Érthető, hogy a civilek türelmetlenek, de önkormányzati időszámításban lobog a hajunk a szédítő sebességtől

Mielőtt elkezdenénk arról beszélni, hogy a Főkert új főigazgatójának és a főváros főtájépítészének milyen víziói vannak Budapest klímastratégiájáról, szeretném feltenni azokat a kérdéseket, amivel heteken keresztül hiába bombáztuk a Fővárosi Önkormányzat és a Budapesti Közművek (BKM) sajtóosztályát, nem kaptunk érdemi válaszokat. Miért kellett a Főkert előző főigazgatójának, Zakar Andrásnak, egyik napról a másikra távoznia a Főkert éléről úgy, hogy azt nem indokolták meg sem neki, sem pedig a közvéleménynek, és előzetesen még önt sem tájékoztatták róla?

Bardóczi Sándor: Én azt tudom elmondani, amit nekem elmondtak erről. A BKM-en belül lett egy elég erőteljes elhatározás arról, hogy az alvállalkozók által elvégzett feladatokat, és különösen a kaszálást saját hatáskörbe kell átvenni, miután a sajtóban egyre több olyan hír jelent meg, amik alapján egyes alvállalkozókat, akik ilyen munkákat végeztek, mindenféle köztörvényes bűncselekményekkel kezdtek el megvádolni. Zakar András viszont úgy ítélte meg, hogy a Főkert számára ezt nagyon nehezen lehet csak végrehajtani, mivel eleve a napi feladatok elvégzéséhez is kevés ember dolgozik a cégnél, a kaszálás végrehajtása pedig nagyon sok munkaerőt és hatalmas szervezési feladatokat igényel. Ebben volt egy nagy konfliktus András és Mártha Imre, a BKM vezérigazgatója között.

Felmerült-e Zakar András, vagy a Főkert és a BKM bármelyik vezetőjének, alkalmazottjának a korrupciós érintettsége?

B. S.: Én úgy tudom, hogy nem merült fel egyáltalán, ez alapvetően egy szakmai vita volt a BKM vezetősége és András között. András azt állította, hogy erre a munkára nem tud elég embert felvenni, miközben a BKM vezetősége meg azt látta, hogy ők fel tudnak venni hatvanöt embert erre a feladatra, akik a vita miatt nem a Főkerthez, hanem a szintén alájuk tartozó Budapesti Temetkezési Intézethez kerültek, ahol szintén jelentős zöldfelületi munkát kell elvégezni. Aztán azt is látták, hogy további ötven embert fel tud venni a létesítményüzemeltetésük kaszásnak, és azok se a Főkerthez gravitáltak. Ez a konfliktus vezetett a sajnálatos kenyértöréshez. Én, ahogy a Facebookra is kiírtam, nagyon büszke vagyok arra, amit mi az Andrással közösen elértünk. Nem a közöttünk lévő viszonyon múlott, hogy ez így alakult, és nagyon remélem, hogy ha túlteszi magát ezen a megrázó történeten, akkor egy más kontextusban fogunk még együtt dolgozni.

Dezsényi Péter: Én is úgy tudom, hogy nem merült fel sem Zakar András, sem más vezető beosztású személy korrupciós érintettsége, a velem folyó tárgyalásokon erre konkrétan rákérdeztem. Andrással már csak azután beszéltem, hogy elvállaltam a felkérést. Egyébként kifejezetten jó szakmai kapcsolat van köztünk, mind a ketten benne ülünk a Magyar Kertépítők Országos Szövetségek elnökségében, és kölcsönösen támogatjuk egymást. Meglepődtem, mint mindenki más, és együttéreztem vele, amikor elküldték, mert egyrészt sok dolgot szerettem, amit a Főkert élén csinált, másrészt a fiatal generáció tagjaként került ilyen pozícióba. És mivel a szakmai karrierje java még hátravan, a főkertes vezetői tapasztalata miatt egy sokkal magasabb polcra került az ágazatban.

A Főkert új főigazgatójaként mi a véleménye a BKM tervéről?

D. P.: Támogatom, hogy a Főkert lerázza magáról az alvállalkozói kör egy részét, és amit lehet, önerőből oldjunk meg. Mert ha a Főkert nem is érintett ezekben a köztörvényes ügyekben, az biztos, hogy van egy olyan vállalkozói réteg vagy céghálózat a mi szakmánkban, aminek a tevékenysége régóta aggasztó volt, hogy finoman fogalmazzak. Meglátjuk, hogy ez az elvárás aztán milyen kihívásokat jelent majd a mindennapokban, biztos, hogy nem lesz egyszerű.

A piaci pletykák szerint a Főkert azért szenved munkaerőhiánytól, mert kevés az a nettó 2-300 ezer forint, amit ki tudnak fizetni a kétkezi munkásoknak, akik a piaci cégeknél ennek a dupláját kereshetik meg. Hogyan lehet ilyen feltételek mellett felvenni még nagyjából száz embert ahhoz, hogy a kaszálási feladatokat házon belül tudják elvégezni?

