macskával.

A hajó hamarosan elérte az Antarktiszt körülvevő jégtorlaszt, és lassan, de biztosan haladt a kontinens felé, január közepén azonban egy különösen erős szélvihar keményen összenyomta a jégtáblákat, az Endurance pedig fogságba esett. A legénység egyik tagja, Thomas Orde-Lees szavai szerint a hajó úgy be volt ékelődve a jégbe, mint egy darab mandula egy tábla csokoládé közepén, így hiába voltak nagyjából egy napra a céljuktól, az egyetlen lehetőségük a várakozás volt. Alexander Macklin, a hajó egyik orvosa azt írta, hogy Shackleton nem esett kétségbe, csak közölte a legénységgel a helyzetet, és felkészült a télre (Frissítés: ami a déli féltekén valójában a nyár volt, utólag is elnézést kérünk a kavarodásért). Az Endurance kapitányával, Frank Worsley-vel viszont megosztotta az aggodalmát – mint mondta, lehet, hogy beletelik majd pár hónapba, de a hajó előbb-utóbb meg fogja adni magát a jég szorításának.

Durván egy hónappal a hajó fogságba esése után Shackleton úgy döntött, megpróbálja kiszabadítani, a legénység pedig éjt nappallá téve dolgozott, hogy ez valósággá váljon. Átmenetileg sikerült is mozgásra bírniuk az Endurance-t, ám hamar kiderült, hogy a hajó nem bír a több méter vastag jégtáblákkal, Shackleton pedig rövidesen felhagyott a próbálkozással, és elfogadta, hogy a következő időszakban a hajó lesz a főhadiszállásuk. A legénység pedig hitt is az általuk csak Főnöknek hívott felfedezőben, és meglepően jól viselték a bezártságot – nappal a jégtáblákon fociztak, este pedig a hajó stílusosan Ritznek keresztelt gyomrában múlatták az időt különféle játékokkal, énekléssel és beöltözős bulikkal. A szánhúzó kutyák is nagy segítséget jelentett, a jégtáblák fogságában egyre többen barátkoztak meg az alapvetően munkára szánt állatokkal.

Ez lehetne az eredeti Mentőexpedíció

A következő időszak így a körülményekhez képest meglepően nagy kényelemben telt el, a déli tél közeledése azonban nemhogy nem javított, hanem inkább rontott Shackletonék helyzetén. Április elejére hatalmas mennyiségű jég torlódott fel az Endurance mellett, a hajó pedig a legénység erőfeszítései ellenére megadta magát a hetek óta tartó iszonyatos nyomásnak, így az expedíció tagjainak minden reménye elszállt arra, hogy valaha továbbhaladjanak vele. 1915 októberében, kilenc hónappal azután, hogy az Endurance a jég fogságába esett, Shackleton kénytelen volt arra utasítani a legénységet, hogy hagyják el a hajót és verjenek tábort az azt körülvevő jégtáblákon.

A hajó haláltusája alatt a legénységnek sikerült a rakomány legnagyobb részét kimentenie, ám az olyan feleslegesnek ítélt dolgokat, mint a könyvek, a ruhák, a különféle eszközök és a személyes holmik, inkább hátrahagyták, hogy a lehető legkevesebb dolgot kelljen magukkal cipelniük. Hasonló sorsra jutottak a kisebb kutyák és a macska is, a legénység kénytelen volt agyonlőni az állatokat. Az eredeti terv az volt, hogy gyalog és szánokkal próbálnak meg eljutni a szárazföldig, ám ez a terv hamar kútba esett, így kénytelenek voltak tovább táborozni a jégtáblákon, és reménykedni, hogy a Paulet-sziget irányába sodródnak majd, ahol korábban ellátmányt helyeztek el az expedíció számára.

1916 elejére minden felhalmozott élelem elfogyott, és lényegében csak a jégtáblákon levadászott fókák és pingvinek tartották életben az expedíció tagjait. Ahogy teltek a hónapok, a vadászat is egyre ritkábban járt sikerrel, így márciusban Shackleton arra utasította az embereit, hogy lőjék le a megmaradt kutyákat, hogy legyen mit enniük. A jégtáblájuk időközben közel került a Paulet-szigeten található raktárhoz, ám a jég miatt esélyük sem volt átkelni, így tovább sodródtak, mint később kiderült, az Elefánt-sziget felé. Shackleton ekkor újabb vakmerő lépésre szánta el magát, és az Endurance mentőcsónakjaiba parancsolta az embereit, akik Worsley kapitány vezetésével egy hétig tartó hánykolódás után kikötöttek a szigeten.

Worsley ezen a ponton 80 órája volt ébren, a legénység tagjait vérhas és tengeribetegség kínozta, és sokan az őrület határán álltak, de rendületlenül húzták az evezőket, így április 15-én, 497 nap után ismét szárazföldön állhattak.

