A kormánypártok most nagyon is legyőzhetőnek tűnnek, ezért lesz még durvább a belpolitika 2026-ig

• Doktori értekezésben „jósolták” meg 2022-ben, hogy mi történne, ha egy Magyar Péter-szerű figura bukkanna fel a politikában – írtuk októberben, miután rátaláltunk a Benedek István doktori disszertációjának téziskérdéseit összefoglaló munkára. A cikket rengetegen elolvasták, ezért úgy döntöttünk, interjút készítünk a disszertáció szerzőjével.
• A nagyváradi születésű politikatudós az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének adjunktusa. Kutatási területe egyebek mellett a demokrácia- és politikaelmélet, a demokratizálódás és a populizmuskutatás.
• Benedek szerint a 2018-as választásokkal az Orbán-rezsim érett formájában, populista választási autokráciaként szilárdult meg. A válságok azóta nemhogy kikezdték, hanem erősítették a rendszert.
• Az összes autokráciák csupán tíz százaléka dől meg alkotmányos keretek között, választásokon – állítja. De szerinte most sérülékeny lett a rezsim. Önerősítő spirálként egyre többen érzik azt, hogyha súlyosan egyenlőtlen feltételek mellett is, de legyőzhető a Fidesz a választásokon.
• A nagypolitikába váratlanul berobbanó Magyar Péter nem a „technikai koordináció” eszközével, hanem politikai értelemben egységesíti az Orbán-rezsim ellenzékét.
• Hacsak Magyarról nem derül ki valami egészen váratlan információ, akkor az „óellenzéktől” és a kormánypárttól érkező kritikák nemhogy gyengítik, de legitimálják őt.
• Akárki lesz is a 2026-os választás vesztese, a rezsim jelenlegi fázisában és a mostani polarizált légkörben senki nem fogja könnyedén elfogadni a helyzetét: választási csalást fognak kiáltani, utóvédharcok jöhetnek, és Benedek szerint akár Budapestből is lehet Majdan.

Eszébe jutott Magyar Péter felbukkanásakor a 2022-ben írt doktorija? Merthogy abban azt írta, hogy az Orbán-rezsimre kevéssé veszélyes külső tényezők helyett és váratlan utódlási krízis hiányában a váltást a rezsim fokozatos eróziója hozhatja el, amit egy outsider felbukkanása és lehengerlő sikere gyorsíthat fel. Ezek a kritériumok pont passzolnak Magyar Péterre.

Nem volt hatalmas önfelismerésem. Különösen, mivel a disszertációm egyik végkövetkeztetése az volt 2022 nyarán, hogy az Orbán-rezsim 2018 óta érett és megszilárdult formájában, populista választási autokráciaként (PVA) működik, amelyet nagyon nehéz lesz megbontani. Valóban azt írtam akkor, hogy a rezsim fokozatos erózióját egy outsider, azaz mind a rendszer, mind a sokak által egyre inkább annak részeként értelmezett ellenzék együttes leváltását hirdető, a tömegek által hiteles kívülállónak érzékelt személy váratlan megjelenése és lehengerlő sikere gyorsíthatná fel. De ezek 2022-ben még csupán a rezsim kiteljesedett természetéből fakadó megérzések voltak, és mire az elmúlt hónapokban az elméleti-fogalmi keret, illetve az orbáni PVA előzményeit és megszilárdulását, valamint a médiarendszer átalakulását elemző angol és magyar nyelvű tanulmányaim is megjelentek, már egyfajta törés is érzékelhetővé vált a rendszerben.

Mit ért választási autokrácia alatt?

Ehhez muszáj utalni a demokrácia sokat vitatott fogalmára. Utóbbitól az olyan formális alapfeltételeken túl, mint az általános választójog, a választott tisztségviselők és az eljárási szempontból tiszta választások, elvárható a politikai versengést tartalmi szinten meghatározó dimenziók megléte is, azaz a széles értelemben vett civil társadalom szabadsága és plurális politikai nyilvánosság. Ha ezek rendszerszinten megvannak, akkor választási demokráciáról beszélhetünk. A liberális demokráciák mindezen túl további intézményes eszközökkel védik az egyéni szabadságjogokat és szállnak szembe a többség zsarnokságának veszélyével. A skála másik oldalán vannak a választási autokráciák, amelyekben rendszerszinten sérülnek a demokratikus politikai versengés tartalmi dimenziói, miközben a többpárti demokratikus verseny formális kritériumai megvannak, és ez megkülönbözteti őket a klasszikus zárt autokráciáktól.

