Járvány után a trauma marad – mit kezdünk vele?

2021. március 25. – 05:31

Másolás

Vágólapra másolva

Az elmúlt tizenkét hónap a közvetlen egészségügyi hatásokon túl az élet szinte minden területét érintően komoly krízist hozott. Szinte nincs olyan család, amit közvetlenül ne érintene a járvány, a járvány miatt kieső szolgáltatások vagy a gazdasági válság. Ilyen kollektív hatás hosszú ideje nem érte az emberiséget, de a Magyarországon élőket sem. Ha ez a kollektív trauma feldolgozatlan marad, tovább mélyítheti a társadalom csoportjai közötti szembenállást, a bizalmatlanságot egymással és az állam intézményeivel szemben.

Az elmúlt év meghatározó érzései a bizonytalanság és a veszteség. A járvány és az intézkedések felforgatták az életünket, sok szempontból pedig ezekben a hetekben a legsúlyosabb a helyzet. Rengeteg olyan kérdés van, amiben az állami tájékoztatás sem segít kapaszkodókat találni: a sajtótájékoztatókon csak elvétve válaszolnak valódi kérdésekre, és a közzétett adatokban is több esetben volt már ellentmondás. Nem tudjuk, hogy a járványnak közvetlenül felrótt haláleseteken kívül hány korai halált, egészségkárosodást, tragédiát okoztak a járvány miatti rendkívüli helyzetben elrendelt korlátozások. Kérdéses, hogy a súlyos jogkorlátozások és az állami szervek intézkedései mennyiben voltak helyesek és időben is megfelelőek. A közzétett adatokból nem látszik, semmilyen hiteles állami tájékoztatás nincs arról, hogy a járvány hogyan érintett olyan különösen sérülékeny csoportokat, mint a szegénytelepeken élők. Nem tudjuk, hogy milyen indokok alapján hozott döntéseket a kormány a vakcinavásárlásról vagy az oltási tervről. Nem tudjuk, hogy milyen mentális és gazdasági károkat okoztak az elmúlt év jogkorlátozásai, az egészségügy leterheltsége. A tisztánlátás fontos lépés lenne ahhoz, hogy a járvány okozta krízis traumáját feldolgozza a társadalom.

A veszteségek is különböző formát öltenek, az emberi életek elvesztése mellett számos formában jelentkeznek egyéni tragédiák. Emellett az a példátlan helyzet állt elő, hogy valamennyi polgár jogait egyszerre és drasztikusan korlátozta a kormány. A veszteségek elismerésének is hatalmas szerepe lehet abban, hogy a társadalom feldolgozza a krízist, és az egyéneknek is kapaszkodókat adjon a feldolgozáshoz. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem lenne helyes itt megállni. Igaz, hogy a járvány egy olyan kívülről jövő természeti csapás, amely felett semelyik államnak nincsen hatalma. Az is igaz, hogy a legtöbb államnak nem volt tapasztalata arról, hogy miként lehet a járvány terjedését megfékezni.
A felelősséget enyhítő körülményekkel együtt is érdemes megvizsgálni azt, hogy az állami szervek működése kielégítő volt-e a járvány fékentartása és a károk mérséklése szempontjából. Bár a csapás, a járvány nem ismert határokat, a védekezés politikáját mégis a nemzetállamok határozták meg elsősorban. Azok a reformok, amelyeket az ebből a vizsgálatból levont következtetésekre alapoznak majd, kulcsfontosságúak lehetnek a krízisből való továbblépéshez, ahhoz, hogy egy mostanihoz hasonló helyzetben hatékonyabban, jobban reagáljanak az állami szervezetek.

A traumával való szembenézés, a veszteségek elismerésének elmaradása súlyos károkat okozhat. Angliában a London School of Economics and Political Science (LSE) már a járvány első hulláma után javasolta, hogy az ország vezetése tudatosan tervezze meg az emlékezést, mert ez befolyással lehet

a következő hullámok, illetve más járványok elleni védekezésre, elmaradása pedig kiélezheti a társadalmi különbségeket.

A traumafeldolgozás elmaradása egyéni szinten is okozhat problémákat, szorongást, agressziót, de ennek társadalmi szinten is lesz lenyomata. A nemzeti megemlékezés megszervezése különösen fontos a tanulságok levonása és átmentése szempontjából is. Az emlékezés formája lehet, ha kijelölnek egy napot, amikor programokat tartanak; vagy egy perc csenddel emlékeznek, mint az Eurocities kezdeményezése teszi; de olyan monumentális példa is van, mint New Yorkban, ahol a járványban elhunytak fényképét kivetítették a Brooklyn hídra.

