Tényleg betegesen nárcisztikus minden politikus?

A nárcizmusnál talán nem is létezik elhasználtabb és a popkultúra által jobban kisajátított személyiségzavar. Köszönhetően a közösségi médiának és a hobbidiagnózis iránti ellenállhatatlan emberi hajlamunknak, a „nárcizmus” és a „nárcisztikus” szavak ellenőrizetlenül repkednek párkapcsolati és közéleti vitákban, offline és online terekben egyaránt. Ennek köszönhetően sokszor lehet olyan érzésünk, hogy a nárcizmus már nem is pszichológiai, hanem inkább társadalmi jelenség. Sőt, vannak olyan társadalomtudósok, akik a nárcizmus viszonylag alacsony elterjedtsége ellenére (a nyugati kultúrkörben körülbelül egy százalék) a modern nyugati társadalomban terjedő „nárcizmusjárványról” beszélnek, ami egyre inkább megfertőzi az egyéneket és a közösségeket.

Bár vitatható, hogy mennyire kedvező fejlemény az, hogy a terápiák nyelve ilyen módon utat talált a köznapi nyelvezetbe, a nárcisztikus személyiségzavart néhány éve övező népszerűségnek megvan az az előnye, hogy nemcsak a laikusok, de a kutató szakemberek is egyre kitüntetettebb figyelmet szentelnek a jelenségnek. Ezeknek a kutatásoknak egy része arra a kérdésre irányul, hogy milyen kapcsolatot ápolnak a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők a hatalommal, legyen szó a nagypolitikáról vagy egy modern nagyvállalat életében betöltött vezető szerepről.

Nárcizmus és hatalom: erősebb kutya vezet?

Az emberek többnyire intuitívan azt gondolják, hogy a hatalom kérdései az átlagnál sokkal jobban foglalkoztatják a nárcisztikusokat. Zsigeri érzésünk annyiban megfelel a valóságnak, hogy a hatalom iránti vágy tényleg gyakran korrelál negatív személyiségjegyekkel: önzéssel, kapzsisággal és az empátia hiányával, amelyek gyakorlatilag definíció szerint leírják a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőket. A nárcisztikusokat jellemző grandiózus vonások kiváló táptalaját adják annak a gondolkodási tendenciának, hogy felsőbbrendűségük és alkalmasságuk okán mindenki másnál jogosultabbak a hatalom megszerzésére és a vezetésre. Továbbá a kutatások arra is rámutatnak, hogy a nárcisztikusok igen sikeresek abban, hogy a hatalomvágyuk által vezérelve valóban meg is szerezzék és megtartsák a hatalmat.

Ennek a legfőbb oka, hogy

a nárcisztikusok egy szervezetben (legyen szó a politikai vagy a vállalati szféráról) kiválóan megtestesítik a vezetők prototípusát: bátrak, magabiztosak, magas önbecsüléssel rendelkeznek, és hajlandóak megkérdőjelezni a status quót.

Emellett jók az önreklámozásban is, karizmatikusak, nagyon pozitív első benyomást keltenek, és jól teljesítenek az interjúhelyzetekben, továbbá az empátia hiánya céltudatossá teszi őket. Ezek a tulajdonságok mind-mind kiváló jelöltekké tehetik a nárcisztikusokat a vezetői pozíciók betöltésére. Szociálpszichológiai alapvetés, hogy egy csoporton belüli vezető szerepet a csoport sok esetben nem a szakmai felkészültség, hanem a személyiség ereje és a dominancia külsődleges jelzőingerei (magabiztosság) alapján ítél oda. Ez pedig egyértelműen a nárcisztikus malmára hajtja a vizet, hiszen a nárcisztikus rendelkezik a dominancia minden külsődleges és jól érzékelhető jelével.