Ez az egyszerű tipológia, amelyet a politikatudományban egyre meghatározóbbá váló V-Dem demokráciakutató intézet is használ, szerintem kellően széles, belsőleg meglehetősen heterogén, de mégis elég jól azonosítható gyűjtőkategóriákat jelöl ki. A lényeg, hogy a demokrácia és az autokrácia közötti határvonal nem önmagában a szabad többpárti választásoknál van, hanem a tisztességes küzdelemnél. A zárt autokráciákban egyik sincs, a választási autokráciánál csak az első, míg a demokráciákban mindkettő. Csak a kettő együtt biztosítja ugyanis a valódi pluralitást és a vezetők tényleges elszámoltathatóságát, amely nélkül nincs értelme demokráciáról, azaz a nép hatalmáról beszélni. Ez teszi lehetővé, hogy az érdemi alternatívaképződés ne csak kivételes tényezők összjátéka esetén történhessen meg. A tisztességes versengés nehezen definiálható határát ott érdemes keresni, hogy a nem demokratikus rezsimekben a hatalmon lévők rendszerszintű, azaz jelentős közvetlen és közvetett állami erőforrásokat használnak fel arra, hogy a politikai versengés számukra kedvező feltételeit és kimenetelét fenntartsák.

Mennyire szükségszerű az autokráciák és a populizmus összekapcsolódása? Mit ért utóbbi alatt?

Mivel a közéletben a populizmust a demagógia szinonimájaként szokás használni, ami miatt az tetszés szerint szinte mindenkire ráhúzható, egy rendkívüli módon elinflálódott fogalomról van szó, amit divatos is kritizálni. A fogalom rehabilitálása és használhatósága érdekében szerintem „szigorúan” érdemes megközelíteni a populizmust, hogy az ne mindenkire legyen alkalmazható. A szerteágazó populizmus-irodalom alapján ezzel a kifejezéssel a demokrácia és a politikai képviselet alapjaiban sokszínűség-ellenes (antipluralista), ezért autokratikus felfogására utalok. Azaz nem egyszerűen a manapság majd mindenkit jellemző harsány elitkritikáról vagy népközpontúságról van szó, hanem egy szélsőségesen moralizáló és mélyen kirekesztő politikai logikáról, amellyel a populisták a demokrácia bajnokaként állítják be magukat, miközben tagadják annak alapelemeit, a sokszínűséget és az ellenvélemények (hordozóinak) legitimációját.

Habár a populisták és a választási autokraták közös jellemzője, hogy a nép nevében, de annak valódi ellenőrzése nélkül tartanak igényt a hatalomra, összekapcsolódásuk korántsem törvényszerű. Vannak Szingapúrhoz hasonló olyan „technokratikus-pragmatikus” hibrid rezsimek, amelyek nem a populizmust, hanem egy bürokratikus-elitista megközelítést és a rezsim teljesítményére hivatkozó narratívákat kombinálnak a politikai versengés kiüresítésével. A kortárs választási autokráciák viszont jellemzően populisták is. Ilyen a magyar mellett Vučić rendszere Szerbiában vagy Erdoğan Törökországa.

A statikus autokratikus keretek mellett tehát a populizmuskutatás fókuszában álló dinamikus tényezők, a vezető és a követők közötti kapcsolatnak, a politikai identitás létrejöttének és az azonosulás folyamatának a vizsgálata is nélkülözhetetlennek tűnik. A választási autokrácia az egyenlőtlen versengés fenntartásáért és az állampolgárok valóság-érzékelésének a formálhatóságáért felel, míg a populizmus rugalmasan variálható és átélhető történetet nyújt a rendszer számára. Az együttes perspektíva segíthet megérteni az Orbán-rezsim páratlan politikai sikerét és stabilitását.

Az első Orbán-kormányra most már a kormányzat legnagyobb kritikusai is inkább nosztalgiával tekintenek. Sőt, abban az időszakban inkább a baloldalt tartották populistának, emlékezzünk csak Medgyessy Péter 2002-es választási ígéreteire, majd az azt követő pénzosztásra. A 2002-es bukás után, de még a 2006-os választások előtti években a Fidesz vezetése azt szűrte le, hogy a Kádár-rendszer győzött. Ez a felismerés vihette el a Fideszt a populizmus irányába?