D. P.: Ez nem ennyire fekete-fehér. Magyarország korábban egyik legnagyobb parképítő cégének, a Deep Forestnek vagyok a tulajdonosa és ügyvezetője, és ott is mindennapos probléma volt a munkaerőhiány. Ez egy valós probléma, az egész ágazatunkat érinti, és nem fog megoldódni egyik napról a másikra. De fontos arról is beszélnünk, hogy a piaci cégek egy részénél ezt az összeget feketén vagy épphogy szürkén kapják meg az alkalmazottak, sőt sokszor csak szezonálisan. A Főkert azonban biztonságot, kiszámíthatóságot kínál, ráadásul vannak olyan extra juttatásai (cafeteria, üdülés, munkába járási támogatás), és olyan szakmai és munkahelyi környezete, ahol lehet, hogy némileg kevesebb a fizetés, de hosszú távon nagyobb perspektívát tud biztosítani.

B. S.: Tegyük azt is hozzá, hogy Kiss Ambrus alpolgármestert két dologról lehet ismerni, az egyik, hogy a fejlesztésekre nagyon szűkmarkúan adja a pénzt, mert nagyon ügyel arra, hogy ne csődöljön be a főváros. A másik pedig az, hogy szociálpolitikusként az a legfontosabb számára, hogy ami kis pénzünk van, azt mindig bérfejlesztésre szánjuk. Ő abban hisz, hogy meg kell fizetni az embereket azért, hogy jó minőségű szolgáltatások legyenek a városban.

Amikor Dezsényi Péter érkezését bejelentették augusztusban, a közleményből az derült ki, hogy őt ön javasolta a Főkert élére. Mióta ismerik egymást, milyen szakmai múltjuk van együtt?

B. S.: Amikor megtudtuk, hogy az Andrást elbocsátják, akkor föltették nekem azt a kérdést, hogy van-e javaslatom arra, hogy ki legyen az utód. Pétert a tájépítész szakmában nagyon sokan, a kertészmérnöki szakmában pedig valószínűleg mindenki ismeri, mivel nemcsak jó szakember, hanem jó menedzser is, aki nagyon akar, és tud is tenni a közért. A legutolsó találkozásunk is erről szólt, amikor a MATE Villányi úton lévő budai campusának százötven éves múltra visszatekintő, hét és fél hektáros arborétumát, az Arbort próbáltuk megmenteni, ami óriási veszélyben van jelenleg is, és ő ennek a mozgalomnak az élére állt. Mi két év különbséggel jártunk oda egyetemre – így mondhatjuk, hogy az ismeretségünk lassan harmincéves –, az egész szakmának az a bölcsője, és nekem, hogy ebbe ő beleállt, borzasztóan szimpatikus volt. Ezért megkérdeztem tőle, hogy egyáltalán gondolkodhatok-e benne, mert Péter egy jól menő cég vezetője, és abból átnyergelni egy közszolgálati feladatra, ahol kevesebb pénzért, és sokkal több támadásnak kitéve kell dolgozni, nem volt egyértelmű, hogy szeretné-e ezt csinálni.

D. P.: Ezt még tudom fokozni, 1997-ben írtam az utolsó önéletrajzomat, és a 21. században magamon kívül nem volt más főnököm, leszámítva azt a két évet a Főkertnél, amikor a Tarlós-érában én voltam a kutatás-fejlesztési főtanácsadó, és kezdtük el az első ökológiai technológiákat behozni a cégbe. És szerencsés vagyok, ezért engedhetem meg magamnak, hogy sokkal kevesebb pénzért – ami persze egy nagyon tisztességes fizetés – dolgozzam.

De miért akart egy méltatlan körülmények között eltávolított vezető utódja lenni, és beülni egy olyan politikai darázsfészekbe, amilyen októbertől a Fővárosi Közgyűlés feltételezhetően lesz?

D. P.: Már negyvenéves korom környékén megfogalmazódott bennem, hogy az építőipari és beruházási világ, amiben dolgozom, sok szempontból szemben áll azzal, amit én egyébként a világról, a klímaváltozásról, a társadalmi-gazdasági berendezkedésről gondolok. Hogy egy konkrét példát mondjak, az én szűkebb szakterületem a zöldtetők, zöldfalak építése, és az egyik oldalról csodálatos dolog volt, mondjuk, egy új irodaházban ilyeneket létrehozni, másrészt közben feszített az is, hogy az én munkámmal adják el fenntarthatónak ezeket a környezetpusztító beruházásokat. Egyre inkább éreztem, hogy nem az építőiparból szeretnék nyugdíjba menni, és amikor bejött a Covid, elhatároztam, hogy tényleg abbahagyom, és a Deep Foresttel nem vállalok már el új munkákat.

Amikor 2021 őszén létrejött egy új cég a Kertész Unió Zrt., amit a legnagyobb parképítő cégek alapítottak, két évre elvállaltam a vezetését, de idén tavasszal ez a megbízás is lejárt. Az volt a tervem, hogy fél évre elvonulok, hogy kitaláljam, mihez kezdjek a karrierem hátralévő részével, de beelőzött Sándor ezzel a felkéréssel. Most még lehet, hogy kicsit korai ezt kimondani, de valami ilyesmi feladatot kerestem, és lehet, sőt, remélem, hogy ez lesz életem legfontosabb küldetése. Megtiszteltetés, hogy ennek a nagy tradíciókkal rendelkező szervezetnek lehetek a főigazgatója, és egy olyan korszakban tudunk Sándorral együtt hatással lenni a budapesti vagy akár az egész országos zöld infrastruktúrára, ami a klímaváltozás miatt nagyon kritikus. Ez egy nagy lehetőség és kihívás is egyben.

