Az internet elterjedése óta egyre kevésbé kell lineárisan gondolkodniuk a hollywoodi stúdióknak, erre a legjobb példa a Marvel-filmek évtizedes dominanciája. A streamingrobbanás még könnyebbé tette azt, hogy egy fiktív világot ne csak pár évente nézhessünk a mozikban, hanem legyenek különböző leágazásai tévésorozatos, videójátékos vagy éppen képregényes formában is. Minden nagy stúdió és cég a saját, végtelenségig fejhető csodatehenét keresi, és sokkal biztosabb egy jól ismert, bejáratott márkát újraéleszteni, mint valami egészen újba fogni.
Ez persze érthető, hiszen a pénzért felelős fejeseket könnyebb arról meggyőzni, hogy dollármilliókat adjanak valamire, ami 20-30 éve sikeres volt, mint olyasmire, amit az emberek nem ismernek. Azonban az internet elhozott egy másik egyre jellemzőbb jelenséget is: a szórakoztatóipari márkákért már-már betegesen rajongó embereket, akik a legapróbb részletek miatt is istenkáromlást kiáltanak.
A 2020-as évekre azonban úgy tűnik, hogy hiába őrjöngenek online mikroközösségek állandóan vélt vagy valós sérelmek miatt, az iparág ezt olyannyira megszokta, hogy a háttérben még akár jól is jöhet nekik.
A folyamatos online gyűlölet maximum az alkotók mentális egészségét teszi próbára, a stúdiók gazdagodására alig van hatása.
Bomba vagy, baby
Ha máshonnan nem, Rákay Philip filmes munkássága óta bizonyára sokan ismerik a review bombing, magyarul tömeges lepontozás nevű jelenséget. Ennek annyi a lényege, hogy felhasználók tömegesen adják a lehető legalacsonyabb értékelést filmekre vagy sorozatokra olyan felületeken, mint a Metacritic, a Rotten Tomatoes vagy az IMDb. Ez látszólag a lehető legrosszabb, hiszen senki sem szereti, ha a kemény munkájával készült alkotás úgy áll egy 10-es skálán 1,8-on, hogy azt még rendesen be sem mutatták a mozikban.
Nagyjából ez történt a Most vagy soha! című Petőfi-film esetében is, ami a bemutató napján már 1,2-es értékelésekkel indult és hónapokkal utána is csak 1,9-ig tudta felküzdeni magát. Magyarországon ez a fajta lepontozás egészen speciális, teljesen más motivációból történik, mint külföldön: nem az volt a baj, hogy a film túl woke lett, hanem hogy egy rahedli közpénzből készült. Hogy ezen kívül mi volt még a baj a Most vagy sohá!-val, ebben a cikkünkben írtunk.
A jelenség nemcsak művészeti, hanem gazdasági szempontból is káros lehet, hiszen egyeseknek simán elveheti a kedvét attól, hogy jegyet vegyenek egy filmre, ha azt látják előtte, hogy ennyire rosszul értékelték más felhasználók.
A kampányszerű lepontozás eredetét 2008-ig vezetik vissza, az EA stúdióSpore nevű videójátékáig. A játék bűne az volt, hogy az akkor még újnak számító, ma már teljesen sztenderd DRM védelemmel látták el a szoftvert. Ezt azt jelentette, hogy online azonosításra volt szükség a telepítéshez, illetve nem lehetett bármennyi gépre felrakni a játékot – de valójában az egésznek annyi volt a lényege, hogy egyáltalán ne vagy csak nagyon hosszú idő után tudják feltörni, és ingyen letölthetővé tenni kalózoldalakon.
Az EA sehol nem tüntette fel a DRM szükségességét a megjelenés előtt, egyesek pedig nem tudták más gépre újra feltelepíteni a megvásárolt játékukat, ezért a Spore fogyasztóvédelmi szempontból mindenképpen problémás volt. A felhasználók kiborultak, és vad lepontozásba kezdtek az Amazonon. Ekkor született meg a gaming sajtóban a review bombing kifejezése.
