A gyerek első számú szakértője a szülő – ezért nem maradhat ki a terápiából

Gyermekpszichológusként a gyerekterápia során ritkán dolgozunk csak és kizárólag a gyerekkel. Serdülők esetében ennek különös jelentősége van, de a kamaszkort megelőzően a szülők jelenléte, meglátásai elengedhetetlenek a sikeres terápiás munka szempontjából. És természetesen vannak olyan problémák, terápiás helyzetek, amikor a leghatékonyabb beavatkozási forma az egész családdal való munka, azaz a családterápia. Ebben a cikkben a gyerekterápia azon szeletét szeretném megmutatni, hogy a szülőkonzultáció miért bír különös jelentőséggel a gyerekekkel végzett pszichológusi munkában. A célom az, hogy a szülők és a családok is értsék, miért kell a kelleténél aktívabban részt venniük az egész folyamatban, miközben nem ők pisilnek be, nem ők utasítják el az ételt, és nem ők dadognak.

Kapcsolatfelvétel

Gyermekek esetében a szülő telefonos vagy írásos bejelentkezését követően történik az első interjú, lehetőség szerint mindkét szülővel közösen. Ekkor részletesen átbeszéljük a problémát és az együttműködés kereteit, lehetőségeit. Ha az együttműködés mindannyiunk részéről vállalható, megbeszélünk további alkalmakat (általában 4-6 alkalom), ami már a vizsgálati szakasz.

Láthatjuk tehát, hogy már a kezdetekben különösen fontos, hogy a szülők, a szülői nézőpont megjelenhessen. Én ezt olyan esetekben is fontosnak tartom, amikor a szülők nem élnek együtt, de mindketten nevelik a gyereket, mindkettőjükkel van kapcsolata.

Az első interjút követően kerül sor az anamnézis felvételére (a gyermek fogantatásának, születésének és fejlődésének fontosabb állomásai), majd a gyermek korától függően verbális vagy nonverbális eszközökkel (szabad játék, rajz, játékos tesztek) tárjuk fel a probléma lehetséges okait. Amennyiben úgy ítéljük meg pszichológusként, hogy egyéb szakember bevonására van szükség (pl.: pszichiáter, gyógypedagógus, mozgásterapeuta, orvos, szociális munkás), akkor azt kezdeményezzük a terápiás munka során.

Az első konzultáció

A vizsgálati szakasz lezárását követően a gyerekpszichológus konzultál a szülővel a gyermek problémájáról, annak lehetséges okairól és a terápia folytatásáról. Általában heti egy alkalommal 45-50 percben találkozunk a gyermekkel, emellett időközönként a szülővel/szülőkkel (serdülő esetén közösen) is konzultálunk a terápia sikeressége érdekében.

Meddig tart mindez?

Gyakran teszik fel azt a kérdést a szülők, hogy meddig fog tartani a terápia. A beavatkozás hossza a probléma súlyosságától és természetétől függ, előfordul, hogy néhány konzultáció is elegendő ahhoz, hogy a család túljusson a krízisen.

Amennyiben úgy látjuk, hogy a gyermeket nem kell bevonni a terápiába, szülőkonzultációt biztosítunk a szülőknek, ahol közösen gondolkodva igyekszünk megoldásokat találni.

Azokban az esetekben is a szülőkkel kezdünk el dolgozni, ha a serdülő ellenállása olyan mértékű, hogy nem jön el egyetlen konzultációra sem.

Kötelezni egyetlen gyereket, serdülőt sem szerencsés a terápiában való részvételre. Itt most nem szeretnék kitérni a gyermekvédelmi okok miatti kötelezett családokkal való munkára, de a terápiás munka ezen formája rengeteg szakmai kérdést felvet, amelyeket a munka elkezdésekor mindenképpen mérlegelnie kell a terapeutának és a családdal foglalkozó egyéb szakembereknek közösen.

És akkor mégis miért a szülő?

A gyerek első számú szakértője ő. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy mindig a szülő (gondviselő) a legkompetensebb a gyereke életében. Egy gyerekkel foglalkozó szakember pedig nélküle nem sokra megy.

Ezért is annyira fontos a közös gondolkodás, a közös megértés és persze a szülő megnyugtatása, hogy mindez a gyerek érdekében, a gyerek gyógyulását szem előtt tartva történik.

Hogy érzi magát mindeközben a szülő?

Teljesen természetes, hogy a szülő a terápiás munka során különféle érzéseket él át: aggódik, haragszik a gyerekére, a terapeutára, bizalmatlan a folyamatot illetően, szorong, megkönnyebbül és egyszerre feleslegesnek is érzi a további munkát, stb. Ezeket legjobb, ha meg is osztja a terapeutával, hiszen a pszichológus számára ezek érthető és kezelendő érzelmek, a róluk való beszélgetés pedig a folyamat része kell hogy legyen.

