Hideg van, de ilyenkor tíz napig a jég hátán is megélek, ha kell

„Leterhelt munkásokat akarnak? Akkor ide jöjjenek nyugodtan” – ilyen beszélgetésekkel kezdtük a telefonálást december közepén, amikor úgy döntöttünk, megnézzük, hogy bírják a tempót azokon a helyeken, ahol karácsonykor nagy a pörgés. A karácsony hagyományosan is a sorban állás, az idegeskedés és az utolsó pillanatra hagyás ünnepe, ezt pedig megérzik az eladói oldalon is. A kényelem, az infláció, de már a TikTok is alakítja a karácsonyi trendeket, miközben egyre inkább igaz, hogy sok mindent 23-ára hagyunk a bevásárlásból.

A fa már inkább kell

„Nem pihenünk ilyenkor, itt állunk végig kint. Hideg van, de azt mondom, ilyenkor tíz napig a jég hátán is megélek, ha kell” – mondja nekünk Judit a Garay téren. Karácsonyfát árul reggel héttől este hétig, 23-a az utolsó nap, amikor kint van: „Akkor jönnek a legtöbben, ilyenkor bukkannak fel a halogatók, a nagyon előrelátók. Utóbbiak nem azt nézik, mennyit dolgozunk mi ezekért a fákért, hanem azt, hogy ilyenkor hátha olcsóbban beszerezhetik”.

Judit családi bizniszben árulja a karácsonyfákat, van a családban olyan is, aki erre a tíz napra szabadságot vesz ki a munkahelyéről, hogy plusz pénzt szerezzen. „Nálunk ez az üdülés, aztán lehet visszamenni a munkába” – mondja egyikük egy zöld ponyva alatt. Pihenésnek viszont nehéz lenne valójában nevezni: napi 12 órát állnak kint a fák mellett, szünetet sem nagyon tartanak, hiszen ki tudja, épp mikor jön egy vevő.

Judit 16 éve árul fákat, amúgy zöldség-gyümölcsöt ad el a Hunyadi piacon év közben, de „télen is jönnek a számlák”, ilyenkor átáll a fabizniszbe. Budapesten elég 10–14 nappal karácsony előtt kipakolni, vidéken áruló rokonai viszont hamarabb kezdik a szezont: „Budapesten az utolsó napokon viszik a fát, nagyon sokat itt tartunk becsomagolva. Ezeket már napokkal ezelőtt megvették, de csak 23-án fogják elvinni” – mutat egy nagy stóc fára. Szerinte a fővárosban azért is alakult ez így, mert itt inkább lakásban laknak az emberek, nehezebben tudják hova rakni, „vidéken elég csak kipakolni az udvarra, aztán felállítani karácsonykor”.

„Kétfelé szakadt a társadalom, a középosztály lényegében eltűnt. Vannak olyanok, akiknek az ár nem számít, prémium minőséget akarnak. Meg olyanok is, akik kicsi fát keresnek. Azt mondják, hogy azért, mert nincs hely otthon. De igazából nem hely nincs, pénz nincs” – mondja Judit, miközben körbemutatja a fáit. Az idősebb korosztály sokszor csak egy-egy gallyat kér tőlük, azt díszítik fel, mondja Judit. Ő úgy látja, már inkább azért vesznek az emberek fát, mert muszáj: „16 éve más volt, akkor jöttek a családok a gyerekekkel, válogatták a fákat. Most már megveszi boltból hazafelé a szülő, egyre jobban kopik a favásárlás varázsa. Csak az maradt meg, hogy karácsony van: akkor kell fa meg bejgli”.

„A normandot viszik a legtöbben, mert az nem potyog. Vidéken jobban ragaszkodnak az ezüsthöz és a luchoz, ott a műfenyőt sem szeretik” – mondja Judit. Ezzel egyetért egy, a város másik végében dolgozó eladó, Bálint is: szerinte a műfenyők nem jelentenek nagy versenyt, még ha „van is olyan, aki azt várná el, hogy az itteni fák úgy nézzenek ki, mint egy műfenyő. Idejönnek sokan a meseszerű fenyőt keresni. De olyan itt nem lesz, ezek igaziak”.