A politikai darázsfészekre még nem mondott semmit, sem pedig arra, hogy mennyire látja át a főváros, és abban a Főkert és a BKM működését, mennyire ismeri ezt a világot?

D. P.: Nem tudom, hogy ez a kaland meddig tart. Októberben feláll egy új közgyűlés, ami előreláthatóan nem fog egyszerűen együtt dolgozni, még az is lehet, hogy személycserék lesznek, azok meg tovább gyűrűznek, és végül én leszek a Főkert legrövidebb ideig regnáló igazgatója. Nem látjuk előre, hogy mi lesz, de ezt félreteszem, és csak a feladatra koncentrálok. Amióta elvállaltam a Főkert vezetését, igyekszem sokat bejárni, sok kollégával találkozni, sokat tanulni, hogy október 1-jén, az első hivatalos munkanapomon, már elég felkészült legyek, ezért a dolgok főkertes oldalát már elég jól kezdem látni, a BKM-es oldalt még kevésbé.

Van-e a mostani cégei és a főkertes megbízatása között összeférhetetlenség? Eladta-e már a Deep Forestet, illetve kiszállt-e már a Kertészeti Unió Zrt.-ből?

D. P.: Nincs. A Deep Forestet tavaly év elején leépítettem, az összes eszközt eladtam, gyakorlatilag felszámoltuk. Két részmunkaidős kollégám maradt arra a feladatra, hogy a 2028-ig kifutó garanciális időszakban a kisebb-nagyobb pótmunkákat elvégezzék a megrendelőinknél. Lehet, hogy nem én leszek az ügyvezetője, de a cégem ebben a formában megmarad, mert ez az életművem. De ha ilyen aggályok lennének, akkor már most megígérem, hogy semmilyen módon nem fog együtt dolgozni a fővárossal, ahogy egyébként soha nem is dolgoztunk. A Kertész Unió Zrt. az egy másik történet, ott lehet összeférhetetlenség, ugyanis vannak benne olyan cégek, amik potenciálisan dolgozhatnak a jövőben a Főkertnek vagy a fővárosnak. Ebből a cégből kiszállok és eladom a részesedésemet, ezt már bejelentettem, és egy nyár végi közgyűlésen elfogadták. Jelenleg folyamatban van az adásvétel, technikailag még nincs aláírva, de már csak napok kérdése.

A Főkertnek hatmillió négyzetméter intenzív fenntartású parkja, több százezres faállománya, háromszáz hektárnyi erdője van. Nem nagy falat ez a parkfenntartó cége munkájához képest?

D. P.: De, az, mások a léptékek, százszorosak, ezerszeresek, de azért érdemes tudni, hogy az én cégem fénykorában közel kétmilliárdos árbevételű volt, és bizonyos projekteken több mint száz ember dolgozott a kezem alatt. Amit én kihívásnak élek meg, az nem a méret, hanem az önkormányzati környezet, a Városháza, a kamarillapolitika. Nem tudom, hogy a piacról érkezve mennyire fogok tudni érdekeket érvényesíteni, ezzel kapcsolatban van bennem a legtöbb izgalom, de nem rossz értelemben vett izgalom, valójában már nagyon várom a megméretést.

Hogyan kell elképzelni azt a felosztást a hétköznapokban, hogy Bardóczi Sándor főtájépítész a szakmai vezetője a Főkert divíziónak?

B. S.: Kezdjük az alapoktól, mert sokan azt sem tudják, hogy én nem a Főkertnél dolgozom, hanem a Városházán. Tehát, a Fővárosi Önkormányzaton belül van egy szakmai főosztály, a várostervezési, amin belül van egy tájépítészi osztály, amit én vezetek. Ez az osztály nagyon sok fővárosi zöldfelületnél vagyongazdaként van jelen, ez azt jelenti, hogy a tulajdonos Fővárosi Önkormányzat nevében kezelői feladatot lát el. A mi feladatunk az, hogy megbízzuk és ellenőrizzük azokat az üzemeltetőket, akik a főváros zöldfelületeit gondozzák. A legnagyobb ilyen a Főkert, de vannak más üzemeltetők is a zöldfelületeken, például az Fővárosi Csatornázási Művek a patakok partján, a parkokból az Fővárosi Közterület-fenntartó hordja el a szemetet, a Budapesti Dísz- és Közvilágítási (BDK) Kft. világít, a Budapest Közút tartja karban a közparkon belüli utakat. A Főkert esetében tehát a mi feladatunk egyike az, hogy ellenőrizzük a szakmai programját, és azt, hogy hogyan hajtotta végre. A másik meg az, hogy ha egy esetleges zöldfelületeinket érintő beruházás történik, például közművezetéket akarnak átvezetni a mi fáinkon keresztül, akkor a mi dolgunk, hogy ezt kezelőként megakadályozzuk a tervek szintjén, a Főkert pedig azért felel, hogy a kivitelezési munkát szakfelügyelje, hogy a mi fáinkban ne essen kár.

