Babarczy Eszter: Ha nem állunk készen arra, hogy meghaljunk a szabadságért, akkor nem vagyunk 1956 örökösei

Kevés fontosabb etikai kérdés van, mint az, milyen ügy vagy cél érdekében tartjuk elfogadhatónak egy (tíz, száz, ezer, százezer) ember halálát. Mint a fontos etikai kérdéseket gyakran, ezt a kérdést is nehéz úgy feltenni, hogy ne kavarja fel az ember érzelmeit. Ez történt néhány hete, amikor Orbán Balázs – nyilván a kormány különutas külpolitikájának védelmében – egy interjúban azt mondta, hogy '56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij, aki belevitte az országát egy háborús védekezésbe. A sajtó – és a sajtón, illetve a közösségi médián keresztül a társadalom egy része – felháborodással reagált, és Orbán kijelentése olyan politikai mellényúlásnak bizonyult, amit utána hetekig kellett magyarázni. Pedig a kérdés jogos: van-e értelme emberek halálának egy olyan helyzetben, amelyben nehéz nyerni vagy nehezen definiálható, mi volna a győzelem?

Minden ország mítoszokra is épül és ezeket a mítoszokat folyamatosan karbantartjuk, nehogy veszítsenek mozgósító erejükből. A mítoszok egyik legfontosabb összetevője az a kérdés, miért érdemes az életünket is adni egy háborúban. Ennek megfelelően jelöljük ki a hőseinket, és újra és újra megemlékezünk róluk. Már gyerekkorban megtanítjuk az utódainknak, ki az a hős, aki számunkra irányt mutat, és ki az az áldozat, akit el kell gyászolnunk. Lesznek ellenségek és lesznek olyan áldozatok is, akiket nem gyászolunk, legfeljebb megemlítjük őket.

A nyugati világ mítosza a második világháború morális értelmezése: a fény győzelme a sötétség tömeggyilkos diktatúrája felett. Egy darabig használatban volt a hidegháborús mítosz is, a szabadság és a zsarnokság ellentéte, de ezt az 1989-es politikai események háttérbe szorították.

Magyarország egyik politikai mítosza az 1956-os forradalom tisztasága és jogossága. Orbán Viktor első nagy beszédét Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésén tartotta, amelyben hazaküldte az orosz csapatokat. Bár szinte mindent megtagadott már korai liberális politikai szólamaiból, ezt nem tagadta meg: 1956 továbbra is a nagyon kevés közös érték közé tartozik, amely politikai oldaltól függetlenül hivatkozható. Ma minden politikai szereplő igyekszik elhitetni a híveivel, hogy ő és csak ő a gyakran közelebbről nem meghatározott 56-os hősök (utcai harcosok? átálló katonák? kivégzett politikusok? a folyamatot elindító írók és egyetemisták?) legitim utóda. Ez néha nagyon meredek retorikai kanyarokat igényel, de szükséges ahhoz, hogy a szóban forgó politikai erő a saját történelmi legitimitását megalapozza.

Az alapvető mítoszok érzelmi hívóereje megfakulhat. Nem tudom, hogy az 56-os forradalomnak mekkora mozgósító ereje van még a mai fiatalok között, de amikor Szókratész halálával kapcsolatban arról beszélgetünk, van-e valami, amiért hajlandóak lennének az életüket is adni, akkor a tanítványaim meglehetősen értetlenül néznek rám és kis szégyenkezéssel bevallják, hogy per pillanat nincs ilyen ügy vagy cél az életükben. Ha aztán ilyenkor az ukrán önkéntesekre vagy Alekszij Navalnijra fordítjuk a szót, az értetlenségük nem csökken, de némi csodálkozással párosul, amelybe talán-talán csodálat is vegyül. Ha viszont onnan közelítjük meg a kérdést, van-e ügy, amiért fel lehet áldozni egy vagy több ember életét, szigorú ellenállással találkozom: semmilyen ügy nem éri meg, hogy megöljünk érte másokat. Orbán Balázsnak van közönsége.

Ténylegesen az a helyzet, hogy ha nem állunk készen arra, hogy meghaljunk a szabadságért, akkor nem vagyunk 1956 (és más magyar forradalmak) örökösei. Ezt a nekem kedves tizennyolcadik században úgy mondták volna, hogy elpuhultunk.

Az ilyen elpuhulás együtt jár a civilizáció kényelmével, és eszem ágában sincs azt állítani, hogy negatív folyamat, csak megjegyzem, hogy nagyon távol vagyunk azoknak a hősöknek a döntési helyzetétől, akikre példamutatóként hivatkozunk. Persze lehetséges, hogy ha a helyzet megváltozik, ha tankok járnak Budapest utcáin, akkor mi is változunk, és fegyvert ragadunk, még akkor is, ha ma nem tartjuk ezt elképzelhetőnek.

Mindenesetre az elpuhulásunk nem akadályoz meg senkit abban, hogy mérhetetlenül felháborodjon, és árulónak bélyegezzen egy másik embert, aki nem a mítosznak megfelelően fogalmaz. Egy szkeptikus kívülálló szemében a vádaskodás ilyenkor 1956 évfordulója körül arról, ki a hazaáruló és kit kell ezért akár jogilag is felelősségre vonni, de morálisan mindenképpen, enyhén nevetséges inkább, mint motiváló, de nem kételkedem benne, hogy a rajongói bázis tagjai között érdemi cementként működik és újabb eszközként arra, hogy rámutassunk az ellenségre, aki aztán egyesít minket egyetlen táborban.

