2021. július 4. – 12:37
A gyapjas mamut igazán ikonikus ősállat, annak a korszaknak a jelképe, amikor a dinoszauruszok már nem léteztek, az emberi civilizáció meg még nem, legalábbis a vadászó-gyűjtögető ősközösségnél fejlettebb formában. Az ősi barlangrajzokból tudjuk, hogy az ősember előszeretettel vadászott a mamutokra, a Jégkorszak-rajzfilmekből azt, hogy indokolatlan mértékben vonzódtak a Geszti Péter hangján beszélő lajhárokhoz, és az általános iskolából azt, hogy kb. 10 ezer évvel ezelőtt haltak ki. Utóbbi kettő egyébként nem függ össze, bármennyire is logikus lenne. És ami ennél is meglepőbb, egyik sem fedi teljesen a valóságot.
Egy szibériai szigeten ugyanis a mamutok kisebb populációja 6000 évvel élte túl azt, hogy a szárazföldön kihaltak a fajtársaik.
A Vrangel-sziget messze északon, Alaszka és Szibéria között fekszik, utóbbihoz kicsit közelebb, és nagyjából akkora, mint Pest megye Budapesttel együtt. Nem túl barátságos vidék, decembertől februárig fel se jön a Nap, ellenben stabilan mínusz 20-30 fok van, de mértek már -57-et is. Tavasszal jellemzően hóviharok dúlnak, és 140 kilométeres szél fúj, viszont nyáron van, hogy 2-3 hétig is fagypont fölé megy a hőmérséklet. Ez egy mamut számára egészen paradicsomi állapotnak hangzik.
A gyapjas mamut nem volt sokkal nagyobb a mai afrikai elefántoknál, viszont remekül alkalmazkodott a jégkorszaki körülményekhez, a tundrán élt, ami akkoriban Ázsia, Európa és Észak-Amerika nagy részét lefedte. A vesztét a klímaváltozás okozta: amikor a jégkorszak vége felé elkezdett melegedni az idő, nehezen alkalmazkodott a körülményekhez, az élettere és a tápláléka eltűnéséhez. A nagy testű, lomha, lassú reprodukciós ciklusú állatokat az ilyesmi rendszerint érzékenyen érinti, márpedig a nőstény mamut a mai elefántokhoz hasonlóan kétéves vemhesség után hozott a világra jellemzően egy utódot. A faj hanyatlása 40 ezer évvel ezelőtt kezdődött, és 30 ezer év alatt le is játszódott a dráma.
Hogy a kihalásban mennyire játszott közre az emberi tevékenység – praktikusan a vadászat –, abban nincs egyetértés a kutatók között, de valamennyire biztosan. A kifejlett mamutnak nem volt természetes ellensége (a kor legdurvább szuperragadozói is legfeljebb egy kölyköt voltak képesek elejteni), és az evolúció ehhez mérten alakította ki az egész életciklusát. A mamutok a világ urai voltak, és egészen váratlanul érte őket, amikor megérkezett az életükbe az ősember a maga furfangos módszereivel, tűzzel, és halálos csapdákkal, amikkel rövid úton vacsorává fokozta le őket.
A Vrangel-szigeten viszont emberek sem voltak, a klíma a jégkorszak után is elég mamutbarát maradt, és a hely elég nagy volt egy 500-1000 példány körüli mamutpopuláció számára, hogy fenntartsa magát. Hasonló adottságokkal bíró szigetek egyébként még bőven vannak a sarkkörön túl, hogy miért éppen a Vrangel-sziget lett az utolsó menedék a mamutok számára, rejtély. (Egy másik szigeten, az Alaszkához tartozó St. Paul-szigeten is sokáig fennmaradt egyébként egy kisebb populáció, de ők kb. 2000 évvel kevesebbet húztak ki, mint a Vrangel-szigetiek).
Felmerül a kérdés, hogy ha a szigeten tulajdonképpen ma is egész jó körülmények lennének a mamutok számára, és 6000 évvel túlélték a helyiek a fajtársaik kihalását, akkor ugyan mi történt 4000 évvel ezelőtt, amikor az utolsó mamutok is elpusztultak. Sokáig az volt az általánosan elfogadott teória, hogy ha egy ilyen, aránylag kis populáció ennyire sokáig beltenyészetben szaporodik, az óhatatlanul is hibás gének megjelenéséhez és elterjedéséhez vezet. Ezt alá is támasztották a Vrangel-szigeti mamutleletek DNS-vizsgálatai, amik olyan genetikai rendellenességeket mutattak, amelyek alacsony spermiumszámhoz, idegrendszeri fejlődési rendellenességekhez, a szaglás gyengüléséhez és az inzulinháztartás problémás működéséhez (gyakorlatilag cukorbetegséghez) vezethettek.
Az újabb vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy ezek a genetikai defektek valóban általánosak voltak ugyan, de miután a mamutok DNS-e pár ezer év alatt 30%-ot vesztett a diverzitásából, a helyzet stabilizálódott. A populáció mérete nagyjából egyenletes szinten maradt évezredeken keresztül, maga a sziget mérete szabott gátat neki, nem az, hogy nem voltak képesek a szaporodásra, vagy életképtelenné váltak volna az állatok.
A kihalásuk nem lassú hanyatlás eredménye volt (mint a fajtársaiké, ami 30 ezer éven át húzódott), hanem aránylag hirtelen történt. Ez nagyjából egybeesett az első emberek megjelenésével a szigeten, de nincs arra bizonyíték, hogy túlvadászták volna, vagy egyáltalán vadásztak volna rájuk. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy egy újabb, lokális klímaváltozás tett pontot a mamutok történetének végére, ami a hótakaró eljegesedésével elvágta az állatokat az élelemtől és az édesvíztől.
(Reuters, BBC, Live Science, Science Direct, CNN, Popular Mechanics, TED)