Ahogyan Bozóki Andrással írjuk a friss tanulmányunkban, a fő törés Orbán esetében a 2002-es szoros választási vereség volt, amely egy alapvetően fegyelmezett költségvetéssel jellemezhető ciklust követett váratlanul. A kormányzati hatalom elvesztésének a lehetősége radikalizálta Orbánt, aki egyre inkább ellenségként keretezte a politikai ellenfeleit a kampány végére. A vereség után tette híres kijelentését a Dísz téren, miszerint „a haza nem lehet ellenzékben”, ami a kirekesztő populista logika tankönyvi esete. Ekkor vált az értelmezésében a politika végérvényesen a különböző pártok legitim versenyéből a „nemzeti oldal” és a „nemzetietlen oldal” összecsapásává (ennek kitüntetett aspektusa lett a nemzeti szimbólumok ügye), megnyitva az utat a pártpolitikai kétblokk-rendszer és a szélsőséges polarizáció irányába.

2002 után Orbán szociológiai és jogi értelemben is átszervezte és centralizálta a Fideszt. Egyfelől a párt választási körzetekhez igazodó átszervezésével vétójogot szerzett a jelöltállítás felett. Másfelől önmagát a vidék hangjaként pozícionálva meghirdette a polgári körök mozgalmát. Az innen érkező, elsősorban személyesen hozzá lojális tömegek hullámszerű belépésével még nagyobb hatalmat szerzett a Fidesz felett. Többek között ez is szükséges volt ahhoz, hogy az újabb választási kudarc után a párt tétova zendülői már nem tudták őt megbuktatni 2006-ban.

Ezzel párhuzamosan a másik oldalon is kiteljesedett a „demokrata” vs. „anti-demokrata” bináris ellentétben való gondolkozás, különösen a baloldal „ellen-Orbánjának” szánt Gyurcsány Ferencnek a 2004-es hatalomra kerülésével. A két vezér által dominált politikai blokkok között nem maradt hely: az elit- és a társadalmi polarizáció évről évre nőtt, akár a V-Dem, akár újabb alternatív polarizációs indexet nézünk.

És végül miért a Fidesz által kínált ellentét lett a befutó?

Azért, mert a 2000-es évek közepét jellemző „versengő populizmus” erőegyensúlya 2006 őszén hirtelen felborult. Ez egy rendkívül polarizálttá váló társadalomban lehetőséget teremtett a kormányoldal természetes alternatívája számára a komplex társadalmi feszültségek sikeres becsatornázására. Gyurcsány karizmája – amelyet a baloldal egyesítőjeként és a nyugatos reformok híveként szerzett – egyik pillanatról a másikra gyógyíthatatlan sebeket kapott a választások és a megszorítások bevezetése után nyilvánosságra kerülő őszödi beszéddel. Az elszámoltathatatlannak látszó Gyurcsány alakjában így egyszerre testesült meg a rendszerváltást követő jóléti és a demokratikus várakozásokkal szembeni csalódottság és keserű düh.

Fontos tehát, hogy Magyarországon egy komplex belső válság előzte meg a 2008-as globális pénzügyi válság pusztító hatásait. A gazdasági egyensúly megborulása egy közjogi-politikai válsággal párosult már a külső válság begyűrűzése előtt. A technokrata válságkezelő és bürokratikusnak ható rendszerváltó elitek ellenében a magát a nép hangjaként pozícionáló Orbán tűnt a biztos pontnak az időközben megerősödő radikális jobboldali, illetve zöld-bázisdemokratikus alternatívákkal szemben. Ez egyedülálló mértékben tolta jobboldalra és kifejezetten a Fidesz irányába a szavazókat a ciklus végére, amely parlamenti szupertöbbséget eredményezett Orbán Viktornak. A komplex válság a fennálló politikai rendszer stabilitásában kritikus fordulópontként funkcionált: a liberális demokrácia konszolidálódása visszafordult, és az amúgy is gyenge, egyre inkább színlelt elitkonszenzus megroppant.

Ezután milyen lépcsőfokai voltak annak, hogy a demokráciából választási autokráciába mentünk át?