A kutatások az utóbbi időben már arra is rámutatnak, hogy a nárcisztikusok azért is olyan sikeresek a vezetői pozíció elérésében, mert nárcisztikus vonásaik nagyon jól illeszkednek a szervezeti politika olyan dimenzióihoz, amelyek segítenek sikeresebbé tenni az embereket a karrierjükben. A szakirodalom szerint ahhoz, hogy valaki sikeres tudjon lenni a szervezeti politikában, a szervezetet eleve olyan kontextusként kell érzékelnie és felfognia, amelyben a politikai jellegű viselkedés tanúsítása fontos és hasznos, emellett pedig hajlandónak kell lennie politikai viselkedést tanúsítani, és rendelkeznie is kell a politikai hatékonysághoz szükséges készségekkel. Vagyis a nárcisztikusokat éppen az őket meghatározó jellemzőik teszik sikeressé a vezetői pozíció elérésében: az empátiahiányuk miatt könnyedén képesek manipulálni az embereket és a helyzeteket önös érdekeik elérése érdekében, és emellett rendkívül versengőek. Vagyis a nárcisztikusok hajlandóak politizálni, és nagyon jók is benne.

A vezetői pozíció megszerzésétől persze alapvetően különböző kérdés az, hogy vajon a hatalmat sikeresen megszerző nárcisztikus jó vezető-e, jót tesz-e az adott szervezet életének. Érdekes módon azok a cégek, amelyek élén nárcisztikus vezetők állnak, nem teljesítenek jobban. Sőt, arra is van bizonyíték, hogy bizonyos esetekben kifejezetten rossz üzleti döntéseket hoznak, jobban ki vannak téve egy gazdasági válság hatásainak, nagyobb valószínűséggel vesznek részt a számviteli adatok manipulálásában és pénzügyi csalásban, és keverednek bele költséges peres ügyekbe.

Számos kutatás dokumentálta a nárcisztikus vezetőknek a beosztottakra gyakorolt káros hatásait is, ideértve azt, hogy egy nárcisztikus vezető által irányított szervezet esetében nagyobb a valószínűsége a szervezeten belüli bántalmazásoknak, zaklatásnak, ami pedig a munkavállalók nagyobb fluktuációjához, alacsonyabb szintű innovációhoz és az információcsere és az együttműködés alacsonyabb szintjéhez vezet. A nárcisztikus vezető tehát erős összefüggést mutat a kontraproduktív munkahelyi viselkedéssel és az alacsonyabb szintű elkötelezettséggel.

Bár a nárcisztikusok okos, kompetens vezetőknek látják magukat, a bizonyítékok ennek éppen az ellenkezőjére utalnak. A történet tragikus iróniája az is, hogy a nárcizmus magas fokán állók gyakran nem értik meg saját korlátjaikat: azt hiszik, hogy képzettebbek, mint mások, és egyedülállóan képesek megoldani a világ problémáit, még akkor is, ha a bizonyítékok azt mutatják, hogy semmivel sem intelligensebbek vagy hozzáértőbbek a többieknél. Mindezek pedig végül azt eredményezik, hogy miközben a nárcizmus egyértelműen segíti a vezetővé válásukat, a kezdeti pozitív benyomást és a vezetőbe fektetett bizalmat hamarosan felváltja a szkepticizmus és az elégedetlenség a csoport részéről.

Nárcizmus és politikai aktivitás: hangos nárciszok, köldöknéző empaták

Mivel a nárcisztikusok vágynak a csodálatra, és úgy érzik, hogy alapvetően helyes, ha mások alárendelik magukat nekik, továbbá kétségek nélkül képesek embertársaikat manipulálni, jogosan merül fel a kérdés: melyik közeg lehetne alkalmasabb egy nárcisztikus személyiségnek, mint a politika, ahol állandó reflektorfényben és a hatalom közelében lehet? A megérzésünk ismét nem csal: a nárcizmus magasabb foka valóban összefügg a nagyobb politikai aktivitással, azaz a nárcisztikus emberek politikailag aktívabbak.