Ez egy folyamatos, napi szintű egyeztetést kívánó feladat, sokat beszélgetünk mint zöldfelületi kezelő és üzemeltető egymással annak érdekében, hogy az adott feladatot hogyan végezzük el a legjobban. Tehát én nem úgy értékelem ezt a kapcsolatot, hogy én a főnöke lennék a Főkert mindenkori főigazgatójának – hiszen az ő főnöke a Mártha Imre a BKM-nél, az én főnököm pedig Erő Zoltán főépítész, az övé pedig a főjegyző –, hanem úgy látom, hogy van egy kétosztatú rendszer, amiben ez a kezelő és üzemeltető egyeztet egymással a szakmai feladatokról. Továbbá szerintem az jó, hogy a főtájépítész ott van a Városházán, és a városfejlesztési komplex döntésekbe beviszi a zöldfelületek és a természetvédelem ügyét, és az is jó, ha Főkert főigazgatója ott van a BKM vezetőségében, hogy a nagy közműcégek között ne az utolsó árva kis testvérként gondoljanak a zöldfelületekre, hanem egy zöld közműként, ami megment minket a hőgutától.

Tehát ez egy egyenrangú kapcsolat?

B. S.: Igen.

De lehetne különböző víziója a főtájépítésznek és a Főkert divízió vezetőjének például a klímaadaptációs feladatokat illetően?

B. S.: Hogy a fenébe ne, éppen ezért szerencsés, hogy a BKM megkért, hogy javasoljak valakit, akivel hasonló a gondolkodásunk. Hasonló gondolkodásból biztosan kevesebb konfliktus származik, a kémia fontos.

D. P.: Valószínűleg abban, hogy a Sándornak eszébe jutottam, az is szerepet játszott, hogy úgy ítélte meg, hasonlóak a vízióink a zöldfelület-gazdálkodásról. Ezt a feladatot én is csapatmunkának fogom föl, amiben a folyamatos visszajelzés és az együttgondolkodás elengedhetetlen. Ennek a két társaságnak nagyon jó emberanyaga van, tapasztalt innovátorok, ökológiai szemléletű emberek vannak a csapatban. Egyébként mi mind a ketten nagyon aktívak vagyunk a szakmai szervezeti munkában, Sanyi a hivatásánál fogva tolja a magyar zöldfelület-gazdálkodás szekerét, én pedig a vállalkozói létem mellett tizenöt-húsz éve sok fronton és vonalon csinálom ugyanezt. Többször metszettük egymás életét, és az elmúlt években egyre sűrűbben ültünk egy asztalnál, és gondolkodtunk közösen a szakma jövőjéről. A szakmai szervezetek az elmúlt évtizedben elkezdtek közeledni egymáshoz, és próbálnak egy véd- és dacszövetséget létrehozni, egy olyan hatékony szakmai lobbit csinálni, amiben számunkra jobb és használhatóbb jogszabályok és szabályozási környezet alakul ki.

B. S.: Hogy ez mennyire sikerült, az majd október 1-jén fog kiderülni, amikor nyilvánosságra kerül a Zöld infrastruktúra nevű kormányrendelet, aminek az előkészítésében mi kamarai szinten részt vettünk. Nagyon szeretnénk persze inkább egy saját törvényt, ami azért lenne nagyon fontos, mert van egy csomó olyan ágazati jogszabály, például a közműtörvények, útügyi törvény, amik úgy vannak megírva, és úgy vannak alkalmazva, hogy nagyon sok meglévő fánk ebbe megy tönkre. Ezeknek a törvényeknek ugyanis egyszerűen elsőbbségük van a meglévő fásszárú növények védelméről szóló egyébként borzasztóan rossz, és elavult kormányrendelettel szemben, ami a törvények alatti hierarchiában alulmarad. Azt kaptuk ígéretként, amikor elfogadták az építésügyi törvényt, hogy ezeknek az értelmező kormányrendeletei egy jobb jogszabályi környezetet teremtenek, mint ami most van, és a törvény felé majd akkor léphetünk tovább, ha ez beválik. De jelenleg úgy tudni, hogy például olyan örvendetes dolgok fognak történni, mint hogy végre lesz főtájépítésze Magyarországnak is, vagy hatósági jogokat kapnak az önkormányzatok a zöldfelületi rongálás bírságolására.

Mi az első, amit a legsürgősebben szeretne megcsinálni, amint október elsején elfoglalja a székét?

D. P.: Ennek van egy szakmai és egy menedzseri oldala. A menedzseri az, hogy gatyába kell rázni a Főkert BKM-es integrációját, és ez nagyon nehéz művelet lesz, ezt jobban kell menedzselni a jövőben, azt látom. Szakmailag pedig az, hogy a kíméletlenül és gyorsuló ütemben változó klimatikus körülményeknek megfelelően a meglévő zöldfelületeink, ezen belül is elsősorban a faállomány-gazdálkodásunk új szintre emelését haladéktalanul előkészítsük és megkezdjük.

Akkor térjünk is rá arra, hogy mi az önök elképzelése, hogyan fog felkészülni a főváros az elkövetkező öt évben a klímaadaptációra? Mi az, amiben még előre tudnak menni akkor is, ha a főváros továbbra is forráshiányos lesz?

