„Nem hagyjuk!” és „Mondjon le!” – jól ismert ellenzéki skandálás a Sándor-palota előtt. Az elmúlt tizenhat évben hány és hány alkalommal üvöltötték ezt dühös, csalódott állampolgárok és politikusok itt, a Karmelitánál, a Kossuth téren, a Hősök terén és az ország sok más pontján. Aztán mégse történt semmi: mindenki hazament, hagyták és az illető nem mondott le.
„Mocskos Fidesz” helyett most „Mocskos Tisza” zúgott, Orbán Viktor helyett pedig Magyar Péter lemondását követelték a Fidesz csütörtök esti tüntetésén, amit elvileg a jogállam és a demokrácia védelmében, az önkény ellen hirdettek meg. Ezt az a párt szervezte, amelynek vezetői és megmondóemberei az elmúlt tizenhat évben szitokszónak tekintették a jogállam kifejezést, és kinevették vagy a szuverenitás elleni támadásként értelmezték, ha valaki jogállami kritikát fogalmazott meg velük szemben.
Lekicsinylő módon tüncikézésnek nevezték a mostanihoz hasonló rendezvényeket, és minden eszközzel azt a hamis képet igyekeztek mutatni, mintha alig lenne ott résztvevő, de aki kint volt, azt is álcivilnek, Soros-bábnak vagy fizetett ügynöknek titulálták, a felszólalókat pedig a legmocskosabb eszközökkel lejáratták vagy kirúgták a munkahelyükről.
Most ők szembesültek azzal, hogy a kétharmados parlamenti többség ellen nem sok eszköz van a tiltakozáson kívül. Természetesen lehet kritizálni a tervezett Alaptörvény-módosítást, a köztársasági elnök eltávolítását vagy az országgyűlési képviselők mandátumának korlátozását, de pont a Fidesztől ez teljesen hiteltelen. Az elmúlt tizenhat évben ők voltak azok, akik mindent megtettek a demokrácia és a jogállam leépítéséért: beszántottak vagy átalakítottak intézményeket, hivatalokat, újságokat, mindenhova a saját embereiket ültették, és az aktuális politikai érdekeik szerint alakították az Alaptörvényt és a törvényeket, hogy minél tovább hatalomban maradhassanak. Arról ebben a műsorában beszéltünk részletesebben, hogy tartalmi szempontból miért visszás, ha a Fidesz az önkényről beszél.
A tiltakozásuk azonban más tényezők miatt is kudarcnak tűnik, és ehhez érdemes visszanyúlni a régi, Magyar Péter előtti ellenzékhez.
Az áprilisi választás óta pontosan azt csinálja a Fidesz, amivel a korábbi ellenzéki pártok és politikusok – kevés kivétellel – sikertelenül próbálkoztak tizenhat éven át.
Kísértetiesen ismerősek azok az eszközök és kommunikációs formák, amivel a Fidesz operál a veresége óta. Május végén az Orbán-kormány tagjai tegeződő nyílt levélben árulással vádolták meg Orbán Anitát, aki évekig dolgozott az Orbán-kormány külügyi rendszerében, és „soha egyetlen bejelentést, feljelentést, észrevételt, de még csak jelzést sem” adott „semmilyen korrupciógyanús ügyben”. A levelet a Fidesz elnöke, Orbán Viktor is megosztotta a Facebook-oldalán. Megosztotta korábban azt a petíciót is, ami Sulyok Tamás melletti kiállásként indult. Nyílt levél, petíció: ismerős?
„Minden eshetőség felmerült” – válaszolta Gulyás Gergely múlt hétfőn a Parlamentben arra a kérdésre, felmerült-e a frakcióban, hogy az általuk ellenzett és antidemokratikusnak tartott Alaptörvény-módosítás elfogadása után kivonuljanak a plenáris ülésekről, és tiltakozásként bojkottálják a parlamenti munkát a jövőben. Azt mondta, a szavazásig döntenek a további lépésekről.
Hasonló dilemmával szembesült a korábbi hatpárti ellenzék is a Fidesz kétharmados kormányzása alatt, amikor pont ugyanennyi beleszólásuk volt a döntésekbe. A 2022-es választás után Hadházy Ákos amellett érvelt, hogy nem szabad díszellenzékként asszisztálni a fideszes törvényhozáshoz, és a részvételükkel csak fenntartják azt a látszatot, hogy demokrácia van Magyarországon.
A többség viszont azon az állásponton volt, hogy nem szabad lemondani semmilyen eszközről, így a parlamenti felszólalási lehetőségekről és a frakcióknak járó busás állami támogatásról. Beültek, vitáztak, szavaztak, részt vettek a mindennapi parlamenti munkában. Az eredmény az lett, hogy négy év múlva már egyikük se jutott be az Országgyűlésbe.
Az Alaptörvény-módosítás általános vitáján úgy tűnt, hogy egy másik, régi ellenzéki eszközt is elővesz a Fidesz: a parlamenti obstrukciót. Legalábbis a törvényjavaslat múlt keddi több mint 10 órán át tartó vitájában a Fidesz-KDNP képviselői újra és újra ugyanazokat az érveket ismételgették, ennek pedig az volt a látszata, hogy csak az időt akarják húzni. Aztán Panyi Miklós fideszes képviselő a végén bejelentette, hogy a két frakció képviselői „nem fognak részt venni a demokrácia leépítésében”, ezért sem a részletes vitára, sem a szavazásra nem mennek el.