A jelenség eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a felhasználók a nagyon erős fogyasztóvédelmi aggályaikat olyan módon közvetítsék a cégnek, hogy az tényleg tudomást vegyen róla.
Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb egy cég, annál kevésbé fogja érdemben kezelni az egyszerű emberek problémáit. De amikor egy dollármilliókba kerülő termék a legnagyobb online piactéren nagyon alacsony pontszámon áll, és közben a legkeresettebb játékká válik a torrentoldalakon, az már kikényszerít egy válaszreakciót. Az EA később változtatott a saját rendszerén, 2016 óta már DRM-védelem nélkül is meg lehet vásárolni a Spore-t.
A lepontozás eleinte jellemzően videójátékokra vonatkozott, ami olyan szempontból érthető, hogy egy játékon utólag még bőven tudnak változtatni, és ezekben az esetekben a negatív vélemények áradata általában valamilyen etikátlan húzás miatt alakult ki.
Csak pár példa:
- megjelenés napján, a játékból kihasított fontos részt plusz pénzért áruló EA miatt (Mass Effect 3.);
- fizetős modok (Skyrim, Fallout 4.);
- egy modoláshoz szükséges alkalmazás ellehetetlenítése (GTA 5.);
- regionális áremelés (Crusader Kings 2.);
- mikrotranzakciók és lootboxok túltolása (Star Wars: Battlefront II.);
- de olyan eset is akadt, amikor kínai felhasználók pontoztak le tömegesen egy játékot, amiért nem készült hozzá kínai fordítás (Nier: Automata).
A legnagyobb online játékbolt, a Steam nagyon figyel a felhasználók véleményére, és minden játék adatlapján lehet látni, hogy azzal mennyire elégedettek a felhasználók. Ugyan a lepontozás miatt sok változtatást vittek véghez az utóbbi években, mégis lehangolóan tud kinézni, ha egy adatlapon hatalmas piros betűkkel ott áll a negatív értékelés, ami befolyásolhatja az eladásokat is.
A jelenség a videójátékokban a mai napig létezik. Az idei év abszolút sikerjátéka, a Helldivers 2. például azért vált az év legjobb pontszámait kapó játékból átmenetileg egy pontok alapján középszerű termék, mert a Sony utólag kötelezővé tett egy újabb bejelentkezési kört, amivel több tucat ország játékosait kizárta az online élményből. A népharag hatására végül a Sony beadta a derekát, és visszakozott.
A 2010-es évek második felére azonban a fogyasztóvédelmi népharag átalakult online csatatérré. Hiába igyekezett a Metacritic, a Rotten Tomatoes vagy a Steam a lepontozásokat ellensúlyozandó fejlesztéseket véghez vinni, a szellem már kiszabadult a palackból, és gyakorlatilag bármilyen vélt sérelem miatt indulhattak el tömegek tönkretenni egy-egy produkció renoméját. Ez a gaming világban azért különösen érzékeny téma, mert sok helyen már egy évtizede az alapján kapnak fizetési bónuszt a fejlesztők, ha elérnek Metacriticen egy bizonyos pontszámot. Nem véletlen, hogy a tavaly megjelent, óriási csalódást keltő Starfield alkalmazottai már odáig süllyedtek, hogy egyenként reagáltak Steamen a negatív kritikákra, és igyekeztek a saját játékukat jobb színben beállítani. Valahogy úgy, ahogy most a DK-s politikusok kezdtek el kommentelgetni sajtótermékek videói és cikkei alatt.
