Százat kérdeztek Dúró Dórától, végtelenített Mi Hazánk-közlemény lett az eredménye

Dúró Dóra nem a legizgalmasabb politikus a hazai palettán. Becsülettel felmondja pártja, a Mi Hazánk Mozgalom paneljeit oda meg vissza, és ahogy azt mostanában a fiatalosnak tűnni akaró képviselők csinálják, sorban lövi a szelfiket magáról a parlamentben vagy párteseményeken, közben meg nagyobb botrányok nélkül neveli a négy gyerekét férjével, a szintén párttag Novák Előddel. Szakács Árpád, a kormánymédiából kiugrott, radikális nézeteket valló újságíró valamiért mégis úgy gondolta: van benne annyi mélység, hogy pontosan száz kérdést tegyen fel neki, és a válaszokat aztán interjúnak nevezett formában kiadja egy könyvben.

Aztán a könyvből gyorsan ki is derül, hogy Dúró Dórában nincs száz kérdésre való érdekesség.

Az Egy nő harca Magyarországért című mű nagyot ígér: a hús-vér, emberi Dúró őszinte és tabumentes véleményét politikáról, magyarságról, „ahogy egy politikustól szinte sohasem lehet hallani”. A leírás szerint „azt is megtudjuk, hogyan élte meg a csalódásait, a küzdelmeket, a vívódásokat, a hatalmi villongásokat, az árulást”.

A valóságban viszont az olvasó százhetven oldalnyi Mi Hazánk-közleményt kap a kezébe, cigányországozással, LMBTQ-propagandázással, Covid-diktatúrázással, a Jobbik ekézésével. Hozzá kell tenni, hogy ezek mellett azért a könyv valamennyire érinti Dúró magánéletét is. Így derül ki például olyan kardinális információ a politikusról, hogy hobbija a gobelinvarrás, Novák Előd pedig több mint ötezerszer pelenkázta a gyerekeiket.

Maga a könyv nem újdonság, már februárban megjelent, volt könyvbemutatója is, de nagyobb visszhangot akkor nem kapott. Létezése akkor vált érdekesebbé, amikor a Mi Hazánk az áprilisi választásokon bekerült a parlamentbe. Ezért olvastuk el most mi is.

A száz súlytalan kérdés

Az első fontos pont, hogy ki is rakta össze az egészet, ki kérdezte száz kérdésen át Dúrót. A könyvet a Kárpátia Stúdió Kft. adta ki, ami Szakács Árpád cége. Szakács a kormánypropaganda egyik fő lábának, a Mediaworks lapkiadó központi szerkesztőségének volt a főszerkesztője, vagy ahogy saját magát szerényen nevezi a Dúróról szóló könyvében, „csúcsfőszerkesztője”, a pozícióban pedig saját bevallása szerint „megsüvegelendő teljesítményt” nyújtott. Arra láthatóan kifejezetten büszke, hogy a Magyar Idők nevű kormánylapba egy egész sorozatot írt arról, miért nem sikerült még kiszorítani a „balliberális oldalt a kultúrából”, mert erre csak úgy hivatkozik, mint egy „sokak által idézett” cikksorozatra. Később aztán felbukkant a Mi Hazánk eseményein is, a beszámokból pedig gyorsan kiderül, hogy a radikális világnézetük nagyon is hasonló, Szakács bevallása szerint is Dúró „egyénisége jó pár dologban hasonlít az enyémre”.

Szakács nem is rest saját magával kezdeni a Dúróról szóló könyvet. A bevezetőt egész egyszerűen a saját maga bemutatásának szenteli, aminek valamiért azt az alcímet adta, hogy „A harcos nők útjai”, de nőkről nem sok szó esik benne. Olvasás közben úgy érzem, ezeken az oldalakon egy alternatív világba kerülök be: bár Dúró Dóráért jöttem, Szakács Árpád életútját és gondolatait kaptam, például az általa csak „világjárványnak nevezett átverésről”. Mint amikor gyanútlanul rákattint az ember valakinek a Wikipédia-oldalára, és pár sor után tök nyilvánvalóvá válik, hogy azt valaki saját magáról szerkesztette.

Mindebből már valamennyire sejthető, hogy a könyvnek milyen hangulata van. De abból is, hogy Szakács olyan elfogult jelzőkkel mutatja be Dúrót, mint „a tündöklő politikusnő”, „az egyik legismertebb parlamenti honanya”, akinek „hitelessége megkérdőjelezhetetlen”.

Az ígéret szerint Dúró száz tabumentes kérdésre válaszol a könyvben, de már a legelső megmutatja, milyen belemenős is lesz a maradék kilencvenkilenc: „Minden jel szerint ez egy kibontakozó politikai pálya eleje. Mi volt az elmúlt bő tíz év legnagyobb kihívása az életében, egyáltalán volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, reménytelen az a hivatás, amit választott, és abbahagyja? Ha volt ilyen, mi adott erőt, hogy mégis tovább folytassa?”