Ebből a szempontból az újabb kritikus fordulópont a 2010-es évek közepe. A liberális demokráciát 2014-re gyorsan maga mögött hagyta az Orbán-rezsim, hiszen az intézményes keretek radikális átalakításával egy részleteiben külön-külön akár formálisan demokratikusnak is tekinthető, de egészét tekintve mélyen autokratikus berendezkedés jött lére. Ugyanakkor véleményem szerint ez még nem lépett túl a (választási) demokrácia keretein. Ez volt az a pont, ahonnan – a persze nem alkotmányos többséggel szembenéző – lengyel ellenzéknek sikerült visszaszereznie a kormányzást tavaly. A szintlépés csupán a következő Orbán-kormány idején történt meg, amit a 2015-ös menekülthullámmal a populizmus rendszerszintűvé válása kísért.

A politikai versengés formális keretei ugyan továbbra is nagyjából érintetlenek maradtak, de a tisztességes demokratikus versengést biztosító feltétel, azaz a széles értelemben vett civil társadalom és a politikai nyilvánosság valódi alternatívaképző ereje rendszerszinten sérült. Az előbbi a Norvég Alap ügyével indult, majd 2017-ben a CEU és az akadémiai szabadság, illetve a „külföldről finanszírozott civil szervezetek” következtek. De ide sorolható az ellenzéki pártok felforgatása és különféle rendszerkonform szatellitpártok stratégiai használatának a gyakorlata is.

Másfelől a médiatérben is rendkívüli fejlemények történtek. Megemlíthető az Origo elfoglalása, az újságírókra nehezedő rendszerszintű nyomás vagy az ún. harmadik fél (jellemzően kormányzati tájékoztatókampányok és kormányközeli civil szereplők) által lebonyolított intenzív pártkampányok elterjedése. Talán még ennél is fontosabb Simicska Lajos, a Fidesz saját oligarchájának lázadása és az általa birtokolt médiabirodalom hirtelen kormánykritikussá válása 2015-ben, amely tovább radikalizálta az orbáni médiapolitikát. Andy Vajna megnyerte Simicskával szemben a TV2 birtoklásáért zajló versenyfutást, Rogán Antal vezetésével önálló kommunikációs minisztérium jött létre, a közmédia pedig egy újabb centralizálási hullámon esett át a következő választásokig.

Az általam összegyűjtött adatok szerint a politikai nyilvánosságban domináns pozícióba kerültek az évtized végére az egységes üzenetekkel operáló kormánypárti médiumok az egymással is rivalizáló független hangok ellenében. A társadalom több mint harmada kizárólag vagy döntő mértékben kormánypárti hírbuborékban él. Ezt viszont sokan maguk választják, nem csupán „külső” adottság számukra, így pszichológiai értelemben is van egy szinte hermetikusnak látszó aura az egyes táborok körül.

És a populizmus mit tett ehhez hozzá?

Többek között ez tette lehetővé az Orbán-rezsim számára, hogy az addigi szigetszerűen létező ellenségképeket egy közös nagy ellenségkép-hálózatban egyesítse a hazai újságíróktól a hol veszélyesnek, hol nevetségesnek láttatott ellenzéken át az EU-ig. A szintén a 2015-ös évben jelentkező menekültválság lehetőséget nyújtott a rezsim szuverenista és kirekesztő populista narratívájának kiteljesítésére. A hazai politikai ellenfeleket végérvényesen a kozmopolita globális elitek hazai kiszolgálóiként, a magyar nemzeti érdeket eláruló idegenszívű összeesküvőkként ábrázolják, például amikor „brüsszeli bábkormányról” beszélnek. A magyar nemzet túléléséért folytatott válságtörténet pedig a „Nyugat alkonya” régi toposzába ágyazódik be.

A komplex és egymást erősítő autokratikus és populista hatások eredményeképp a 2018-as választásokkal az Orbán-rezsim érett formájában, populista választási autokráciaként szilárdult meg. Ezzel végérvényesen megfordult a képviselet iránya is. A passzív és cselekvőképtelen nép helyett a vezér felülről állítja elő a saját mandátumát és szükség esetén számoltatja el az előbbieket, különösen, ha azok „rosszul” szavaztak – például különleges gazdasági övezetek kijelölése vagy felszámolása, beruházásokkal való nyílt büntetés vagy jutalmazás formájában.

A 2020-as évek elejének válságai nemhogy kikezdték, hanem erősítették a rendszert. A „minél rosszabb rövid távon, annál jobb lesz hosszabb távon” ellenzéki mazochizmus nem működött, sőt. A kihívásokat hatalomtechnikailag sikeresen fordította át a saját nyelvezetére, és nem ezek ellenére, hanem ezek által stabilizálódott tovább a rendszer, miközben a valódi és potens belső alternatívaképződés lehetősége végletesen leszűkült. Egészen az idei évig csupán repedések voltak a rendszerben. Most azonban ismét egy kritikus fordulóponthoz érkeztünk: az autokratikus rendszer dekonszolidálódásának a jelei látszanak, igaz, a további autokratikus konszolidáció sem elképzelhetetlen. A fennálló struktúrák mindenesetre illékonnyá váltak, és ezt érzi a társadalom is.