Az Egyesült Államokban és Dániában végzett vizsgálatsorozatban a kutatók megállapították, hogy

a nárcizmus magasabb szintjével rendelkező emberek nagyobb valószínűséggel vesznek részt a politikában is.

Ez magában foglalja azt, hogy a nárcisztikus személyek nagyobb valószínűséggel veszik fel a kapcsolatot politikusokkal, nagyobb eséllyel írnak alá politikai petíciókat, adományoznak pénzt politikai szervezeteknek, és nagyobb arányban vesznek részt időközi választásokon. Vagyis a nárcisztikus emberek sokkal aktívabban fejezik ki a politikai véleményüket. A nárcizmus magasabb szintjét mutató emberek szó szerint többet beszélnek, és erőteljesebben adnak hangot a politikai véleményüknek.

Paradox módon mindeközben azok az empatikus, tisztességes, felelősségteljes és bölcs emberek, akik pedig ideálisan alkalmasak lehetnének a hatalmi pozíciók betöltésére, természetüknél fogva nem törekednek a hatalom megszerzésére. Az empatikus emberek nem irányításra vagy hatalomra vágynak, hanem az emberekkel történő kapcsolódásra. Vagyis a vezetői szerepek tulajdonképpen megüresednek a nárcisztikus személyiségvonással rendelkezők javára.

Némi aggodalomra adhat okot, hogy ez a helyzet könnyen elvezethet a politikailag elkötelezettebb és aktívabb nárcisztikusok felülreprezentálásához az aktív szavazók körében, és az általuk sikeresen megválasztott vezetők is nagyobb eséllyel mutatnak majd nárcisztikus vonásokat. Ez a folyamat pedig végső soron tovább fokozza a nárcizmust a politikában és a társadalomban. Ennek kivédésére szükséges lenne a sokszínűség biztosítása a szavazók körében, vagyis hogy más személyiségtípusok is megfelelően reprezentálva legyenek a politikában, és kiegyensúlyozzák a túlsúlyba kerülő nárcisztikus tendenciákat.

Kollektív nárcizmus: az én csoportom jobb, mint a tiéd!

Érdekes módon bizonyos csoporthelyzetekben

olyan egyének is nárcisztikussá válhatnak politikai értelemben, akik egyébként egyénként nem mutatják a nárcizmus jeleit.

Vagyis a nárcizmus kollektív szinten is képes jelentkezni egy társadalomban: ez az úgynevezett kollektív nárcizmus jelensége. Ez egy olyan csoport saját felsőbbrendűségébe vetett eltúlzott bizalmat és a feljogosítottság érzését jelenti, amely defenzív és destruktív vonásokkal rendelkezik, és mindez együtt jár egy másik (ellenségesnek tekintett) csoport leértékelésével. A kollektív nárcizmus meglepő módon nem az egyénenként nárcisztikus emberek által összeadódó nárcizmus eredménye. Éppen azok az emberek mutatják a kollektív nárcizmus magasabb szintjét a csoportjukon keresztül, akik kevésbé élik át az autonómia érzését, és kevésbé érzik, hogy kontroll alatt tartanák az életüket.

A kollektív nárcizmus nagy eséllyel vezethet csoportközi konfliktusokhoz és nemzetek közötti ellentétekhez. A kollektív nárcizmust mutató személyek nagyobb eséllyel kívánnak bosszút állni, ha úgy érzik, hogy sérült a csoportjuk megbecsülése. A kollektív nárcizmusban szenvedő személyek hajlamosabbak hinni az összeesküvés-elméletekben is, kifejezetten azokban, amelyek bevándorlókkal vagy a nemzetet érintő külső erőkkel kapcsolatosak.

