Így lett a traktoroslányból kozmetikába járó, trendi nő a szocializmusban

1976-ban tragikus baleset történt a budapesti Állami Fodrászat Népszínház utcai 44-es számú üzlethelyiségében. A kozmetikaként is működő üzletben az egyik vendég arcára úgynevezett habszifonos „luxuspakolást” akartak felvinni. Ez tulajdonképpen nem volt más, mint egy habszifonban citrommal vagy gyümölcslével összekevert krémszerű kozmetikum, amit aztán a vendég arcára fújtak. Jelen esetben azonban a habszifon feje fújás közben elszabadult a kozmetikus kezéből, és olyan erővel csapódott a vendég koponyájának, hogy az illető szörnyethalt.

Ez a történet Magyari Hajnalka Trendi nő a szocializmusban című könyvében olvasható, ami a női szépségápolás, tágabban a hazai szocialista szépségipar történetét dolgozza fel. A szerző történész, de kozmetikusi mesterdiplomája is van, úgyhogy semmiképpen sem lehet azt mondani rá, hogy ne ismerné egészen belülről a tárgyalt témát.

A fenti tragikus történet jól mutatja a Kádár-korszakban éledező hazai szépségipar házilagos módszereit, útkeresését, de a nők részéről megnyilvánuló igényt is az elérhető „luxusra”. Az ötvenes években még bűnös, burzsoá szokásnak számító kozmetikába járás megítélése a hatvanas évekre már egészen enyhült. A kádári konszolidáció ebben is éreztette hatását, lassan rehabilitálták a szépséget és vele a szépségipart. „Ez volt a mi megfizethető luxusunk!” – vallották a könyv szerint a korabeli nők, és ebben a rövidke kijelentésben talán benne van az egész hazai gulyáskommunizmus kvintesszenciája is.

A párt nőideálja: a traktoroslány

„A nőképek és a szépségideálok nem önmaguktól kialakuló, vagy éppen öröktől fogva létező kódexek, hanem sokkal inkább folyamatosan változó társadalmi konstrukciók, amelyek magukon viselik az aktuális történelmi változások nyomait. Valójában minden kor, minden történelmi korszak újra definiálja a maga aktuális, számára társadalmilag és politikailag adekvát, de mindenképpen előnyös nőideálját” – fogalmaz bevezetőjében Magyari Hajnalka.

Bár sokan, sokféle megfontolásból szeretnék a hazai szocializmus negyven évét egységesen monolit korszaknak beállítani, azért az még ebből a könnyed divattörténeti dolgozatból is feketén-fehéren kiderül, hogy mennyire elütöttek az ötvenes évek primitív divat- és szépségellenes évei az utána következő évtizedektől.

A hivatalos nőkép változása valóban szembeötlő a tárgyalt korszak egészében, de ugyanígy a társadalom ízlésvilágát tükröző szépségideálok is sokat változtak ez idő alatt. Míg előbbi gyakran szolgált propagandisztikus célokat, az utóbbi inkább a társadalom önmozgásáról, annak irányáról tudósít.

Az ötvenes években a szocializmus emancipatorikus céljainak megfelelően még a jól megtermett, erőteljes, a munka világában a helyét jól megálló stramm nő volt a hivatalos nőideál, ideáltípusa pedig a traktoroslány. Hogy így alakult, annak nemcsak a korban erőltetett prüdéria, de az aktuális munkaerőhelyzet is a magyarázata volt. Ahogy az „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség” sem csak egy jól hangzó szlogen volt, hanem a korabeli népesedéspolitika eszköze, ami aztán meg is ágyazott a Ratkó-korszaknak csúfolt szigorú, abortuszt tiltó politikának.

1956 aztán, mint mindenben, ebben is cezúrát jelentett.

Szépítkezés futószalagon

Ahogy az állam a hatvanas évektől lassan az élet minden területéről, de legfőképpen a magánéletből is kezdett kivonulni, a hivatalos, a fentről erőltetett nőkép is egyre inkább veszített súlyából. A politika szorító vasmarka folyamatosan engedett, és egyre inkább az új kulturális normák váltak társadalomformáló erővé, vagyis már „a divat mondta meg, hogy ki vagy”, és nem a mindenható állami propaganda.

Az erőltetett puritanizmus oldódni látszott, a divat valamelyest rehabilitálódott, a Nyugatról beszivárgó trendeket a nők szabadabban követhették – természetesen a szocialista jóízlés keretei között. Ugyanakkor a dolgozó nő presztízse továbbra is fennmaradt, de a bányásznők, kohásznők, hegesztőnők helyett a Kádár-kor munkásnői már harisnyagyárakban, cérnagyárakban építették a szocializmust, a Nők Lapja címlapján pedig elkezdtek feltűnedezni a törékeny, fiatal nők, később pedig a hazai sztárok, színésznők, tévébemondónők.

