Két dél-amerikai ország évtizedek óta presztízsharcot vív, hogy kié az Antarktisz egy nagyobb szelete: bár a világ többi része egyik igényt sem ismeri el, Argentína és Chile állandó civil településeket is létesített a déli kontinensen. Terhes nőt importáló diktatúra és gyerekcsináló viszontválasz a jeges földrész birtoklásáért.
Nem tudjuk, pontosan, ki volt az első ember, aki Antarktisz jegére lépett: miután 1820-ban a von Bellingshausen vezette orosz expedíció megpillantotta a kontinenshez kapcsolódó jégselfet, többen is állították ezt magukról – de a legvalószínűbb verzió szerint erre csak 75 évvel később került sor, amikor a norvég Carsten Borchgrevink a csónakból a jeges vízbe ugrott egy hatalmas elsőzéssel, hogy senki ne előzhesse meg. Azt viszont biztosan tudjuk, ki volt az első ember, aki az Antarktiszon született: az argentin Emilio Marcos Palma 1978. január 7-én látta meg a napvilágot a Base Esperanzán – magyarul a Remény bázison.
Az Antarktiszon ritkán fordul elő, hogy nem ér el időben a taxi a szülészetre, és Emilio sem véletlenül született pár ezer kilométerrel arrébb a tervezettnél. Anyját az akkor tomboló katonai diktatúra közepette az argentin hadsereg szállította a lakatlanként számon tartott déli kontinensre, hét hónapos terhesen. Pontosan azért, hogy ő legyen az első ember, aki ott hozza világra gyermekét. Ennek tisztán politikai okai voltak, és a dolognak megvannak a maga előzményei.
Argentína már 1904-ben meteorológiai megfigyelőállomást létesített az Antarktisz melletti Dél-Orkney-szigeteken, kitűzték a kék-fehér-kék zászlót, és hamarosan bejelentették igényüket egy nagyobb szeletre az Antarktiszból. Leginkább az 1494-es tordesillasi szerződésre hivatkoztak, amelyben Spanyolország és Portugália osztotta fel egymás között a világot pápai szentesítéssel. Argentína magát ennek jogos örökösének gondolva formált igényt az Antarktiszra, akárcsak a szomszédos Chile, de mindketten geológiai érveket is bevetettek: eszerint az antarktiszi Palmer-föld az Andok Drake-átjárón túli folytatása.
Rajtuk kívül még további öt ország jelentett be területi igényt az Antarktiszra – ezek akkor is élnek, ha a hidegháborúban megkötött nemzetközi Antarktisz-egyezmény mindenkinek megtiltotta a katonai kísérleteket a déli kontinensen, és a felek kijelentették, hogy elfogadják a status quót, ami azt jelenti, hogy a gyakorlatban a jeges földrész senkié sem.
Argentína a britekkel nemcsak a Falkland-szigetek hovatartozásán hadakozott, hanem az Antarktisz egy szeletén is. Többnyire csak diplomáciai szinten, de 1952-ben sor került a déli kontinens történetének egyetlen fegyveres összecsapásra is, amikor a brit „D” bázis és az argentin bázis gépfegyverrel lövöldözött egymásra. Az elmúlt évtizedek igazi presztízsharca azonban Chile és Argentína között bontakozott ki.
A két dél-amerikai ország gyakorlatilag az élet minden területén rivalizál egymással a focitól a borig, és ebből az Antarktisz sem maradhat ki. Miután Argentína 1970-ben úgy döntött, hogy névlegesen a tűzföldi tartományához csatolja a tőle több mint ezer kilométerre lévő, Argentin Antarktisznak elnevezett 1 400 000 négyzetkilométeres lakatlan földterületet, hasonlóképpen járt el Chile is, akik papíron a saját megyéjükhöz csatoltak egy hasonló méretű óriásdarabot az Antarktiszból.
A két területigény jócskán átfedi egymást, ami természetesen további szimbolikus lépésekre sarkallta a feleket. Emiatt a hetvenes években előbb Argentína, majd Chile is állandó népességet telepített két antarktiszi bázisára. Az argentin Esperanza és a chilei Villa las Estrellas azóta is az egyetlen, civil lakossággal is rendelkező települések a déli kontinensen. Túl sok emberre azért nem kell gondolni: nagyságrendileg száz ember, az antarktiszi nyáron kicsit többen vannak, télen kevesebben. A legtöbb civil a katonai támaszponton lévő tisztek családtagjait jelenti.
Az állandó népesség egy dolog, de azé az Antarktisz, aki teleszüli – gondolta az ereje teljében lévő argentin katonai diktatúra, így hát 1977-ben az egyik ott szolgáló katona várandós feleségét elreptették az antarktiszi bázisra, hogy ott adjon életet az első antarktiszi gyermeknek. Silvia Morella de Palma szülése szerencsére komplikációmentes volt, és ezt már Chile sem hagyhatta annyiban. Saját diktátoruk, Augusto Pinochet 1977-ben maga is leszállt az Antarktiszon, hogy demonstrálja a chilei igények komolyságát. Bár ünneplő tömeg a körülmények miatt nem várhatta, nemsokára így is rátromfoltak az argentinokra: míg a szomszéd csak terhes nőket képes átlogisztikázni a vágyott területre, a chilei férfi hóban-fagyban is képes gyermeket nemzeni. A chilei közvélemény a nyolcvanas évek közepén nagy örömmel fogadta a hírt, hogy egy bizonyos Juan Pablo Camacho Martino nevű újszülött (beceneve Pingvin) révén megvan az első Antarktiszon fogant gyermek, aki természetesen chilei.
Ezt követően helyi mércével szinte baby boom köszöntött be az Antarktiszon: ma már tucatnyi gyermek születési anyakönyvi kivonatában szerepelhet az elvileg lakatlan déli kontinens – mindannyian argentin és chilei állampolgárok. A két dél-amerikai ország antarktiszi telepein oktatási intézmények is lettek, ezekben nagyrészt a néhány évre ott szolgáló katonai és civil személyzet gyermekei tanulnak.
Az antarktiszi chilei iskolába már vagy 300-an jártak a fennállása során, de 2018-ban bezárt az intézmény. Az argentin telepen ugyanakkor bölcsőde és óvoda is létesült, és itt alakult meg a világ legdélebbi cserkészcsapata. A 38. számú Raúl Ricardo Alfonsín általános iskola most is működik, éppen 14 gyerek jár oda. A járványhelyzetben egy ideig ez volt az egyetlen tanintézmény „Argentínában”, ahol jelenléti oktatás lehetett – később azonban a suli még az Antarktiszon is bezárt, mert már nem jöhettek családtagok az országból, hogy ne hurcolják be véletlenül a vírust a déli kontinensre. 2022-ben az egyetlen antarktiszi iskola a tervek szerint újra kinyit.