Ezzel viszont a problémáik nem oldódtak meg, mert az Elefánt-szigeten nem élt senki, és arra is elenyésző volt az esély, hogy bárki felfedezi őket itt, így Shackletonnak ismét improvizálnia kellett. A Főnök pedig improvizált is, és úgy határozott, hogy néhány emberével együtt mentőcsónakba száll, és megpróbál elhajózni a majdnem 1300 kilométerre lévő Dél-Georgia szigetére, ahonnan másfél éve elindultak. A felfedező és emberei hetekig hánykolódtak a tengeren, megküzdve az olykor több méteres, jéghideg hullámokkal, de csodával határos módon végül megpillantották Dél-Georgiát, a vihar miatt azonban éppen a szigeten található bálnavadász-állomással átellenes oldalon kötöttek ki, így gyalog kellett átkelniük a korábban ember által érintetlen hegyeken és gleccsereken, hogy elérjék a céljukat.

Shackleton és két társa nem rendelkezett komoly hegymászói tapasztalattal, azt sem pontosan tudták, hogy merre kell menniük, de újabb heroikus, másfél napos küzdelem árán átverekedték magukat a sziget túloldalára, és 1916. május 20-án délután besétáltak a bálnavadászok állomására. A hegyekből érkező három férfit természetesen senki nem ismerte meg, még az állomás vezetője sem, aki jól ismerte Shackletont, amikor azonban a felfedező bemutatkozott neki, a legenda szerint eleredtek a könnyei (más források szerint meg a találkozót rögzítő öreg norvég bálnavadász fakadt sírva). Shackleton a bálnavadászok segítségével előbb megmentette a sziget túloldalán ragadt embereit, pár nappal később pedig elindult az Elefánt-szigetre. Több mint három hónap és négy kísérlet után pedig augusztus végén végre meglátta a partot, és húsz hónap után egészen hihetetlen módon a legénységének minden tagját kimentette a szigetről.

Ha minden remény elszállt, imádkozz Shackletonért

Shackleton életének legnagyobb kihívása ezzel véget ért, 1917-es hazatérésekor azonban nemcsak a saját legyengült testével kellett szembenéznie, hanem a még mindig dúló világháborúval is. A felfedező az állapota ellenére önként vállalkozott a katonai szolgálatra, és többször is kérte, hogy helyezzék át a francia frontra, végül azonban inkább Buenos Airesbe küldték, hogy megpróbálja meggyőzni Chilét és Argentínát arról, hogy szálljanak be a háborúba az antant oldalán, ám ebben nem járt sikerrel. 1918-ban aztán az orosz polgárháborúban is részt vett tanácsadóként, hazatérte után pedig Észak-Oroszország gazdaságának fellendítésére vonatkozó ötletekkel állt elő, ám a régióban végül a bolsevikok vették át az uralmat, így sok más próbálkozásához hasonlóan ezúttal is kútba estek a tervei.

A felfedező 1921-ben negyedjére is visszatért az Antarktiszhoz, ezúttal egy Questnek keresztelt norvég fókavadászhajó fedélzetén, oldalán az Endurance legénységének számos tagjával, és bár Rio de Janeiróban a gyanú szerint szívrohamot kapott, továbbhaladt Dél-Georgia felé. Shackleton másnap a hajón magához hívatta az expedíció orvosát, és fájdalmakra panaszkodott, mire az orvos azt mondta neki, hogy hétköznapibb életet kellene élnie, és abba kéne hagynia az ivást, amire az előző expedícióról hazatérve szokott rá. A tanácsot viszont már nem volt ideje megfogadnia: 1922. január 5-én hajnalban szívrohamot kapott, és 47 évesen meghalt.

Az utolsó expedícióján is vele tartó Frank Wild még elvitte a hajóját az Antarktiszig, de egy hónap után feladta a jégtáblák áttörésével való kísérletezést, és az Elefánt-sziget felé vette az irányt. A hajóról ő és a legénység is megnézték még egyszer utoljára a szigetet, ahol hónapokig minden nap úgy keltek, hogy Shackleton ma megmenti őket, majd visszafordultak, és végleg elhajóztak északra. Ernest Shackleton így végül sosem érte el a Déli-sarkot, és az Antarktiszt sem tudta átszelni, így lényegében mindenben kudarcot vallott. Azt viszont megmutatta, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is képes megtenni mindent, ami ahhoz kell, hogy életben tartsa a társait, és joggal szolgált rá kortársa, Sir Raymond Priestley későbbi szavaira, aki 1956-ban azt mondta:

ha tudományos szemléletmód kell, hívd Scottot, ha hatékonyság és gyorsaság, Amundsent, de ha beüt a krach és minden remény elszállt, ess térdre és imádkozz Shackletonért.