Űrhajósnak lenni nehéz, nem csupán testi, hanem a lelki megterhelések miatt is. Például az, aki az űrbe megy, hiába énekelné Zámbó Jimmytől, hogy „aki sír, szomorú, könnye hullhat énrám”. Mert nem hullhat, a súlytalanság – pontosabban szólva a mikrogravitáció – miatt.
A jelenségről régebb óta tudnak az űrügynökségek, de 2011 májusában került igazán a köztudatba, amikor apró malőr történt az utolsó előtti űrsiklóküldetésen. Egy közel hétórás űrséta során Andrew Feustel és Mike Fincke asztronauták új tápkábeleket húztak ki a Nemzetközi Űrállomás (ISS) orosz és amerikai moduljai közé, de öt óra elteltével váratlan probléma miatt kellett félbehagyni a munkát. Feustel sisakjának belső feléről elkezdett leválni a páraképződést gátló réteg, és az egyik levált lemezke az űrhajós szemébe került. Ezután hangzott el a két űrhajós között a történelminek nehezen nevezhető, de a szituációban teljesen adekvát beszélgetés:
– Csak mondom, hogy a jobb szemem éppen veszettül szúr. Könnyezik rendesen. Valami belemehetett.
– Sajnálom, haver.
Aki búvárkodott már, tapasztalhatta, hogy a búvármaszkok üvegét sokszor mosogatószerrel kenik ki belülről, hogy megelőzzék a páraképződést. Egészen hasonló anyagból áll az a bevonat, ami az űrsisakok belső felén található, így Feustel több száz kilométerre a Földtől pontosan azt érezte, mint bárki, akinek házimunka közben mosogatószer megy a szemébe. És nemcsak a lepergett szer csípte az űrhajós szemét, hanem maguk a könnyek is kényelmetlen érzést okoztak. Mert mint két évvel később egy másik űrhajós, a közösségimédia-sztár Chris Hadfield diákok kérdésére a Twitteren elmondta: az űrbéli könny kicsit szúr.
A sírás evolúciós értelme még nem tisztázott pontosan, részben biztosan egy enyhítő, rossz állapotot csillapító mechanizmus, de a szociális kapcsolatokban is lehet haszna. A szúrós könny viszont sehogy nem illik a képletbe, de az evolúció nem is űrbéli túlélésre fejlesztette az embert. Odafent a folyadékok máshogy viselkednek, az emberi testben levők is, és orvosi tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy a szemet hogyan befolyásolja a hosszú tartózkodás az űrben. A szemszárazság például gyakori tünet, és a kiszáradt szem könnyebben irritálható, akár golyóvá összeállt könnyel is.
Igen, golyóvá, mert a könny a mikrogravitációban nem cseppformát képez, hanem inkább apró gömböcskékké áll össze. És mint említettük, nem hullik – ezt Hadfield be is mutatta, amikor az ISS-en járt.
Ez okozta az igazán nagy problémát Feustel űrsétáján. Mert ahogy az űrhajós a szemébe került bevonat hatására könnyezni kezdett, a könnye nem távolodott el a szemétől, és a látását egyre jobban zavarták a gyűlő testnedvgolyók (na, most már ezt a szót is ismeri a Google). Feustel találékonyan oldotta meg a helyzetet. Egy a sisakjába nyúló, szivacsos végű eszközt manőverezett a szeméhez, és sikerült letörölnie a könnyeket – az eszköz eredeti funkciója amúgy az orr befogása lett volna nyomáskiegyenlítő manőver esetén. A törlés után folytatódhatott az űrséta terv szerint.
Az űrben sírni tehát kellemetlen és zavaró, de szép látvány is lehet: egy másik űrsiklót járt űrhajós, Ron Parise szerint ha a könnygolyók elég nagyok, egy idő után elválnak a szemtől és szabadon lebegnek. Vagyis azt az űrállomáson is nyugodtan lehet énekelni, hogy „aki sír, szomorú, könnye szállhat felém”.