Vannak szülők, akik egyrészt nehezen engedik el a gyereküket, nehezen bízzák rá másra – még akkor is, ha az illető szakember. Ezért aztán ott szeretnének lenni a terápiás térben, vagy nehezen mennek ki onnan. Másrészt előfordulhat, hogy a gyereknek szóló mondatokat valójában a terapeutának címzik, vagy tőle kérdezik („Ügyes legyél!”, „Érezd jól magad!”, „Na milyen volt?” „Minden rendben volt?”).

Más szülők szeretnék a gyereküket hamar „rendbe hozatni”, sürgetnék a folyamatot, gyakran kérdezik, hogy hány alkalomra van még szükség ahhoz, hogy jobban legyen. Azt is nehezen értik, miért kell a kezdetekben is akár 4-6 alkalom ahhoz, hogy a pszichológus a problémát megértse, komplexen lássa, és el tudjanak indulni a megoldás felé vezető úton.

Megint mások teljesen „megbíznak” a terapeutában, tőle várják a választ mindenre, és mindennel kapcsolatban azt tennék, amit ő javasol („Ahogy jónak látja.”, „Ha maga így gondolja, akkor persze.”). Ez egyrészt pozitív, hogy bíznak és szeretnének együttműködni, másrészt felveti a felelősség és az aktivitás kérdését. Egy terapeuta sosem akarhatja jobban a változást, mint az érintett maga. A gyerekpszichológus nem dolgozhat a szülő helyett, csakis vele együtt, egymást kiegészítve.

Mindegyik szülői attitűd teljesen adekvát és érthető. Honnan is kellene tudnia egy szülőnek, hogyan zajlik egy gyerekterápiás folyamat, és miért kellene azonnal értenie, hogy mi az oka az ő aktívabb bevonásának?

Akkor mégis mi az oka? Családdinamikai kérdések és gyerektünetek

A gyerekeket gyakran emlegetjük tünethordozóként, mint a családi dinamika egy tünetének megnyilvánulása, amely éppen az ő viselkedésében mutatkozik meg. Ennek hallatán sok szülő bűntudatot él át, önmagát kezdi hibáztatni, és hangoztatja is, hogy ő rontotta el, és ha nem rontotta volna el, akkor most a gyereke nem tartana itt.

Ugyanakkor fontos szülőként megértenünk, hogy a háttérben rejlő családi dinamika nem feltétlenül valami elképesztően rossz, traumatizáló működés, pusztán a rendszer tagjainak (jelen esetben a családtagoknak) az egymáshoz való kapcsolódásainak összefüggései és megnyilvánulása. A rendszer mindig több, minőségileg is más, mint az egyes tagok összessége, ezért is fontos az egész családot megismerni, ha úgy tetszik „megvizsgálni” ahhoz, hogy megértsük, a probléma hogyan alakult ki és hogyan tudjuk azt közösen megoldani. Ezeknek a háttérfolyamatoknak a megértésében segíthet a pszichológus.

Ha a rendszer egyik tagja változik, az változást idéz elő a többi tagban, a rendszer másik elemében és mindezen változások aztán visszahatnak a változást elindító részre is.

Lefordítva ez azt jelenti, hogy ha a szülők közül az egyik folyton lehangolt, aggódik a munkája és a család anyagi helyzete miatt, az hatással lesz a párjára, a gyerekére, akik átvehetik az ő szorongását. Így fordulhat elő, hogy a gyerek elkezd rosszabbul teljesíteni az iskolában, vagy éppen kevéssé szeretne eljárni a barátaival otthonról, mert leginkább – persze nem tudatosan – az édesanyját szeretné megóvni, felvidítani, támogatni azzal, hogy otthon marad vele. De ilyen az is, amikor a munkába éppen visszatérő szülő az óvodai beszoktatás során olyan erősen szorong a gyereke miatt – hogy az jó helyen van-e, eléggé szeretik-e, ugyanúgy nevelik-e –, hogy alig tudja elengedni az ajtóban. Még háromszor visszahívja, mindannyiszor megpuszilja, és olyan szorosan öleli, hogy a gyerek pontosan érti, érzi, az elválás nehéz, és a hely sem biztonságos, ahova érkezett. Hiszen ha biztonságos lenne, a szülője el tudná engedni. Ekkor elkezd a gyerek is szorongani, a beszoktatás során hosszan és megnyugtathatatlanul sírni, vagy éppen a társait kezdi bántani. A viselkedése pedig a családi rendszer zavarát jelzi, melyet csak úgy lehet korrigálni, ha megértjük, mi történik a gyerek családjában. Hogy az egyik szülő miért szorong, hol van a másik szülő mindeközben, mint támogató családtag, milyen volt a gyerek érkezése a családba a születéssel stb. Ez egy komplex és hosszú folyamat, mindenkinek szerepe lehet mind a kialakulásában, mind a probléma megoldásában. Emellett fontos hangsúlyozni, hogy senki sem hibás, és nem is felelős a kialakult helyzetért egy személyben, hiszen a tünet hátterében a rendszer nem megfelelő működése áll.