A Jobbik egykori vezetője, Vona Gábor a 2018-as parlamenti választások után azt mondta, hogy ez a rendszer nem választáson bukik majd meg. Ugyanabban az évben Török Gábor úgy értékelte, hogy az Orbán-rendszer egy tömegdemokratikus díszletek mögött létrehozott királyság. Tavaly októberben Török azt is mondta, hogy nincs esély megdönteni a Fidesz uralmát, mert Orbán rendszere olyan stabil, hogy túlélheti a kormányait is. Hadházy Ákos nem olyan régen pedig arról beszélt, szerinte kétséges, hogy választások útján le lehet győzni a Fideszt. Így hát jogos a kérdés: kell-e egy hibrid rezsimben tartania a hatalomnak kormányváltástól, választások útján?

Biztosan nem tudhatjuk, hogy valóban leváltható-e választás útján egy ilyen rezsim, és éppen ez jelzi, hogy a rendszer demokratikus minősége alapjaiban hiányzik. Választások vannak, de azok a nép helyett sokkal inkább a vezetés hatalmának az érvényesülését szolgálják. Az Orbán-rezsim a saját autokratikus stabilitását igyekszik maximalizálni a választási kockázatok minimalizálásával. Az ellenzék győzelmi esélyének pontos mértékét mind a főszereplők, mind a választók is folyamatosan „tippelni” tudják csupán. Viszont, ha a közmegegyezés szerint ez aktuálisan elég magasnak tűnik, akkor az önbeteljesítő jóslatként óriási veszélyt jelenthet a Fidesz számára. Most pontosan ez a helyzet. A kormánypártok nagyon is legyőzhetőnek tűnnek, még ha az egész, mélyen beágyazott autokrácia leváltása nyilvánvalóan nehezebb is.

Ráadásul a szinte folyamatos alkotmányos többség miatt a játékszabályok bármikor változhatnak, sőt, a rezsim még a saját maga által alkotott szabályoknak sem hajlandó mindig megfelelni, ami végképp tovább növeli a kollektív bizonytalanságot és a kölcsönös paranoiát.

A Fővárosi Közgyűlésben most Karácsony Gergely mögött többség lenne, ha nem változtatják meg a Fidesz aktuális érdekei szerint a mandátumkiosztást. Szó volt határon túli egyéni körzetekről is, de egy biztosnak tűnő választási vereség előtt a későbbi alkotmányos vétóhatalom megtartása, azaz a „puhára esés” érdekében egy hirtelen végrehajtott arányosítás is elképzelhető. A permanens és mindenkit érintő bizonytalanság az ilyen rendszerek alapeleme.

De mit mutatnak az autokratikus választási rendszerekről szóló kutatások? Le lehet őket váltani választások útján?

Például azt, hogy az összes autokráciák csupán tíz százaléka dől meg alkotmányos keretek között választásokon. Sokkal inkább a biológia, a lemondás vagy a betölthető ciklusszám közjogi korlátozása hozza el a váltást. Még a nyitottabb választási autokráciákban sem túl bizalomgerjesztőek az ellenzék választási esélyei.

Ugyanakkor az is látható, hogy az utóbbi, azaz a többé-kevésbé versengő autokráciákban két feltétel együttes teljesülése jelentős mértékben megnöveli a demokratizálódás esélyét: az egyik a politikai rendszerre nehezedő külső gazdasági-politikai nyomás, a másik az ellenzék széttöredezettségének a felszámolása. Ezekben az amúgy meglehetősen ritka esetekben a versengő autoriter rezsimek közel 70 százaléka eséllyel demokratizálódott 1990 és 2007 között a választások hatására. A terminológiai részletek helyett csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ezen két feltétel közül az első tavaly óta, a második idénre teljesülni látszik.

Tehát most nagyobb az esélye annak, hogy az egyébként leválthatatlannak tűnő kormányt választások útján meg lehessen buktatni?