B. S.: A mi a munkánknak van egy nagyon láthatatlan része, az elmúlt majdnem két évben azzal foglalkoztunk, hogy létrehoztunk egy közel hatvanoldalas zöldfelület- és favédelmi eljárásrendet, amiben megírtuk azt, hogy ha ebben a városban minden szuperül működne, akkor a közművállalatok, a mi saját cégeink hogyan viszonyulnának felelősen a már meglévő zöldfelületi vagyonunkhoz, hogy ne tegyék tönkre a beruházásaikkal. Ezt végigegyeztettük a városüzemeltetési főosztály alá tartozó összes céggel a BKK-tól kezdve a BDK-n át a Fővárosi Csatornázási Művekig. Mi ugyanis azt szeretnénk, hogyha változtatnánk azon a gyakorlaton, hogyha ezek a cégek bármihez hozzányúlnak ebben a városban, annak az lesz a vége, hogy a mi fáink bánják. Ennek egyrészt az lesz az értelme, hogy az ebből készülő zöld füzetből fog eztán dolgozni a főváros, másrészt pedig, hogyha nyilvános lesz a már említett kormányrendelet, akkor ez alapján mi is elkezdhetünk majd egy fővárosi rendeletadaptációt csinálni, ami már nemcsak a mi cégeinkre, hanem mindenkire vonatkozni fog, aki ebben a városban akar valamit beruházni.

Van azonban egy olyan feladatunk is, hogy fel kell mérnünk, milyen zöld vagyonunk van egyáltalán. Bizonyos fővárosi cégeknél ugyanis aktuálisan nagyobb zöldfelület van, mint amit a Főkert jelenleg a közterületeken kezel. Gondolok itt például a Budapesti Temetkezési Intézetre, aminek a kezelésében lévő fás állományról semmilyen állapotfelmérés, semmilyen kataszter nincsen, de ilyen például a vízügy, az ő vízműkútjaik mellett hatalmas erdők vannak, amiknek egy része nincs senki által üzemeltetve vagy kezelve. De ott van a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt., ahol vannak olyan hatalmas zöldfelületek a strandok területén, amikről szintén senki nem tudja, hogy milyen állapotban vannak. Ez a felmérés, mire a végére érünk, lesz legalább tíz év. Ez a rövid válaszom arra, hogy mit lehet pénz nélkül csinálni.

Elképesztően szomorú, hogy egy brutális aszály, egy három hétig tartó hőhullám, és egy rekordközeli árhullám után még arról kell beszélni 2024-ben, hogy azt sem tudjuk, hogy mink van, milyen értékeinket kell megvédenünk a klímaváltozástól. De engem elsősorban az érdekelt volna, hogy túl ezeken az adminisztratív feladatokon, mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a város élhető maradjon a szélsőséges éghajlati körülmények közepette kétmillió embernek.

D. P.: Azok közé tartozom, akik Magyarországra először kezdték el behozni az ökológiai szemléletű technológiákat, és adaptálni azokat a helyi viszonyokra. Ennek számtalan válfaja van a természetközeli gyepektől kezdve a Miyawaki-erdőkig, a biodiverz zöld tetőktől az esőkertekig, de nem szabad abba a hibába esnünk, hogy nem látjuk a fától az erdőt, hogy ilyen közhelyes legyek. Nagyon fontos, hogy ezek bekerüljenek a köztudatba, a Főkert ebben a szemléletformálásban eddig is és ezután is az élen szeretne járni, de mindennek az origója az, hogy van egy óriási zöld infrastruktúrája Budapestnek, ami fogy évtizedek óta. Tehát nem szabad abba a hibába esnünk, hogy az újra koncentrálunk túlságosan, és megfeledkezünk a koros faállományunkról, a már meglévő zöldfelületeinkről. Egy frissen elültetett fának egy-két négyzetméter levélfelülete van, egy negyvenéves fának háromszáz négyzetméter levélfelülete van, és ha a koros fákat nem tudjuk szinten tartani, megvédeni, akkor minden más hiábavaló. A Főkert kezelésében van nagyjából kétszázötvenezer közterületi fa, ezen kívül van Budapesten még legalább egymillió fa, ami önkormányzati kézben van, további nagyjából egymillió, ami magánkertekben, és még négymillió, ami erdőkben van. De ennek a faállománynak a lombkoronatömege folyamatosan csökken, és ennél is nagyobb baj, hogy egyelőre nem ismerjük a csökkenés valódi mértékét.

Már tavasszal megírtuk, hogy a budapesti parkokat is elérte a klímaváltozás, az ezüst- és a lucfenyők kezdenek meghalni, de úgy tűnik, hogy a bükkök és a nyírfák sem bírják a megváltozó időjárást. Mivel lehet ezeket a fákat pótolni?

B. S.: Nagyon sok szempont merül fel az ilyen fák pótlásánál, és ezekből csak az egyik az, hogy lehetőleg ne borzasztóan inváziós fajokat válasszunk, és ne okozzunk a természetben még nagyobb károkat. A másik, hogy legyenek nagyon tág tűrőképességű fajok, mivel olyan forgatókönyvekre kell felkészülnünk, amikre szinte nem is lehet felkészülni. Most azt érzékeljük, hogy melegszünk, és a klíma eltolódik egy szubmediterrán irányba, de egyes klímaforgatókönyvek már azzal számolnak, hogy egy idő után leáll a Golf-áramlat, ami melegíti Európát, és ha ez bekövetkezik, akkor egy kis jégkorszak köszönt be Európába. Szóval könnyen lehet, hogy olyan növényekre lesz szükségünk, amik a nagyon forró nyarakat és a baromi kemény teleket is el tudják elviselni. Nincs mit szépíteni, borzasztó nagy gondban vagyunk.