Judit és Bálint is Zalából hozzák a fáikat, úgy látják, hogy a versenyt igazából a nagyvállalatok jelentik nekik. „Van, aki sokallja itt a fát, de ez két hete vágott, friss fa. Nem vehetjük fel a versenyt a nagyáruházakkal, mert ők sokszor annyiért tudják eladni a külföldről hozott fákat, amennyiért mi itthon megvenni se tudjuk az őstermelőktől” – mondja Bálint. Erre vissza-visszatér beszélgetésünk alatt Judit is, hozzátéve, hogy egy nagyáruháznak könnyebb dolga van, ott nem kell bérleti díjat fizetni sem. „De annak, amit mi csinálunk, megvan a maga feelingje. Ha kevesebben is fognak nálunk vásárolni évről évre, akkor is jövünk árulni. Azért minden varázsát ne veszítsük már el”.

Mindenki halászlevet akar

Ha a fa megvan, a következő kérdés, hogy mi kerül az asztalra: az Algyői Halászcsárdában arról beszél nekünk Barta László tulajdonos, hogy a karácsonyi szezonban általában 60–80 százalékkal több rendelés érkezik hozzájuk. 23-án nyitnak ki utoljára, aznap adják ki a rendeléseket. „December 1-jén kezdtük el felírni az előrendeléseket, december 3-án délutánra már le is zártuk, nem veszünk fel többet” – mondja Barta. Később az egyik pincér hozzáteszi, ebből néha van is mérgelődés, mert „ilyenkor mindenki halászlevet akar, és nem értik, miért nem tudunk több rendelést felvenni. De az már a minőség rovására menne”.

„Ameddig a kapacitásunk bírja, mi addig nyúlunk. Ilyenkor, karácsonykor egy kisebb falut megetetünk halászlével”

– mondja Barta.

„Nincs olyan, aki drágállja a halászlevet. Aki kényelmes, az megfizeti” – fejti ki, majd hozzáteszi, ők úgy látják, évről évre egyre többen akarnak halászlevet rendelni. „Már nem otthon főznek az emberek, inkább megveszik és elviszik. Az emberek elkényelmesedtek, nem sokan akarnak már otthon halat pucolni.” Barta arról is beszél, hogy ez nemcsak Szegeden, hanem az ország nagy részén igaz, mindenhol tradicionális étel a karácsonyi asztalon a halászlé. Barta még azt is megmondja, miért: „A karácsonyi böjt miatt alakulhatott a halászlé karácsonyi étellé. Halat lehet enni a böjt alatt is. Mi is tartjuk a hagyományt, nálunk is halászlé van otthon az asztalon, még ha a gyerekek nem is örülnek annyira neki.”

Barta László 35 éve viszi a halászcsárdát, hárman kezdték el, most több mint harminc alkalmazottja van. Miközben a konyhában állunk a többliteres, rotyogó fazekak között, elmondja azt is, hogy 8-10 éve húzták meg az előrendelési határt, akkor már annyian akartak rendelni, hogy szükség volt rá. „A halászlé kézi munka, az elejétől a végéig itt készül minden” – mire befejezi a mondatát, már legalább háromrendelésnyi halászlevet kiadnak a pincérek a konyhából. Barta ilyenkor is mindennap bejön, hogy kóstoljon, bár, hozzáteszi, azt ritkábban csinálja, mert régóta dolgoznak itt a szakácsok, és mind a tizenegy jól főzi a halászlevet.

Új munkaerőt ilyenkor nem kell felvenni, viszont sokkal többen vannak beosztva egy időszakra. Látszik ez abból is, hogy a konyhában moccanni alig lehet, annyian dolgoznak a halászlé elkészítésén. Ő úgy látja, a halászlénél nincsenek trendek, a vendégek 80 százaléka mindig filézett pontyot visz, ők pedig azóta nem változtattak a recepten, hogy 35 éve az akkori kocsmában dolgozó Marika néni megtanította nekik, hogy kell a halászlevet főzni. „Ez egy kocsmának indult, ahol főztek halászlevet. Most meg már országosan ismertekké váltunk, jönnek ide politikusok is” – mondja már az asztalnál ülve Barta, amire legnagyobb meglepetésünkre megjelenik Németh Zsolt államtitkár is ebédelni a halászcsárdában, mintegy illusztrálva, amit a tulajdonos mondott. Barta ezen csak mosolyog, majd hozzáteszi: azért bármilyen leterhelt a szezon, örül, hogy nem mondott le a halról, és nem csirkecsárdát nyitott végül, mert 20–25 éve az is megfordult a fejében.