Fontos még megemlíteni a 2014-es Gamergate nevű eseményt is, ami egy erőteljes, célzott nőgyűlölő online zaklatási kampány volt a feminizmust és a sokszínűséget hirdetők ellen. A Gamergate egy 2014 augusztusi blogbejegyzéssel indult, amelyben hamisan azt állították, hogy Zoë Quinn fejlesztő és programozó pozitív diszkriminációban részesült, miután lefeküdt egy újságíróval. Az ezzel kapcsolatos hírek elterjedtek a 4chan-en és más fórumokon, ahol zaklatási kampányt szerveztek Quinn és más nők ellen, akik megvédték őt.
A zaklatók nyilvánosságra hozták a Quinn személyes adatait, címét, telefonszámát, majd tömegével fenyegették meg nemi erőszakkal, sőt, gyilkossággal is. A Gamergate támogatói azt állították, hogy ők csak a videojáték-újságírás etikáját védik, valamint elutasítják, hogy a politikai korrektség és a feminizmus hatást gyakoroljon videojáték-kultúrára. A mozgalomnak nem voltak egyértelmű céljai, koherens üzenete vagy hivatalos vezetői, viszont ráirányították a figyelmet az online zaklatás problémájára, aminek a review bombing is része volt.
Politika, botrány
Amikor a 2010-es évek közepén megerősödött, sőt, sok helyen politikai hatalomra került az újhullámos szélsőjobb (Trump, Salvini, Bolsonaro) akkor már politikai okokból is megjelent a lepontozás jelensége, mint aktivista fegyver. Az egyik legismertebb példa a 2016-os Szellemirtók, ami azzal váltotta ki az emberek dühét, hogy kizárólag női színészeknek adták a fontosabb szerepeket (az eredetiben négy férfi adta a szellemirtók csapatát), egyiküket, Leslie Jonest pedig olyan mértékben bullyingolták online, hogy a színésznő végül kénytelen volt törölni magát a közösségi felületeiről.
A Szellemirtók esete egy máig tartó láncreakciót indított el: minden olyan nagy költségvetésű, valamilyen ismert franchise-ra épülő produkciónál, amelyben nők és/vagy kisebbségek nagyobb szerepet kapnak, garantáltan elindul a lepontozási hadjárat, a színészek és alkotók módszeres online kicsinálása. A Marvel Kapitány – ami a Marvel első női fókuszú, női főszereplős filmje – pusztán azért lett szétszedve már megjelenés előtt, mert alapvetően nőkről szól. Az utolsó Jedi – ami a Disney-éra új Star Wars-trilógiájának második része – azért kapott elképesztő gyűlölethullámot, mert egyesek szerint erőszakosan liberális azzal, hogy kisebbségek és nők mellett nem heteroszexuális témákat is kiszúrt benne a Star Wars-rajongók kemény magja.
Batwomannel az volt előre a baj, hogy a főszereplő leszbikus, A Gyűrűk Ura-sorozatban túl sokszínű volt a szereplőgárda, A kis hableányban afroamerikai színész alakította a címszereplőt, a Last of Usban pedig külön epizódot (a legjobbat egyébként az egész évadból) kapott egy, egyébként az eredeti videójátékban nem szereplő meleg pár.
Mostanában A fiúk (The Boys) és Az akolitus (The Acolyte) kapják tömegesen a gyűlöletet. Utóbbi azért, mert a főszereplő egy nyíltan meleg, fekete nő, illetve egy transz színész is játszik benne. Előbbi pedig azért, mert egyesek szerint túl woke, és hangsúlyosan figurázza ki a mai amerikai jobboldalt, köztük Donald Trumpot. Arról sajnos már jóval kevesebben beszélnek, hogy A fiúk valójában a legelső epizód óta kőkeményen kritizálja a Disney-t és a „neolib” amerikai szórakoztatóipart, sőt még az SJW-ket (social justice warriorokat, azaz a társadalmi igazságosság bajnokait) is.
Ezekből a példákból nem olyan nehéz leszűrni, hogy a tömeges lepontozás a videójátékokon kívül főleg a (szélső)jobboldali kultúrháború kötelező eszköze.