A klímaszorongásban élők jelentős része szerint az az egyedüli kiút, ha mindenhová növényeket és fákat telepítünk, még oda is, ahol egyébként soha nem volt zöld felület. Itt a Városháza parkban például vért izzadunk, hogy egy parkolóból egy parkot csináljunk, és hogyha kész lesz, akkor az V. kerületnek a zöldfelületi aránya jelentősen meg fog emelkedni. Csak látni kell, hogy új zöldfelületeket létrehozni nagyon drágán tudunk, miközben kétséges, hogy az első telepítések egyáltalán megmaradnak-e, vagy hosszú távon megmaradnak-e, miközben a koros fáink pedig haldokolnak.

Nem kéne ebben a civilek segítségét kérni? Az én facebookos buborékomban már láttam csoportokat, amelynek tagjai összeszerveződtek, és ki a kulacsából locsolta a fákat, ki meg kiment a háza elé egy kannával, de ez a kezdeményezés valószínűleg csak pár tucat, legfeljebb száz embert ért el.

B. S.: Sokkal-sokkal nagyobb volumenű segítségre lenne ez ügyben szükség, és sokkal intenzívebben kéne azt kommunikálni, hogy minek van értelme és minek nincs. Tehát például arról, hogy a nagy, öreg fák tövét elkezdeni locsolni, annak például semmi értelme nincs, sőt inkább káros sok esetben, mert a nagy fa tövében már nincs hajszálgyökér, ami vizet tudna felszívni, de lehet olyan gyökérnyaksérülés, amit ha meglocsolunk, jó kis közeget teremtünk a korhasztó gombáknak a romboló munkára. A nemrég elültetett fák locsolása viszont életfontosságú, hogy megfoganjanak és életben maradjanak. Ott egy nap hatvan liter vizet se túlzás kilocsolni, ha nagy a forróság. Erről beszélni borzasztóan fontos, mert az idén majdnem megismétlődött a 2022-es hősokk-katasztrófa, ami az áldozatait még most is szedi a fenyők és a nyírfák között. Van, amelyiknek csak kegyelemdöfés volt ez a mostani augusztus, de valójában 2022-ben kezdődött el a végletes leromlásuk, akkor derült ki, hogy ezen a klímán ők már nem tudnak tovább fennmaradni.

Tehát, ha röviden kell arra válaszolni, hogy szükség lenne-e egy olyan civil mozgalomra nagyon sok taggal, amelyik nyáron baromi sokat locsol, akkor azt mondom, hogy sokkal nagyobb szükség van egy ilyen civil mozgalomra, mint egy olyanra, mint amelyik tízmillió fát akar elültetni Budapesten – egyszerűen azért, mert arra már nincs hely. Állandó problémánk ugyanis az is, hogy nincs annyi fahelyünk, ahová a kivágások miatti pótlásokat el tudnánk helyezni úgy, hogy az mindenféle jogszabályi kötelezettségnek is megfeleljen. És ezzel abszolút nem lebecsülni szeretném azt a hatalmas és rendkívül szimpatikus civil erőt, amit a 10 millió Fa Alapítvány felépített, csak érdemes áthangolni a célokat régiónként és városonként. Budapesten inkább a meglévő megőrzése és fenntartása a hangsúlyos probléma, ennek a városnak ugyanis a hatvanöt százalékát zöldfelület borítja még mindig.

D. P.: Igen, nagyon örülnénk, ha jönnének a civilek a meglévő zöldfelületek fenntartásában segíteni, mert ennyi emberrel ilyen aszályos nyarakon esélytelen negyedmillió fát életben tartanunk. Ha jön még pár ilyen aszályos nyár – ráadásul nem esélytelen, hogy egymás után, tehát annyi fellélegzés sem lesz, mint 2022 és 2024 között volt –, akkor már nemcsak az lesz a problémánk, hogy száradnak a fák, hanem az, hogy leszakadnak az ágaik, vagy netán kidőlnek, balesetveszélyes helyzetek garmadáját hozva magukkal. A klímaváltozás elleni hosszú távú küzdelemben tehát mindenképpen szükségünk lesz a civilek bevonására.

Ha már arról beszélünk, hogy a belvárosban nincs nagyon hely új fák elültetésére, akkor érdemes rákanyarodni Dezsényi Péter szakterületére, a zöldtetőkre, a zöld házfalakra és a vertikális kertekre, amikkel a hasonlóan sűrűn beépített nyugat-európai nagyvárosokban már sikeresen megnövelték a városi biodiverzitást. Mennyi gyakorlati esély van ilyeneket létrehozni Budapesten, ráadásul úgy, hogy ez nem fővárosi, hanem önkormányzati hatáskör?

D. P.: Jelenleg Budapesten csak a XII. és a XIII. kerületben van olyan szabályozás, hogy egy új épület tetején kötelező zöldtetőt létesíteni. Európában ugyanakkor gombamód szaporodnak azok a városok, tartományok, ahol egységesen kötelezővé teszik a zöldtetőket. Németországban például már több mint kétszázmillió négyzetméter zöldtető van, miközben Magyarországon csak négy-öt millió négyzetméterre becsülik. Mi a már említett kormányrendelet előkészítésekor azt tanácsoltuk valamennyi szakmai szervezettel egyetértésben, hogy legyen kötelező a zöldtető létesítése az új építésű, kétszáz négyzetméternél nagyobb tetőkön Magyarországon. Ha ez átmegy, akkor ez óriási előrelépés lenne a zöld infrastruktúrában, az energiafelhasználásban, a levegőtisztaságban, a csapadékvíz-gazdálkodásban, és egy-két évtizeden belül olyan kritikus tömeget alkotna a fővárosi zöldtetőhálózat, ami a legsűrűbben beépített városrészekben érdemben pótolhatná a hiányzó fákat, és ez óriási életminőség-változást jelentene Budapest egészének.