Az oroszok és a marcipán

„Kopnak már ki innen a magyarok, eltűnőben van a »jaj, de drágázás«” – tudjuk meg a karácsonyi vásáron az árusoktól. Sétálgatunk, megállunk Zsuzsánál, akinél 3000 forint egy zacskó sült gesztenye. „Főleg külföldiek jönnek, kevés a magyar, százból talán tíz, ha vásárol”. Ennek ellenére, amíg Zsuzsával beszélgetünk, több magyar is vásárol nála, egy háromfős német csoport is megáll aztán.

Ők arról beszélnek, hogy drága a gesztenye, „vegyünk akkor csak két csomagot” – egyeznek meg végül egymással. Zsuzsa 18 éve dolgozik kint a vásárban, és azt mondja, főleg a helypénz és a külföldi pénztárca az, ami igazítja az árakat. Érthető: Zsuzsáék fent árulnak a várban, és miközben ide tartottam, alig hallottam magyar mondatokat. A vásár már december közepén is tömve van, karácsony közeledtével viszont mozdulni is alig lehet a tömegben. „3500 egy lángos?” – ez volt szinte az egyetlen mondat, amit magyarul hallottam a párórányi karácsonyi vásározás alatt a hideg, szeles időben. Abban, amiben Zsuzsáék naponta dolgoznak.

Zsuzsáék hétvégén sem tartanak szünetet, így 100–200 zacskó is elmegy átlagosan egy nap. „18 éve dolgozom itt, ha nyár lesz, vattacukrot, palacsintát vagy lángost árulunk majd. De a karácsony a legjobb buliszezon”. Ezzel ért egyet a Bazilikánál egy másik Zsuzsa is, ő két éve dolgozik a vásárban, és bár neki idénymunka, megterhelőnek tartja az időszakot. „A vásárban sok pénz mozog, szociálisan leterhelő, és az ellenőrzések is gyakoriak. Nagyon szigorú szabályok vannak itt” – mondja. „Ez rövidebb ideig tart, mint egy balatoni szezon, január elsejével vége is. De ha valaki addig be tud kerülni az árusok körébe, jól lehet keresni, csak bírni kell a pörgést”.

Zsuzsáék után megállunk minden karácsonyi vásár ikonikus eleménél, az édességes pultnál is: Ildikóék családja az 1980-as évek óta gyárt marcipánt, és több mint tizenöt éve járnak ki karácsonyi vásározni is. „Ahogy közeledik a karácsony, egyre inkább megjelennek a külföldiek mellett a magyarok is. De ők nézik az árakat, kevésbé vásárolnak” – mondja Ildikó, aki hozzáteszi azt is, hogy náluk az árat nem a turisták szabják meg, hanem azt, hogy nő az alapanyagok ára. „Más a dolgozó bére januártól novemberig, és megint más a karácsonyi időszakban. Ez egy megterhelőbb szezon – teszi hozzá. – De munkaerő nincs nagyon, a magyar fiatalok nem szívesen jönnek ki árulni. Egy karácsonyi vásárban nem elég mosolyogni és kint állni. Itt gyorsan kell reagálni, és hullámokban jönnek a vevők”.

Ildikóék éves termelésének 70 százaléka a karácsonyi vásárra készül, és minden évben újítanak a kínálaton. „Volt, hogy a nutellás volt a legnagyobb trend. Most a TikTok hatására a dubaji marcipánunkat viszik, 100 tasakból 95 abból megy el.” Ildikó aztán hozzáteszi, hogy bár vannak magyar vevők is, látszik, hogy az ilyenfajta ajándékokon, édességeken próbálnak spórolni az emberek: „A Covid óta nem az határozza meg a vásárlóerőt, hogy mennyi pénz van a zsebben, hanem az, hogy mi megy a hírekben. Amíg az emberek a háborúról hallanak, nem akarnak költeni. Az ukrán háborút ráadásul mi külön érezzük. Az orosz turisták például amiatt már nem jönnek. Pedig ők nagyon szerették a marcipánt.”