A baj ezzel – a tömeges cyberbullyingon túl – az, hogy ezek a mikrobalhék gyakran teljesen elterelik a figyelmet a lényegről. A Marvel Kapitány nem azért kritizálható, mert főleg nők szerepelnek benne, ahogy a 2016-os Szellemirtókkal sem ez volt a baj. Az akolitus nem azért súlytalan, mert fekete és leszbikus a főszereplőt alakító színész. Itt pedig megjegyezném, hogy hat rész után, a cikk írása közben értesültem Amandla Stenberg szexuális beállítottságáról, azt pedig még a cikk után sem tudnám megmondani, ki is pontosan a transz színész a sorozatban. És őszintén szólva, nem is érdekel.
A pincegoblinok
Így két évtized review bombing után könnyű megfejteni, hogy alapvetően mi a három fő probléma az egész lepontozási mániával.
- Az erre alkalmas felületek túl későn vagy egyáltalán nem reagálnak az ilyen esetekre, és egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy kamu vagy frissen regisztrált felhasználók, esetleg botok seregei pontoznak le valamit módszeresen.
- Az összes számottevő social media felület algoritmusa és rendszere arra épül, hogy olyan tartalmat rak előbb a felhasználó elé, amivel a legnagyobb eséllyel lép kapcsolatba. Ez hosszú távon a totális elbulvárosodáshoz vezetett, és ahhoz, hogy youtuberek és influenszerek sokkal könnyebben tudnak nagy nézettséget és elérést szerezni valami megosztó és botrányos tartalommal, mint mással. Márpedig ha egy dollármilliókba kerülő franchise már a megjelenés napján 3,4 ponton áll a 10-ből, az botrány.
- Végül ott van a média felelőssége is, amire egyre rosszabb hatással vannak az amerikai techcégek. Ha egy dühös, gyakran nettó rasszista online mikroközösség folytat keresztes hadjáratot nők, feketék és melegek ellen egy filmre vagy sorozatra projektálva a saját frusztrációját. Azonban a Facebook, a TikTok, a YouTube, a Twitter, de még a Reddit vagy az Instagram egyre inkább a megosztó, botrányos, balhés, klikkhajhász, sokkoló tartalmakat preferálja, így az újságok is kénytelenek lesznek egy idő után azzal foglalkozni, hogy valami pincegoblin a saját frusztrációját egy eldugott Discord-szerveren addig ismételgette, amíg nem csatlakoztak hozzá egyre többen. Több interakció → több appban eltöltött idő → több hirdetési pénz. Mivel az újságok nagy része kattintásból él, ezért ha valami nagyon pörög a közösségi oldalakon, abból előbb-utóbb cikk készül. És ha valamiből cikkek készülnek, az a jelenség eljuthat egy nagyobb közönséghez, hiába van szó néha egészen elképesztő baromságokról.
Azt, hogy mennyire túlzó hangulatot hoznak létre a techcégek a megosztásra alapuló üzletpolitikájukkal, talán az X-Men ‘97 animációs sorozat írja le a legjobban. A 90-es évek közkedvelt rajzfilmje 27 év után tért vissza új évaddal, de már bőven a megjelenés előtt woke-ot kiáltottak az arra hajlamos felhasználók. De nem azért woke az X-Men, mert alapvetően egy zsidók üldözésére reflektáló, a kisebbségek problémáit szuperhősköntösbe öltöztető franchise-ról van szó. Hanem azért, mert
a Vadóc nevű karakter feneke nem olyan nagy és kerek az új mesében, mint a 90-es években.
Ez halál komoly, felnőttgyerekek ezrei borultak ki azon, hogy egy animált mesehősnek laposabb a feneke, és amikor kiderült, hogy egy alakváltásra képes hős (Morph) nembinárisként definiálja magát a sorozatban, már az első rész előtt magyarázó videók tucatjai lepték el a YouTube-ot SJW-terrort kiáltva. Hogy egyébként Morph nemi identitása soha nem kerül szóba a sorozatban, az már senkit sem érdekelt később.