Igen, jól láthatóan krízisben van az Orbán-rezsim és ezt ők is érzik. A 2010-es évek végéig a gazdasági környezet jó, a nemzetközi helyzet tűrhető volt. A súlyos tagállami jogállamisági-demokratikus deficitekkel szemben az EU sokáig felemás hatású fogatlan oroszlánként tétovázott. Azonban a 2020-as évek elején, a lengyel folyamatokra is reflektálva, valódi fogakat növesztett az uniós források és a jogállamiság explicit összekötésével, amelyhez a végső lökést a pandémiához kapcsolódó gazdasági helyreállítás és az ukrán-orosz háborúban látható különutas magyar külpolitika adta. Habár az új eszközt nem alkalmazták a 2022-es választásokig, azután azonban másnap elindította az Európai Bizottság az eljárást, amely részleges alkuk mellett is rendkívül sok pénzt tart vissza a kormánytól.

Ez is hozzájárult, hogy a gazdaság a 2021-es visszapattanás után 2023-ra ismét recesszióba fordult, amit rekord mértékű infláció kísért és nemigen látni a lendületes kilábalás nyomait. A reálkereset-növekedés megtorpant, az „előre megyünk, nem hátra” kádári reflexeket célzó üzenet egyre hatástalanabb. A 2022 végén még csak gyülekező felhőkből valódi vihar lett: a magyar politikai rendszer gazdasági és nemzetközi értelemben is rendkívüli külső nyomás alá került, végletesen leszűkítve a mozgásterét.

Ami pedig a belpolitikát illeti, amekkora volt az öröm 2022 áprilisában a „Holdról is látszó” újabb kétharmados győzelem után, akkora most a baj. Akkor azért is lehetett mámoros Orbán, mivel nem csupán a kihívója, hanem az előválasztás mint az ellenzéki széttöredezettség technikai felszámolásának eszköze is diszkreditálódott, ráadásul az eltűnni látszó centrális erőtér újjáépítésére is megvolt minden esély, amelynek mindkét oldalán meglehetősen kézivezérelt szereplők álltak. Ezért is hangsúlyoztam a disszertációmban az erózió kapcsán az outsider kifejezést.

Az idei sorozatos botrányokból nem is az egyre inkább „udvari ellenzéknek” érzékelt szereplők profitáltak, hanem a nagypolitikába váratlanul berobbanó Magyar Péter. Ő viszont nem a „technikai koordináció” eszközével, hanem politikai értelemben egységesíti az Orbán-rezsim ellenzékét, amire az „ellenzéki szavazó” univerzális alakja minden lehetőséget meg is ad. Sokkal jobban utálják Orbán Viktort az ellenzéki szavazók annál, mint amennyire kapcsolódnak a saját aktuális pártjaikhoz. Akit hiteles, de leginkább valóban veszélyes erőnek érzékelnek a kormány ellenében, azt a pajzsukra emelik, hogy odacsapjanak végre.

Pedig a Magyar Péter-jelenséggel szemben az egyik vélemény, hogy most semmi új nem történik, az ellenzéki oldal ugyanazt a kört futja, amit korábban Márki-Zay Péterrel és másokkal. Sőt, egyesek szerint még jól is jön a Tisza a Fidesznek, mert így az a látszat, hogy Magyarországon valódi politikai verseny van, miközben éppen arról beszélgetünk most, hogy nincs. Erről mi a véleménye?

Nem értek egyet ezzel. Amíg a fragmentált ellenzék 2022-ben technikai vagy újabban politikai értelemben nem volt egységes, addig alapjaiban más volt a helyzet. 2022-ben végül nem derült ki, hogy mire vitte volna Márki-Zay a háború nélkül. Jó eséllyel egyharmadnál több mandátumot szerzett volna az ellenzék, de a Fidesz maradt volna kormányon.

Most viszont már az EP választások előtt sejteni lehetett, azóta pedig látványosan igazolódik, hogy Magyar Péter egyfajta politikai gravitációs mezőként működik: a kispárti létbe kényszerített pártoknál csak a leghűségesebb szavazóik maradnak, ráadásul Magyar a bizonytalanokból, sőt a Fideszből is felszív szavazókat. A győzteshez húzás vele kapcsolatban érvényesül csupán, eközben a Fidesz szavazótábora erodálódni látszik. Ezzel párhuzamosan nő a rezsim sérülékenysége, hiszen önerősítő sprirálként egyre többen érzik azt, hogyha súlyosan egyenlőtlen feltételek mellett is, de legyőzhető a Fidesz a választásokon.