De egy példa nem példa, itt van hát egy másik „tabumentes” kérdés alig néhány oldallal későbbről: „Mit szólt a családja, a környezete, amikor parlamenti képviselő lett? Nem próbálták figyelmeztetni és óvni, hogy vigyázzon, mert a politikai környezet nem feltétlenül a tisztességes emberek gyűjtőhelye?”

Dúró tizenhárom évig volt a Jobbik tagja, amiből 2018-ban lépett ki. Még bőven a jobbikos időszakában derült ki, hogy Simicska Lajosnak valami köze van hozzájuk. Erről az időszakról akár szorongatós kérdést is fel lehetett volna tenni Dúrónak, ehelyett ennyit kapunk: „Miért érezte úgy, hogy morálisan vállalható az oligarcha közelsége?” Ezután pedig bármilyen visszakérdezés vagy kritikai megjegyzés nélkül Szakács hagyja, hogy Dúró másfél oldalas monológjában elbújtatva annyi érdemi válasszal szolgáljon, hogy mindezt „kifejezetten vállalhatatlannak éreztem”. Pedig Simicska nevének felbukkanása után még jó ideig maradt a pártban, sőt, a másik radikális arccal, a későbbi Mi Hazánk-elnök Toroczkai Lászlóval – akiről egy pizzéria teraszán találkozva érezte meg, hogy „ő az, aki el tudja indítani a változást” – még az elnökségért is elindultak. Ő maga ezt úgy magyarázza most, hogy abban bízott, a pártot „sikerül visszakormányozni”.

A nagy egymásra találás

A könyv egyik nagy gyengesége, hogy Szakács szinte szabad kezet ad Dúrónak abban, hogy végeláthatatlanul felmondja a Mi Hazánk üzeneteit. Sőt, még a lovat is rendesen adja alá: a párt választások előtti fő topikjának, a „Covid-diktatúrának” például szolid 23 oldal jutott. Ennyi idő alatt Dúró bőven kifejthette, hogy szerinte az oltás nem egészségügyi, hanem politikai érdekeket képvisel, hogy a gyerekeiket soha nem engedik beoltatni (bár Novák Előddel ők azért a „tágabb családi béke érdekében” beoltatták magukat), vagy hogy milyen tragikusak a kormány járványügyi korlátozásai. Ezekkel kampányolt a Mi Hazánk a választások előtt, egészen addig, amíg a kormány egy huszárvágással el nem törölte mindet.

Szakács láthatóan radikálisabb nézeteket vall a vírusról Dúrónál, ő az egészet nemes egyszerűséggel csak „világjárványnak nevezett eseménysornak” hívja, közben meg olyan kérdéseket is feltesz, mint hogy „ön szerint miért van szükség a folyamatos veszélyhelyzetre?” Az ilyen kaliberű kérdések felidézik azokat a perceket, amikor kormánypárti újságírók ahelyett, hogy mit miért tesz a kormány, arról kérdezik Gulyás Gergelyt a kormányinfón, szerinte mit miért tesz az ellenzék. Érdekes látni, hogy ennyire súlytalan kérdések megjelenhettek egy könyvben – persze annak fényében azért mégsem meglepő, hogy azt maga Szakács adta ki.

Ugyanígy egymásra találtak a „cigányterror”, a „nem lehetünk cigányország” vagy épp a „homoszexuális lobbi” kérdésében is, ahol újra elolvashatjuk a Mi Hazánk passzusait a témában. Szakács például tabumentesen megkérdezi, biztos kellett-e Dúrónak az, hogy ledarálja a Meseország mindenkié című könyvet, de a valóságban ez a kérdés így néz ki: „Az akciója nagy reklámot jelentett a könyvnek. Nem lett volna jobb hallgatni? Akkor kevesebben figyeltek volna fel a kötetre, és sokan nem vásárolták volna meg.” Dúró 2020-as könyvdarálós akciója ugyanis a sikerlisták élére repítette a könyvet, és épp pár napos hír, hogy tíz nyelvre is lefordították már, de Dúró mindezt nem bánta meg.

Mindezekből viszont úgy tűnik, ez a könyv azért született, hogy Dúró mindenféle kritika vagy visszakérdezés nélkül itt is előadhassa a radikális politikai nézeteit, amikben már semmi újszerű vagy meglepő nincs. Ellenben annyit elérnek vele, hogy egy idő után az egész könyv unalmassá válik.

Abban a kevés részben, ami Dúró magánéletéről szól, Szakács is beleesik a klasszikus sémába, és ilyenekről kérdezi, hogyan oldotta meg az egyensúlyt család és munka között, vagy hogy „sokszor érezte azt, hogy nehéz áthidalni lelkileg azt a szakadékot, ami a mackónadrágos anyuka és a tündöklő politikusnő között van, főleg, ha egy órán belül kell produkálnia mindkettőt?”.