A kutatások érdekes nemzeti eredményekre vezettek a kollektív nárcizmus körében. Azok a törökök, akik magas pontszámot érnek el a teszteken kollektív nárcizmusban, nagyobb eséllyel tartják úgy, hogy nemzetük megszégyenítése volt az, hogy nem csatlakozhattak az EU-hoz, és nagyobb kárörömmel állnak az EU-ban jelentkező gazdasági problémákhoz. Hasonló módon azok a portugálok, akik a kollektív nárcizmus magas szintjét mutatják, nagyobb eséllyel érzékelik Németországot fenyegetésnek, és mondják azt, hogy élvezettel töltené el őket, ha valamilyen bosszút állhatnának Németországon, mivel Németországot teszik felelőssé az EU Portugáliával szembeni megszorító intézkedéseiért. Végezetül pedig az amerikaiak körében a magas kollektív nárcizmust mutató személyek nagyobb eséllyel támogatják az Egyesült Államok külföldi katonai beavatkozásait.

Megoldások: a görögöknél jobb volt?

A társadalomtudósok egyre nagyobb aggodalommal szemlélik a nárcizmus felülreprezentáltságát a politikai közegben, amely együtt jár azzal, hogy az empatikus politikusok fokozatosan elmaradnak és kikopnak a politikai életből. A jelenség egy nagyobb probléma része: a képviseleti demokrácia sajnálatos és eredendő módon lehetőséget ad arra, hogy a magukat képviselőnek jelölő emberek között jelentős arányban képviseltetve legyenek rendellenes személyiségek, vagyis olyanok, akik rosszindulatú vonásaik miatt vágynak a hatalomra.

Bár elsőre idealisztikus és némiképp talán abszurd gondolatnak tűnik, időről időre felmerül annak az igénye, hogy minden potenciális vezetőnél meg kellene vizsgálni az empátia, a nárcizmus és az antiszociális személyiségzavar szintjét annak megállapítása érdekében, hogy alkalmasak-e a hatalom gyakorlására. Érdemes észben tartani, hogy az ilyen típusú intézkedéseknek vannak jól ismert történelmi hagyományaik. Az ókori athéniak például nagyon is tisztában voltak azzal a veszéllyel, hogy alkalmatlan személyiséggel rendelkezők hatalomra juthatnak, és beiktattak olyan fékeket, amelyek kezelni tudták ezt a helyzetet. Ilyen volt a szortíció (vagyis az egyes tisztségekre történő véletlenszerű kiválasztás) vagy a kiközösítés intézménye, amelynek keretében évente szavazással száműzték a közösségből a demokráciát veszélyeztető személyeket.

Hasonló társadalmi ellenőrzési megoldásokat találhatunk bizonyos vadászó-gyűjtögető életmódot folytató törzseknél is a túlzottan domináns vezető és az indokolatlan versengés elfojtására. Ha egy domináns férfi megpróbálja átvenni a törzs irányítását, akkor annak tagjai összefognak ellene és kiközösítik, magára hagyják. A hatalom megszerzése is egyedi módon történik: az emberek nem magukat javasolják vezetőnek, hanem képességeik alapján a csoport más tagjai ajánlják őket. Egy másik megoldás, hogy a vezetői szerep a csoportban nem állandó, hanem a különböző körülményeknek és helyzeteknek megfelelően váltakozik: a vezetői szerepet a csoporttagok spontán módon osztják ki, bizonyos egyedi helyzetekben más-más tagokra ruházva azt. Ily módon ezek a primitív vadászó-gyűjtögető közösségek képesek megőrizni a stabilitást és az egyenlőséget a csoporton belül és minimálisra csökkenteni a konfliktusok és az erőszak kockázatát.

Az elmúlt években számos gondolkodó javasolta hasonló ellenőrzési technikáknak az újjáélesztését a politikában. Ez elsőre kivitelezhetetlennek hangzik, és nyilvánvaló ellenérv, hogy a modern társadalmak sokkal összetettebbek és népesebbek, mint a vadászó-gyűjtögető csoportok. Mindentől függetlenül talán lehetséges, hogy a jövőben hasonló elvek érvényesüljenek a politikai hatalom megszerzésében és gyakorlásában.