Parlamenti bojkott? Ilyet is jó párszor láttunk az elmúlt években a korábbi ellenzéktől. A DK például a Népszabadság bezárása és migrációs népszavazás után hirdetett parlamenti bojkottot, de az Alaptörvény-módosítások szavazásairól is kivonultak tiltakozásul.
Már csak a hangos parlamenti akciók és a molinók felmutatása hiányzik a Fidesz repertoárjából, amit Kövér László vasszigorral büntetett korábban.
A témákban is találni azonosságokat: a Fidesz most pont olyan ideológiai (pl. LMBTQ) és jogállami kérdésekkel foglalkozik, ami az ellenzéknek se hozott sok szavazatot a korábbi választásokon. A Fidesz úgy tudott nyerni 2010 után még háromszor kétharmaddal, hogy az akkori ellenzék egyik fő témája az autokrácia kiépítése volt. Az eredmények azt mutatták: a választók többségét nem ez érdekelte, hanem sokkal inkább a mindennapi megélhetés és a fizikai biztonság.
Önkényt és diktatúrát is sokan emlegettek a Fidesz 16 éve alatt. Gulyás Gergely válasza erre gyakran az volt a kormányinfókon, hogy szabadon lehet tüntetni és véleményt nyilvánítani, és épp ez bizonyítja, hogy demokrácia van. Most az Alaptörvény-módosítás miatt Gulyás és a Fidesz az ötvenes évek legsötétebb diktatúráját vizionálja, miközben ugyanúgy tüntethetnek és posztolhatnak.
A korábbi ellenzék Magyar Péter megjelenése előtt nem tudott a fenti, meglehetősen korlátozott eszközökkel eredményt felmutatni. És ez csak részben magyarázható azzal, hogy a Fidesz kétharmados többsége mellett alig maradt mozgástér. A régi ellenzék fő problémája ugyanúgy a hitelességi válság volt. A választók – kevés politikus kivételével – nem hitték el róluk, hogy komolyan gondolják, amit mondanak, a kényelmes, jól fizető parlamenti székből valóban rendszert akarnak váltani, és ezért akár személyes áldozatot is készek vállalni.
Most sok fideszes szavazóban is könnyen megfogalmazódhat hasonló kérdés: mennyire veszi komolyan a Fidesz a Tisza leváltásának ígéretét, ha a párt első számú vezetője, Orbán Viktor még az általa hirdetett csütörtöki tüntetésre se ment el.
Havasi Bertalan ezt azzal magyarázta, hogy a volt miniszterelnök a megjelenésével nem akarta elvinni a fókuszt az ügyről és a beszédet mondó Áder Jánosról. Valójában azonban nem egyszeri hiányzásról van szó, Orbán korábbi ígéretével ellentétben a vereség óta szinte teljesen eltűnt a nyilvánosságból.
A régi ellenzék fenti eszközei azért is maradtak hatástalanok, mert mind a négy kétharmados választási vereség után elmaradt a valódi felelősségvállalás, a szembenézés és a megújulás. Magyarul: semminek nem lett következménye. Gyurcsány Ferenc 2025-ig a DK élén maradhatott, és három katasztrofális, kétharmados vereség után még 2022-ben is olyan, többszörösen leszerepelt képviselők kerültek a hatpárti összefogás listájának elejére, mint Molnár Zsolt, Vadai Ágnes vagy Z. Kárpát Dániel. A választók meg is büntették őket, persze a vereségnek ezer más oka is volt akkor.
A megújulásnak a Fidesznél sincs egyelőre jele. A júniusi tisztújításon megint nem volt kihívója Orbán Viktornak, az újraválasztott pártelnök a vereséget olyan tényezőkkel magyarázta, mint hogy nem szerepeltek jól a közösségi médiában, nem számítottak ilyen magas részvételre vagy rossz volt a választási stratégiájuk. Az áprilisi választás ennél jóval többről szólt, ám a Fidesz eddig nem tudta vagy tudatosan nem akarta a nyilvánosságban a bukáshoz vezető mélyebb okokat felfejteni.
Amíg azonban ez a szembenézés elmarad, addig minimum olyan hiteltelen lesz minden tiltakozó akciójuk, mint amikor a 2010-ben megbukott MSZP és Gyurcsány Ferenc tüntetett a jogállamért.
Ráadásul tegyük rögtön hozzá: messze nem építette le olyan mértékben a jogállamot az MSZP-SZDSZ 2002 és 2010 között, mint az utánuk következő Fidesz, kétharmad nélkül nem is volt érdemi eszközük erre. Tartalmilag a Fidesztől még sokkal hiteltelenebb az önkény elleni tiltakozás. Az pedig nem látszik, hogy az áprilisi vereség hatására érdemben változtattak volna a politikájukon, a kommunikációjukon, és a parlamenti frakció frissítését se lehet egyelőre sikertörténetnek nevezni.
Intő példa lehet számukra az, ami a régi ellenzéki politikai elittel történt: a semmiből megjelent a színpadon egy új szereplő, aki előbb elsöpörte őket, majd leváltotta a kormányt is. Magyar Péter sokszor pont ugyanazokat a kritikákat és ígéreteket mondta, mint a többi ellenzéki politikus. Neki mégis elhitték, hogy komolyan gondolja, és véghez is fogja vinni. A Fidesz is könnyen abba a csapdába eshet, mint az MSZP és a többi, régi ellenzéki párt a 2010-es bukásuk után: a társadalom széles tömegei egészen egyszerűen már nem hiszik el nekik, hogy nem a hatalomért és a pozíciójukért, hanem a demokráciáért aggódnak, és hogy a visszatérésükkel jobb lenne az országnak.