Teljesen adja magát a kérdés, hogy ha a gamereknek rendre sikerül megszorongatniuk a nagy játékcégeket az aljas pénzügyi húzásaik miatt, akkor mire mennek a rajzolt női fenekek miatt őrjöngők a soha véget nem érő online támadásaikkal. Azon túl persze, hogy pár hétre vagy hónapra eltüntetik a közösségi oldalakról a népharag miatt ideg-összeroppanást kapó alkotókat és színészeket.
Röviden: semmire.
Az akolitus például szép csöndben remek számokat hozott a nyitásnál a Disney-nek, miközben a kritikai és rajongói szemszögből is szinte tökéletes Andor generálta a legkevesebb nézőt a Star Wars-sorozatok közül. A már említett X-Men ’97 lett az egyik legnézettebb animációs sorozata a Disney-nek, a pár promóciós fotó és rövidke teaserek alapján a rajongók által előre ripityára szedett Fallout tévésorozat pedig egyértelműen az idei év legnagyobb durranása. Hogy mi volt a bajuk sokaknak a Fallouttal már azelőtt, hogy megjelent volna?
Túl woke, mert az egyik főszereplő nő.
Hogy a Fallout-játékokban egyébként választhatunk, hogy női vagy férfi főszereplőt akarunk, senkit sem érdekelt már ezen a ponton, és szerencsétlen Ella Purnellnek kellett személyesen magyarázkodnia egy olyan dolog miatt, aminek tényleg semmi értelme, cserébe lehet rajta csámcsogni heteken át, amíg megjelenik a sorozat.
Az algoritmus egyszerűen jobban szereti a gyűlöletet.
A végeredmény
Egyre több helyen (Wired, Medium) írnak arról, hogy a lepontozás halott, vagy már nincs akkora hatása. Hasonló véleményen van a már említett Az akolitus alkotója, Leslye Headland is, aki szerint már senki sem veszi igazán komolyan ezeket a lepontozási kampányokat, ráadásul hogy ha valaki szereti és ismeri a Star Warst, akkor tökéletesen tisztában van ezzel a jelenséggel. Azt is hozzátette, hogy egy teljesen új nézőnek esetleg elveheti a kedvét egy negatív átlag valamilyen internetes felületen, de mindenki más előre számít arra, hogy ha új Star Wars-produkció érkezik, akkor beindul a gyűlöletkampány.
A vége úgyis az, hogy ami jó, az hosszú távon működik, ami rossz, az pedig nem. De az állandó online népharag teljesen elviszi a fókuszt az építő diskurzustól, és az újságoktól az influenszereken át az olvasókig arra tereli a figyelmet, hogy éppen milyen kisebbséget pécézett ki magának egy fiktív történeten keresztül egy dühös mikroközösség. Az pedig már jóval kevesebbeket érdekel, hogy egyébként silány az utóbbi évek összes Marvel-sorozata, hogy háromból két Star Wars-produkció néhol nézhetetlen, vagy hogy elköltöttek negyedmilliárd forintot egy olyan A Gyűrűk Ura-sorozatra, amiből semmi másra nem lehet emlékezni, mint az alulról kamerázott, lassított akciójelenetekre.
Az emberi természet változására vajmi kevés az esély, azonban amíg a nagy techcégek (Google, Meta, Twitter) a felháborodásra építik az üzleti modelljüket, addig soha az életben nem szabadul az emberiség ebből a mérgező spirálból. Nem azért legyen rossz egy alkotás, mert a főhőst alakító színész valamilyen nemhez vonzódik, hanem azért, mert buta a forgatókönyv, ócska a díszlet, rosszak a színészek és unalmasak a dialógusok. Ha a lepontozás és az online népharag felülreprezentálása háttérbe szorul, akkor megint beszélhetünk majd többet ezekről.