A sok klisédurrogtatás között azért felbukkannak érdekesebb válaszok, amikkel akár más nők vagy anyák is tudnak azonosulni. Például hogy milyen sok kompromisszumot kellett kötnie azért, mert huszonhárom évesen esett először teherbe. Vagy hogy egyszer úgy ment egy hétórás vitanapra a parlamentbe, hogy előző éjjel semmit sem aludt, mert egy vírus miatt mindegyik gyereke rosszul volt, és összesen huszonhárom hányást kellett összetakarítania. Ezekből kellett volna több a könyvbe.

De még így sem lehet túl sokáig ezen merengeni, mert a következő oldalakon az abortusz témájában Dúró már olyan mondatokkal jön, hogy „a világ legveszélyesebb helye abszurd módon az anyaméh lett”, hogy „az abortusz a családon belüli erőszak legelterjedtebb és lebrutálisabb formája”, vagy hogy „a gyereket nem kötelező felnevelni, örökbe is lehet adni, sokan várnak rá”. Dúrónak ez nagy szívügye, legutóbb is arról beszélt a parlamentben, hogy szerinte a nem kívánt terhességekből is kívánt gyerekek születnek. Azt is javasolja a Mi Hazánk, hogy a nők hallgassák meg a magzatuk szívhangját a terhességmegszakítás előtt, Dúró ezt is elismétli a könyvben.

Lefutni egy KDNP-st

Néhány részletnél azért fel-felcsillan az ember szeme a kíváncsiságtól olvasás közben. Például amikor az egyik oldalon hirtelen megjelenik a kormányba frissen visszakatapultált Navracsics Tibor neve, akiről kiderül, hogy Dúró egyik tanára volt az egyetemen, és mindig ötöst adott neki a vizsgáira. Egy másik ma ismert politikus pedig az évfolyamtársa volt: az MSZP-s Kunhalmi Ágnes. Bár a könyvnek itt lenne lehetősége érdekes sztorizgatásokra, ezt a ziccert fájón kihagyja. Azért bekúszik egy szórakoztató információ is: egyszer egy családi napon tartott futóversenyben Dúró lefutott egy KDNP-st: Simicskó Istvánt.

Vissza-visszatérő elem Dúró férje, aki szeret szivárványzászlókat letépni önkormányzati épületekről. Novák Elődről megtudhatjuk, hogy távoli rokona II. Erzsébet királynőnek: Dúró levezetése szerint II. Erzsébet ükanyjának a dédapjának a dédapja ugyanaz, mint Nováké.

De abszolút filter nélkül teszi fel Szakács azt a mókás kérdést is, miszerint „hogyan ismerte meg a férjét? Csak nem egy pártkongresszuson találta el önöket Ámor nyila?”. Ennél a kérdésnél nevettem fel annyira, hogy valahogy még a lábfejem is begörcsölt.

A válaszból kiderül, hogy Dúró előbb a tévében látta meg Novákot, majd egy jobbikos esküvőn már nagyon szerette volna, hogy mellé üljön. Végül úgy alakult, hogy a romantikus lánykérés egy Jobbik-majálison történt.

Egyébként is Novákhoz köthető a könyv abszolút kedvenc mondata, ami talán újra érzékelteti, mennyire tabudöntögető az egész mű: „Előd is igencsak sokat dolgozik, nagyon szorgalmas a közéletben, a Mi Hazánk egyetlen fővárosi önkormányzati képviselői mandátumát szerezte meg az általa vezetett, 11. kerületi alapszervezettel. Nem véletlenül választották 2021 legjobb, legaktívabb, leginkább lakosságbarát képviselőjének – a széles körben meghirdetett szavazáson több mint kétezer voks alapján – az ország ötödik legnagyobb önkormányzatát adó, legnépesebb kerület, Újbuda független hírlapja, a Lokalpatriota.net oldalán”. Az, hogy így szó szerint bekerült a könyvbe egy élőbeszédre nem nagyon emlékeztető szöveg, arra enged következtetni, hogy Dúró előre megkapta a kérdéseket, amiket aztán otthon megválaszolgatott magának.

Az Egy nő harca Magyarországért egy százkérdéses Dúró Dóra-fényezés, tabumentesség helyett kritikamentességgel, kormánypárti interjúkat idéző alákérdezéssel. Ahol izgalmas irányokba kanyarodhatna el, ott inkább ugyanazon a bejáratott úton marad, ahol jobban ki lehetne bontani egy sztorit, ott rögtön továbbugrik a következő kérdésre, miközben túl nagy teret enged a radikális gondolatoknak, amitől az egész egy végtelenített Mi Hazánk-közleménynek hat.