A zöldhomlokzatok kérdése már összetettebb, ebbe beletartozik az élőfalak intenzív technológiája és a kúszónövények tradicionális alkalmazása egyaránt. Az előbbi létesítése körültekintést igényel, mert egyrészt drága, másrészt kevés a tapasztalt és képzett kültérizöldfal-specialista, ráadásul a mi klímánkon nagyobb a kudarc kockázata, mint például az óceáni vagy mediterrán környezetben. De az utóbbi, hagyományos kúszónövényes technológiákat nagyon kéne tolni és támogatni.

B. S.: Jelenleg ott tartunk, hogy jellemzően egy-egy társasházat kéne meggyőzni arról, hogy létesítsen zöldfalat, és én még nem láttam olyan társasházi közgyűlést, ahol ne lett volna legalább egy olyan lakó, aki megfúrta volna ezt, mondván, hogy le fogja szedni a vakolatot, meg be fog mászni az egér, a poloska, a patkány és a tigris. De hogyha véletlenül megszavaznák, akkor is esélyes, hogy lesz egy olyan ember, aki az éj leple alatt egy kis sósavval vagy gázolajjal, vagy bármi egyébbel elintézi a történetet. Mi próbálkoztunk egyébként ilyesmivel a Fővárosi Önkormányzatnál, volt egy közösségi költségvetésből táplálkozó pályázatunk, és az volt a tapasztalat, hogy nagyon kevesen jelentkeztek, és még azok között is több volt a közintézmény, mint a társasház.

Ezért is lenne fontos feladat a szemléletformálás, ami ráadásul olyankor, amikor se pénz, se paripa nincsen, gyakorlatilag az egyetlen esélyünk arra, hogy túléljünk. Milyen tervek vannak a szemléletformálásra, mi az, amiben még irányt lehet mutatni, hogy a hétköznapi ember ne érezze magát cselekvőképtelennek?

B. S.: Én a Facebook-oldalamon ezért hittérítek ennyit, a legtöbb posztom nem is feltétlenül a fővárosi közterületi zöldfelületekről szól, hanem az általános kertkultúráról, arról, hogy egy magánkert tulajdonosa hogyan tudja fenntarthatóbbá, ökologikusabbá tenni az avargazdálkodását, a vízgazdálkodását, arról, hogy ne műfűben és tujasövényben gondolkodjon, és hogy ne nyírja le a gyepét minden héten. Szóval azért írok ilyeneket, mert a szemléletváltozást ez tudja elhozni, ugyanis a városi zöldfelületek nagyon jelentős része a magánkertekben van, és azt látjuk, hogy ez a szegmens pusztul leginkább. A műholdas felméréseinkből az látszik trendszerűen, hogy hatalmas kárt okoz az, ami az elmúlt évtizedekben történik a kertvárosokban azzal, hogy megszűnnek zöldfelületek, mert beépítik őket, leműfüvezik őket, úszómedence meg parkoló épül a helyükön, kivágják a szép nagy lombos fákat, mert össze kell szedni alóluk az avart, meg jönnek a bogarak, és hasonló eszetlenségek. Valahogy ezt a biofóbiát meg kéne törni az emberekben, és ebben nagyon sok dolgunk van.

D. P.: Abszolút egyetértek ebben, nekünk kell behozni a biofil gondolkodást azzal, hogy példát mutatunk, hogy az új technológiákkal szemléletet formálunk, és segítjük a magánkert-tulajdonosokat, és mindenki mást, hogyan viszonyuljanak a természethez. Én egyébként érzékelem ebben az előrelépést, szerintem sokkal jobb a helyzet, mint a kétezres évek elején volt, lehet, hogy ezt még jobban fel kellene gyorsítani, de van fejlődés.

Mit fog tenni a Főkert élén ennek a szemléletformálásnak az érdekében? Lesz több méhlegelő, gyümölcsös kert, Miyawaki-erdő és esőkert, több holtfát hagynak majd a parkokban? Vagy vannak új innovációk, nyugat-európai példák, amiket még szeretne behozni?

D. P.: Sokat utaztam, dolgoztam és éltem külföldön, és azt látom, hogy nagy minőségi különbség talán már nincs, a léptékekben van főleg a differencia. Biztosan lehetne növelni még azokat a területeket, ahol az intenzív parkfenntartást el tudnánk tolni egy extenzívebb irányba, hogy sokkal természetesebbek, természetközelibbek legyenek. De sok olyan jelentős technológiai újítás már nem található külföldön, ami ne lenne Magyarországon, csak szélesíteni, terjeszteni kell a már adaptált innovációkat.