A hetvenes években sajátos paradigmaváltásnak vagyunk a tanúi a divat területén. Ekkor következett be nálunk az iparág igazi nagy felfutása: egyre több nő járt fodrászhoz és kozmetikushoz. Az aktuálisan szépnek kikiáltott külsőhöz ekkor már hozzátartozott a divatos frizura, a profin megformált szemöldök vagy a bőr szakszerű kezelése.

Nyugaton közben máglyára dobták a melltartót

A nyugati országokban ez idő tájt érdekes módon épp ellentétes folyamat zajlott. Az akkor erőre kapó feminizmus képviselői a női jogok és az emancipáció mellett a szépségmítosszal való leszámolásért is harcoltak. Koncepciójuk szerint a nőiesség hangsúlyozása, a szépség túlzott előtérbe kerülése összességében a férfitársadalom nők feletti uralmának jelképes megnyilvánulása, ami ellen küzdeni kell. Az elméleti megalapozást direkt akciók követték: melltartóégetés, műszempillák és kozmetikumok megsemmisítése – olyan dolgoké, amelyekre a magyar nők a hetvenes években nagyon is vágytak. Paradox módon tehát míg Nyugaton a nők a felszabadulásukat a klasszikus női szépségideál követésének elhárításában, az államszocializmusban épp az ehhez való visszatérésben találták meg.

A nyolcvanas években a nyugati hatások teljesen átstrukturálták a magyar társadalom nőideálokról, divatról, testképről alkotott nézeteit: idehaza is egyre inkább a független, emancipált, önmagát megvalósító modern nő lett az ideáltípus, legalábbis a fiatalabb generáció számára. Az idősebb generáció, de még talán a középkorosztály is ezzel szemben inkább a hagyományos szépséget díjazta.

A végül tragédiába forduló 1985-ös szépségverseny győzteséről nem véletlenül fogalmazott Pataki Ági, a Fabulon arca a következőképpen: „Magyar mércével mérve a többi lány talán tényleg szebb volt. Szép fenekük, telt keblük volt, és a magyar közízlésnek ezek a szempontjai. De mivel erről a versenyről a győztesnek egy európai szépségversenyen is helyt kellett állnia, csakis Molnár Csilla nyerhetett.”

Kádár János nőügyekkel nem foglalkozott

„Vannak egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékig nálunk is hatottak. A vadnyugati nadrágokkal, meg a szakállal, meg a hajviselettel nem akarok foglalkozni. Ami itt fontos, az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég, és nem fodrászipari ktsz, és nem kell az ilyesmivel foglalkozni.” Az idézet Kádár János egyik 1967-es beszédéből származik, amelyet az MSZMP első titkára a KISZ VII. kongresszusán mondott el.

Úgy látszik, „nőügyekkel” abban az időben sem foglalkoztak, és bár igyekszünk az erőltetett történelmi párhuzamokat elkerülni, azért az mégis szembeötlő, hogy mennyire távol állt akkor is és manapság is az, amit szavak szintjén vallott a hivatalosság, és amilyen politikát ténylegesen vittek a napi gyakorlatban.

Merthogy az természetesen egy pillanatig sem volt kérdéses a magyarországi szocializmus „építésének” négy évtizede alatt, hogy lett volna akár csak egyetlen területe, egyetlen apró szegmense a társadalom életének, melyet a párt ne felügyelt volna kellő szigorral, ne tartotta volna rajta a szemét, és ne avatkozott volna be – ha éppen úgy ítélte meg – direktíváival lényegi társadalmi folyamatokba.

A szabadság kis körei

Ez a rendszer nem szerette, ha az emberek a pártszervek által szervezett hivatalos rendezvényeken kívül csak úgy maguktól összejárnak, ahol információkat, sőt netán még eszmét is cserélnek. Ha az egyik ilyen szűk szabad tér a férfiaknak a kocsma volt, akkor a nőknek a kozmetika és a fodrászat.

A hatvanas–hetvenes években nagyüzemi keretek között zajlott a vendégek fogadása, kozmetikai kezelése – ez a kor a tömegtermelés, a futószalagon való szépítkezés ideje volt. „A kozmetikák az állami és szövetkezeti fodrászatokban egy függönnyel leválasztott térben működtek, és a szocializmus jellegzetes bájának megfelelően minden intimitást nélkülöztek. A nők egymás előtt öltöztek vetkőztek, míg az egyikük arcpakolással a kezelőágyon feküdt, addig a kozmetikus a másik vendég szempilláját festette, egy harmadik a gőzben ült, a negyedik pedig egy széken kuporogva várt a sorára.”