És az sem kedvezhet a Fidesznek, hogy a 2022 után elkényelmesedő hatalomgyárat felrázza, ezáltal újabb lendületbe hozza egy új ellenzéki erő?

Hát, ha lett is volna ilyen elképzelés, akkor biztosan kijelenthető, hogy nem érte meg. De amúgy is, ezek a rezsimek arról szólnak, hogy minimalizálják a kockázatukat. A fiatal antikommunista és népvezér karizmára építő populista Orbán nem engedheti meg magának, hogy ne a népakaratra hivatkozzon, amelyhez a nemzeti konzultációk mellett elengedhetetlenek a szabad, ezért bizonyos mértékig kockázatos többpárti választások is. Ez kifele is létfontosságú. Ugyanakkor nem célja, hogy a szükségesnél több kockázat legyen. Egy felforgatott és részben kooptált, stratégiailag irányított kétoldali ellenzékkel még sokáig boldogan kiegyezett volna szerintem.

Gyurcsány Ferencben, Orbán Viktorban és Magyar Péterben is közös, hogy az általuk fémjelzett politika finoman szólva is perszonalizált. És ha nem is egyforma mértékben, de mindegyikükre jellemző a vezérszerűség, ahogy a populista elemek is tetten érhetőek a politikájukban vagy a retorikájukban. De vajon populista politikával megdönthető-e egy populista rezsim annak érdekében, hogy maga a rendszer demokratizálódjon?

Az nem kérdés, hogy leváltható populista politikával egy populista rezsim, viszont hosszabb távon nem éri meg, hiszen nem lépünk ki a törzsi ellenségeskedés káros kereteiből. Magyar Péter esetében is felsejlenek populista attitűdök, különösen, ha a vele kapcsolatos kritikákra vonatkozó kirekesztő és a másikat alapjaiban delegitimáló reakcióira, a reflexszerűvé váló propagandistázásra gondolunk. Ez persze amiatt is van, mert nehéz egy nem demokratikus rezsimet egy végtelenül polarizált társadalomban morális töltetű üzenetek nélkül kritizálni. Ugyanakkor azt is látni, hogy adott esetben képes az önkorrekcióra és az esetleges hibák beismerésére.

Ha 2026-ban alkotmányos többsége lenne a Tiszának, akkor nagy kérdés, hogy képes lesz-e ellenállni az abszolút hatalom csábításának. Egyszerű többségnél nyilvánvalóan közjogi háborúskodás következne, amelyben a Fidesz kezében rendkívül erős fegyverek maradnának, gondoljunk csak a Költségvetési Tanács vagy az Alkotmánybíróság szerepére. Egy ellentétes politikai színezetű kormány esetében a fékeket és ellensúlyokat elvileg biztosító intézmények felébrednének Csipkerózsika-álmukból, és a demokrácia és jogállam vehemens védelmezőiként lépnének fel. Hirtelen kiderülne, hogy mégiscsak működik a hatalommegosztás Magyarországon.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a politika primátusát másfél évtizede hirdető rezsim hatott az ellenfeleire is, és a lengyel esethez hasonlóan itt is beindulhat a jogi ügyeskedés egy váltás után. A népakarat abszolutizálása után nehéz lenne az intézmények felsőbbrendű szerepe mellett érvelni. A politika rendkívüli állapota súlyos szuverenitás- és szupremáciaharccal járna együtt.

És mi történhet akkor, ha Magyar Péter veszít?

Ha veszít, akkor nem mindegy, hogy mennyivel. Ha nagyon veszít, akkor gyors varázstalanodás után betagozódhat az óellenzékbe. Erre azonban kevés esélyt látok. Hacsak Magyar Péterről nem derül ki valami egészen váratlan információ, afféle „fekete hattyú”, akkor a kétoldali, az „óellenzéktől” és a kormánypárttól érkező kritikák nemhogy gyengítik, de legitimálják. Ha kikap, akkor is inkább csak szűk vereség várható. A nagyobb vereséget inkább a Fidesznél tudom elképzelni. Kivételes esetben marginálisabb szereplők koalíciós zsaroló potenciálhoz juthatnak.

Viszont akárki is lesz a vesztes, a rezsim jelenlegi fázisában és a mostani polarizált légkörben szerintem senki nem fogja könnyedén elfogadni a helyzetét, különösen szűk különbség mellett. Az autokratikus rezsimtől nem várhatjuk, hogy ne folytatna a kezén maradt intézményekkel jelentős utóvédharcot, esetleg kiáltana választási csalást. 2002-ben még a demokratikus körülmények között történt vereség is radikalizálta Orbánt.