A léptékben bizonyosan van mit előrelépnünk, mert tök jó, hogy van egy pünkösdfürdői és egy vérmezei esőkertünk, de miért nincs minden parkban esőkert, miközben látjuk, hogy a csapadék hiánya miatt már júliusban el kezdték hullatni a levelüket a fák? Miért nincs minden parkban holtfasövény vagy Miyawaki-erdő? Egyelőre egy kicsit olyan az egész, mint egy látványpékség.

D. P.: Ebben egyetértek százszázalékosan, de ez lesz az alapmentalitás nálunk a Főkertnél, hogy ha hozzányúlunk egy zöldfelülethez, vagy újat fejlesztünk, akkor ezek a természetközeli, biodiverzitást fokozó technológiák minden esetben be fognak kerülni a tervekbe, és meg fognak valósulni. Ehhez azonban idő kell, amíg ezek átbillennek és elérik a kritikus tömeget városi léptékben is.

B. S.: Budapest a legelső esőkertjét két éve hozta létre, azóta már van öt esőkertünk, a legújabb a Gellért-hegyen. Én őszintén inkább azon csodálkozom, hogy már ennyi van, mert azt látni kell, hogy egy-egy ilyen esőkert, még ha csak néhány milliós tétel is, de bonyolult fejlesztési kérdés, és sokáig tart az előkészítse. Legközelebb jövő tavasszal a Vérmezőn lesz egy újabb esőkert a Vagon büféhez közel, de csak ha az új budavári kerületvezetés is úgy akarja. Ezt a projektet már másfél éve egyeztetjük a kerülettel, a hatóságokkal, szerezzük be hozzá az engedélyeket. Tehát ez sajnos nem olyan, hogy ma eldöntjük, holnapra lesz rá pénz és engedély, és holnapután meg megépítjük. Értem, hogy a civilek körében nagy ebben a türelmetlenség, de belülről nézve inkább azt éljük meg, hogy lépésről lépésre tudunk csak haladni, és önkormányzati időszámításban lobog a hajunk a szédítő sebességtől.

A szemléletformálást azonban a jobb tájékoztatással is lehetne formálni, ráadásul ez a lehető legolcsóbb is lenne. Nyugat-Európában szinte nem látni olyan nagyobb parkot, amikben ne tábláznák ki, hogy milyen élővilág van ott, és hogy miért van szükség annak minden elemére ahhoz, hogy a táplálkozási lánc fennmaradhasson. Magyarországon nagyon el vagyunk maradva ebben, az emberek nem értik ezeket az új fejlesztéseket. A méhlegelők választási kampányban való lekaszálását talán úgy lehetne a legjobban megelőzni, ha már mindenki fejből tudná, hogy milyen értékek teremnek ott.

D. P.: Erre valóban több figyelem és erőforrás jut Nyugat-Európában, és ebben valóban lehetne előrébb lépni. De ez azért humán erőforrás kérdése is, és egyelőre még nem látom át, hogy ez mennyire áll rendelkezésre.

És végül hadd tegyek fel egy sokakat érdeklő kérdést. Évek óta szó van arról, hogy lesz majd Budapest-magkeverék, amit árusítani fognak, és akkor azt otthon, a kis kertjükbe is elvethetik az emberek. Ez mikor fog megvalósulni?

B. S.: Van egy jó fajtalistánk négy élőhelytípusra: van egy hegyvidéki jellegű, egy Duna menti, kicsit láposabb területre való, van egy pesti, homoki, és van egy általánosabb jellegű, amit egész Budapesten lehetne vetni. Elkezdtük körbejárni, hogy ezek a típusú vadvirágmagok beszerezhetők-e nagy mennyiségben, kiderült, hogy nem. Ezután elkezdtük végigjárni, hogy létezik-e olyan gyártókapacitás Magyarországon, amelyik képes lenne ilyen apró magokat nagy mennyiségben előállítani, nem létezik. Rengeteg időnk elment vele, de az derült ki, hogy ennek jelenleg Magyarországon sem a termesztési háttérbázisa, sem pedig a kutatási háttérbázisa nincs meg, és nincs hozzá pénz sem, mert az Európai Unióból, mivel nem igazán vagyunk jogállam, nem érkeznek pénzek. De még ha lenne is rá pénz, ez a folyamat akkor is eltartana legalább tíz évig, mire árusítani lehetne. Külföldit pedig nem szeretnénk, mert annak hatalmas az ökológiai kockázata. Nem egy behurcolt faj szabadított el inváziós folyamatokat a magyar tájban, gondoljunk csak a kanadai aranyvesszőre, ami díszkerti növényként kezdte idehaza a pályafutását.

De hogy eláruljak egy szakmai titkot, azért igyekszünk az őshonos vadvirágokat elterjeszteni, egyszerűen úgy, hogy a természetvédelmi területeinken, meg azon a harminchektárnyi területen, ami a Vadvirágos Budapest programban van, és amit ritkán kaszálunk, felnövesztjük a kétszikű növényeket, és a kaszálékot augusztusban be fogjuk hordani azokra a degradált területekre, ahol egyébként nem tudunk nagy eredményeket elérni. Ehhez a LIFE program fog extra forrást biztosítani, mert a munkaidő, szállítás, szakértelem nincs ingyen itt se. Tehát ezzel a módszerrel egy kicsit felpimpeljük a rosszabb termőhelyek magbankját ezeken az út menti vagy belvárosi nagyon terhelt területeken, mi leszünk a szél mellett a magvivők.