A tünet megértése

A megoldásban az fogja vezetni a családot, ha a szakember segítségével megérti a tünet kialakulásának hátterében rejlő folyamatokat, azt, hogy mit fejez ki maga a tünet, miért marad fenn – azaz mi tartja fenn –, és mi történne, ha a tünet megszűnne.

Talán ez a legnehezebb része a szülőkonzultációnak: amikor eljutunk oda, hogy a gyerek érdekében muszáj közösen gondolkodnunk nemcsak róla, de az egész családról, a testvérek (ha vannak) és a szülők, vagy akár még a nagyszülők szerepéről. Mindenkiről, aki az adott család életét befolyásolja, akik hatnak rá, akik mozgatják a családi dinamikát. Előfordul, hogy ez az egyik szülő alkoholizmusa, esetleg munkamániája vagy éppen a nagymama erős kontrollja, befolyása a gyereke (szülő) életét illetően.

Ez a közös gondolkodás, ha időben megterhelő is, azért rendkívül fontos, mert sosem tudhatjuk, minek lesz jelentősége, melyik általunk hozott példa fogja a pszichológus számára megvilágítani vagy éppen alátámasztani mindazt, ami a diagnosztikus szakasz során kiderült. Ehhez pedig elengedhetetlen a folyamat során a rendszeres – adott esetben intenzív – konzultáció.

A gyakorlatban – esetrészlet

Egy példával szeretnék zárni, hogy jobban megvilágítsam és még érthetőbbé váljon mindaz, hogy miért kell a szülőnek partnerré válnia a terápiás folyamatban. Természetesen az eset részleteit (mivel érkeztek, milyen problémát fogalmaztak meg, stb.) nem osztom meg, sem azt, mi lett végül a megoldás a család számára, illetve egyes – terápiás szempontból lényegtelen – részletét megváltoztattam, hogy az érintettek számára se legyen felismerhető. Továbbá ez egy kiragadott részlet egy hosszabb terápiás munkából, így önmagában nem értelmezhető a teljes folyamat ismerete és megértése nélkül.

A terápiás munka egy szakaszában az anya elmondja, hogy 13 éves fia (aki miatt érkeztek) mennyire „idegesíti” őt, mert folyton azt kell hallgatnia, hogy hogyan szenved a suliban, mennyire zavarják a kortársai, ki miért „idegesítő”, a testvérét is időnként a „pokolba kívánja”, „bárcsak meg se született volna”. És nem elég, hogy a gyerek rázúdítja mindezt, ő pedig egyszerre lesz nagyon feszült és lesz bűntudata a gyerek sérelme miatt (mert szeretne segíteni, csak tehetetlennek érzi magát), még a férje sem áll mellé ebben a helyzetben, hanem vagy csendben asszisztálja végig a folyamatot, vagy igyekszik ugyan a fiát megnyugtatni, de az ő (az anya) feszültségével nem foglalkozik. Ebből kifolyólag az anya gyakran veszekedni kezd az apával ezt követően, amitől szenved, mert nem szeretne veszekedni, és azt sem akarja, hogy a gyerek problémái miatt köztük feszültség legyen. Az anya miközben mindezt elmesélte, láthatóan nemcsak dühös volt, de lelkiismeret-furdalása is volt amiatt, ahogyan működik ilyenkor, és szerette volna jobban megérteni, miért bosszantja a saját gyereke annyira. A beszélgetésnek ezen a pontján az apa megszólalt:

„Ugyanazt csinálod, amit ő. Folyton panaszkodsz.”

Természetesen ezen ponton még korántsem volt megoldva a probléma, és végig kellett közösen gondolni mindazt, ami a helyzetet előidézte, fenntartotta, illetve hogy mi az, ami ebből egyéni, személyiségbeli kérdés (például a saját indulatainkkal, feszültségünkkel való bánásmód, annak tanult formája, a hasonló temperamentum ütközése szülő és gyereke között, a gyerek esetében pedig a mintakövetés), és mi az, ami a család (a rendszer) zavara. Hogy mi lehet a szerepe a testvérnek és az apának mindebben, és hogyan tudnak ők mind együttműködni az indexpáciens, jelen esetben a 13 éves gyerek érdekében. Nemcsak azért, hogy ő jobban legyen, hanem azért is, hogy helyette aztán ne betegedjen meg más a családban. Mert a rendszer egyensúlyra törekszik: ha valaki jobban lesz, akkor furcsa mód egy másik családtag állapotának romlása éppen a korábbi egyensúlyt állítja helyre. Ha törekszünk az együttműködésre a megoldás érdekében, akkor a terápia nagyobb eséllyel lesz sikeres.