Ugyanakkor eközben igazi klubhangulat is kialakult, az összegyűlt, javarészt alkalmi, ismeretlen vendégek kávéztak, cigarettáztak, és ami talán a legfontosabb, kicserélték egymás között a legfrissebb híreket is. A nyilvánosság nem kívánt terei lettek egyszeriben a tömegeket ellátó kozmetikai szalonok, ami amúgy nem volt a kádári kor kifejezett óhaja. Talán ezért is fogalmaz úgy könyvében Magyari Hajnalka, hogy az „továbbra is nyitott kérdés, hogy a fogyasztás bővítése politikai kezdeményezésre történt-e, vagy a politika igazodott a társadalmi akarathoz”.

Talán mindegy is, annyi azonban bizonyos, hogy az államilag szabott áron kínált kozmetikai szolgáltatás tényleg azzal az illúzióval kecsegtette a kor szépülni vágyó dolgozó nőit, hogy a „luxus” a szocialista Magyarországon valóban megfizethető és alanyi jogon jár mindenkinek.

Hiánygazdaság, kísérletezés, luxus

A hatvanas éveket még bőven jellemző hiánygazdaság, és az annak keretei között küszködő Állami Fodrászat egyenvilága, a hetvenes évek központi forrásokból erősen dotált, de nagyüzemi keretek között működő szépségszalonjai, DIY kozmetikumai, vagy éppen a nyolcvanas évek fogyasztói szocializmusa, gebines fodrászataival, magánkozmetikai szalonjaival, és nyugati magánimportból származó szépítőszereivel egymástól eltérő világot képviseltek.

A még a hetvenes évekre is igencsak jellemző hiánygazdaság körülményei között a kozmetikusoknak is kreatívnak kellett lenniük. Ebbe az úgynevezett „szocialista összeköttetést” felhasználva, a pult alól beszerzett kozmetikai alapanyag éppúgy beletartozott, mint a Nyugatról csempészett márkás termékek sokasága.

„Fontos volt a gyógyszerészekkel való jó kapcsolat, akiktől be lehetett szerezni olyan gyógyszertári anyagokat, mint például a kaolin vagy a benzin. De fontos volt az olyan beszállító is, aki a fürjtojást hozta, vagy a téli hónapokban az uborkát” – olvasható a könyvben. A vendégkör bővítése már az egyenlőséget hirdető szocializmusban is fontos üzleti szempontnak számított, ehhez pedig néha kínálni kellett valamifajta „luxusszolgáltatást” is.

A nyolcvanas években a luxus fogalma is átalakult. Az évtized közepén egy felemás reform keretében az Állami Fodrászipari Vállalat üzletegységeit ki lehetett venni gebinbe. Ez annyit jelentett, hogy kvázi magánkézbe kerültek, igaz, még csak az üzemeltetés, de ez már bizony a rendszerváltás előszobája volt. Akkorra az ársapka lekerült a kozmetikai kezelésekről, és az addig szélesebb körnek megfizethető szolgáltatás kezdett lassan a kevesek luxusává válni.

A kozmetikumok előállításához sem volt már szükség annyi ügyeskedésre. Az addig a piacon egyeduralkodónak számító Kozmetikai és Háztartás Vegyipari Vállalatot (KHV) átkeresztelték a jobban hangzó Caolára, és üzletileg rentábilis egységekre szabdalták fel. Ezzel párhuzamosan megjelentek olyan kis magánvállalkozások, gmk-k, kisszövetkezetek, amelyek izgalmasan hangzó fantázianeveken kezdtek kozmetikumokat a piacra dobni: ekkor jelent meg a Fáma, a Solitent vagy a Scenia márka, de mind közül talán a legismertebb a Helia-D volt.

És ha már cikkünkben Kádár Jánost idéztük 1967-ből, a korszak végéről származik az a jegyzőkönyvi bejegyzés az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottságának egyik 1988-as üléséről, ami a szépségipari szolgáltatások 20 százalékos forgalomcsökkenéséről számolt be, ismételten azt bizonyítva, hogy a párt az utolsó pillanatig igyekezett mindenen rajta tartani a szemét. Bár nem tudjuk, hogy a párt akkoriban milyen adatokból dolgozott, és egyáltalán hogyan került egy városi pártbizottság ülésének napirendjére egy ilyen, látszólag kevéssé fontos ügy, az azonban ebből is látható, hogy a hatalom, igenis foglalkozott „nőügyekkel”.

Magyari Hajnalka: Trendi nő a szocializmusban.
Nőideálok, szépségápolás és szépségipar.
Jaffa Kiadó, Budapest, 2024.