De a kormányváltást szomjazó tömegek is könnyen radikalizálódhatnak ennyi idő után. Ha az ellenzék technikai koordinációja után a politikai egység sem lenne elég a győzelemhez, akkor – különösen, ha a főszereplők erre sarkalják őket – arra a következtetésre juthatnak, hogy ezt a rendszert nem lehet választások útján megdönteni. Ekkor könnyedén eljuthatnak a „mindegy, hogy kivel, csak győzzünk már végre” érzéstől a „mindegy, hogy hogyan, csak győzzünk már végre” gondolatig. Ebben az esetben, különösen, ha a társadalmi kereslet találkozik a politikai kínálattal, Budapestből is lehet Majdan.

A Fidesz retorikájában nem is burkoltan van benne a paranoia, a párt narratívája szerint a „globalista erők” akarják megbuktatni őket. Ugyanakkor a Tiszánál is érezhető a paranoia, például azzal kapcsolatban, hogy szerintük a Fidesz be akar épülni közéjük, meg akarja hekkelni őket. Ez a paranoia is a rendszer természetéből fakad?

Igen, ezt a paranoiát az a kölcsönös bizonytalanság okozza, amely az ilyen rendszerek szükségszerű velejárója. A rendszer stabilitását kikezdő kockázatok menedzselése folyamatos éberséget kíván meg a rezsim részéről. De az ellenzék is folyamatosan fél, mert az ilyen rendszerek rendkívül innovatívan manipulálják a versengést. Ráadásul azt sem tudja, hogy a játékszabályok mikor és hogyan változnak meg, és ki lehet a rezsim részéről a felforgatás szándékával küldött „ügynök” és ki csupán a „hasznos idióta”. Beszédes, hogy a sokáig csupán a Fideszre jellemző „hazaárulózó” diskurzus a 2018-as választások után nem csupán felütötte a fejét az ellenzéki oldalon, hanem egymást is elkezdték vádolni vele. Ez is jól jelzi az orbáni PVA kiteljesedését: a populista polarizáció velejárója a másik iránt érzett alapvető demokratikus bizalom megszűnése. Ebben az értelemben lényegében az egész Orbán-rezsim populista.

Hogyan lehet kilépni ebből és csökkenteni a kölcsönös ellenségeskedést és a paranoiát?

Éppen ezért fontos, hogy a mostani újabb fordulópont során a hosszú távra is figyeljünk. A jelenlegi szélsőségesen polarizált törzsi állapotok hatását generációk fogják még érezni egy olyan országban, amelyik egyéni szinten eközben rendkívüli mértékben dezintegrált és széttöredezett. Nem véletlen, hogy a fiatalok egyre inkább eltökéltnek tűnnek a változásokban, amely óriási kockázat a rezsim számára.

A minket körbevevő politikai rendszer természetéről szóló rezsimvita logikus felívelése remélhetőleg oda is elvezet, hogy azon is elgondolkodjunk: miképp tudunk hosszabb távon kitörni a kölcsönös paranoid gyűlölködésből. A politikai polarizáció irodalma szerint az ellenséges táborok attól félnek, hogy a másik oldal esetleges győzelme alá fogja ásni a demokráciát és elárulják a (szerintük nyilvánvaló) közérdeket. A kölcsönös fenyegetettség hatására pedig hajlamosak elnézni a saját közösségük antidemokratikus és intoleráns lépéseit a minden áron szükségesnek ítélt győzelem vagy a hatalomban maradás érdekében.

A polarizáció enyhítésében az egyik irány a jelenlegi törésvonalakat keresztbemetsző társadalmi kérdések relatív megerősödése, amelyek az újabb válaszvonalakkal együtt a jelenlegi táborokon áthidaló közös identitásokat hoznak létre, ezáltal összevarrják a fő hasadást. A másik működőképes irány az lehet, ha az amúgy különféle gondolkozású emberek többet kommunikálnak egymással és rájönnek, hogy a különbségeik ellenére sem jelentenek a másikra végzetes veszélyt. Ha sikerül eljutni oda, hogy a másik tábor nem az életedre tör, csak különbözik tőled, akkor sikerülhet visszaszelídülni ellenségekből legitim ellenfelekké, ami nem csak a demokráciához nélkülözhetetlen, hanem amúgy is jótékony hatású.