A mítoszok máshol is veszítenek erejükből. A gázai háború megítélését például erőteljesen befolyásolja, hogy a fiatal nemzedék többsége számára a második világháborús mítosz és a holokauszt mint mítosz már nem működik. Az általam követett angolszász lapok (Guardian, BBC, NYTimes, Wall Street Journal, The Free Press) politikai beállítottságuktól függően idéznek meg ilyen alapozó mítoszokat: a konzervatív sajtó a holokausztot hangsúlyozza, hogy Izraelnek tulajdonítsa a morális előnyt, míg a liberális és baloldali sajtó a palesztinok 1948-as elűzését is említi, amely Izrael állam alapításához kötődik. De alapvetően egyik típusú sajtó sem éri el a fiatalokat, mert nekik új mítoszaik vannak, főként a baloldalon, s ezek közül kiemelkedik az antikolonializmus (Magyarországon néha az osztályharc) mítosza. (A jobbos fiatalok a rasszizmusra lesznek nyitottabbak.) A palesztinok e baloldali felfogás szerint szabadságukért és hazájukért küzdő elnyomottak, akik jogosan fordulnak az erőszak eszközéhez, mert más eszközzel nem tudtak elérni semmit. E fiatalok magától értetődnek tekintik, hogy ha valakinek fontos a társadalmi igazságosság, az nem tehet mást, mint hogy a palesztin ügyet támogatja. Ezek az új mítoszok ugyanolyan mozgósító erejűek, mint a régiek – láthatjuk az amerikai egyetemi kampuszokon –, és az eltérő mítoszt ápoló csoportok ugyanolyan ellenséges értetlenséggel néznek egymásra, mint itthon.

Talán látja a kedves olvasó, hogy meglehetős távolságtartással beszélek ezekről a mítoszokról és az érzelmekről, amelyek hozzájuk kapcsolódnak. Az érzelmi mozgósítás ahhoz vezet, hogy torzítva látjuk a helyzetet: drukkolni kezdünk, ahelyett, hogy megoldást keresnénk egy nagyon komplex problémára.

A saját mítoszaink ápolása persze fontos része a kultúránknak, de ha csak arra használjuk őket, hogy fenntartsuk a harci kedvet, akkor összességében egy kevésbé élhető országot alakítunk ki.

Néha az érzelmi azonosulás erőt ad a cselekvéshez, és kijelöli a célt, de gyakran több bajt csinál – ahogy az izraeli-palesztin konfliktus esetén látni. Bár Magyarországon kevesen követik nagyon szorosan a gázai háború eseményeit, tanúja voltam néhány esetnek, ahol érzelmileg telített durvaságokat vágtak egymás fejéhez magyarok, pusztán amiatt, mert egyikük a másiknak nem tetsző elemzést osztott meg a gázai háborúról.

Az adekvát reakció szerintem egy ilyen helyzetre nem az érzelmi fellángolás, hanem, ha egyáltalán érzelmekről beszélünk, a gyász: annak tudomásulvétele, hogy van egy mindkét társadalomban szörnyű következményekhez vezető konfliktus. A gyász egy nagyon alulértékelt érzelem, és a későbbiekben szeretnék írni majd arról, miért kellene sokkal többször elgyászolnunk helyzeteket, amikor két egyformán erős érték áll szemben egymással, és mégis választásra kényszerülünk, vagy olyan konfliktusnak vagyunk tanúi, amelyben egyik fél sem teljesen ártatlan. Az ilyen helyzetekkel kapcsolatban a legjobb stratégia az ártalomcsökkentés. Az ártalomcsökkentés szót a drogpolitikából kölcsönzöm: azt a meggyőződést fejezi ki, hogy nem az a kérdés, helyes-e a drogfogyasztás, hanem az, hogyan lehet csökkenteni a negatív következményeit. Ugyanez a helyzet egyes nemzetközi konfliktusokkal:

a kérdés nem az, morálisan kinek van igaza, hanem az, hogyan lehet csökkenteni a mérhetetlen szenvedést.

Ez az írás nem 1956-ról vagy Izrael háborújáról kíván szólni, hanem a mítoszok és a realizmus viszonyáról, arról, hogy időnként ki kell vonnunk az érzelmeket a véleményalkotásból ahhoz, hogy világosan lássunk. A legalapvetőbb értékekhez, a legfontosabb mítoszokhoz érzelmileg kötődünk, és a politikai azonosulás a leggyakrabban ilyen érzelmi kötődés. Erről

az érzelmi kötődésről szeretném lebeszélni a kedves olvasót. Azt állítom, hogy a felháborodás attitűdje gyakran nehezíti a felháborító helyzet megoldását.

Azt is állítom, feltehetjük a kérdést, hogy ma miért érdemes akár meghalni is, és elgondolkodhatunk azon, milyen választ adnánk erre különféle helyzetekben.

Nehéz dolgom van, mert lényegében a nyilvánosság minden csatornája ennek ellenében dolgozik: a YouTube videóktól a podcastokon át az újságcikkekig mindenhol megpróbálnak az érzelmeinkre hatni, és mi ezt valamiért kellemesnek találjuk. A Facebook és az X a felháborodás orgiája, és minél rövidebb szövegekben nyilvánulunk meg, annál inkább a puszta érzelem hat. Hergeljük egymást és magunkat a végtelenségig.

Az érzelmi elköteleződés sok esetben elnyomja a tájékozódás igényét, és arra indít minket, hogy egy vita valamelyik résztvevőjének igazat adjunk, az egyik állásponttal azonosuljunk. A probléma ott van, hogy ha egyszer azonosultunk, akkor a konfliktus részévé lettünk: nincs más lehetőségünk, mint hogy győzzünk a másik felett. A konfliktusok megoldását azonban a győzelem ritkán hozza el. Tartósabb egyensúlyi helyzet eléréséhez többnyire kompromisszumra van szükség, amiben az érzelmek általában nem segítenek.