A tisztánlátás, a veszteségek elismerése és esetleges kompenzálása, illetve a rendszerszintű tanulságok levonása mellett még egy szempontot tartok fontosnak kiemelni.

Kulcsfontosságú, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei vegyenek részt a trauma, a krízis feldolgozási folyamatában. Magyarországon kevés hagyománya van a történelmi traumák kollektív feldolgozásának. Ez a társadalmunk polarizációjának, a különböző csoportok szemben állásának az egyik gyökere.

Meggyőződésem, hogy enélkül nem fogunk közelebb kerülni ahhoz, ami az ország és polgárai sikeréhez elengedhetetlen: a közös problémákra való közös megoldások kereséséhez. A járványt követő, a traumát és krízist feldolgozó, a részvételiséget középpontba állító folyamat lehet az út első lépése.

Jelenleg nincs olyan eljárás a jogrendszerünkben, ami alkalmas lenne ezen célok elérésére, de vannak minták hasonlóan komplex feladatok megvalósítására. Az egyik lehetséges példa az igazságtételi és megbékélési bizottságoké. A legismertebb megvalósulásai – Dél-Afrikában vagy (jelenleg is) Kolumbiában – véres konfliktusok lezárásához kötődnek, de a szakirodalom nem csak ilyen intézményeket ismer el igazságtételi és megbékélési bizottságként. Németországban két ilyen bizottság működött, az egyiket 1992-ben, a másikat 1995-ben hozták létre. Mandátumuk az 1949 és 1989 között fennálló rendszer politikai és történeti vizsgálatára, valamint politikai és etikai értékelésére szólt. A vizsgált keletnémet rendszerben nem a dél-afrikaihoz mérthető erőszakos jogsértések voltak a leginkább elterjedtek, hanem az elnyomás egyéb, „enyhébb” formái (pl. megfigyelések, egyetemre bejutás akadályozása).

A másik példa a Greensboroban felállított bizottság. Greensboroban egy, a Ku Klux Klán ellen szervezett tüntetésre érkeztek meg a Klán tagjai, az összetűzés után öt tüntető maradt holtan a földön. A felállított bizottság a tényleges elkövetők csoportjai mellett a helyi rendőrség és a város felelősségét is megállapította, többek között abban, hogy a alulbecsülték a Klán veszélyességét. Fontos megjegyezni, hogy a bizottságok működésének nincs egységes módszertana, az eljárások sokban különböznek egymástól mind az atrocitás jellegére, mind az adott ország kultúrájára és egyéb szempontokra tekintettel. A bizottságok a munkájukat egy jelentéssel zárják, amely a meghallgatott vallomásoknak köszönhetően segíti a bizonytalanságok eloszlatását, ajánlásokat fogalmaz meg a különböző szereplők számára. Az ajánlások hasonlóak lehetnek egy kiterjedetebb és alapos ombudsmani vizsgálat végén megfogalmaztott ajánlásokhoz. Abban is hasonlatosak, hogy megvalósításuk az állami döntéshozók feladata.

A bizottságokat mint lehetséges mintát a járványt követő szembenézésre egy olasz jogászprofesszor is felvetette. Legalább két szempont indokolja az összevetést. A járvány elmúlt tizenkét hónapja során rengeteg olyan helyzetet éltünk át, amely leginkább háborúk, komoly konfliktusok idejéről ismert. Korlátozva voltunk alapvető szabadságjogaink gyakorlásában, legyen szó a mozgásszabadságról vagy az alapvető véleménynyilvánítási jognak, a tüntetésnek a korlátozásáról. Emellett leálltak időlegesen közszolgáltatások, illetve voltak olyan ellátások, amelyeket nem végzett el az állam. Emlékezhetünk arra, hogy tavaly tavasszal egyik pillanatról a másikra sokan találták magukat abban a helyzetben, hogy egyedül, állami segítség nélkül kellett idős vagy beteg hozzátartozójuk ellátását megoldani. Egyes beszámolók szerint az egészségügyi dolgozóknak nehéz döntéseket kell hozniuk arról, hogy kinek az életét próbálják megmenti. Ma már legalább tizenkilencezer ember halt meg a járvány következtében Magyarországon, és ez csak a jéghegy csúcsa. Tartozunk nekik és hozzátartozóiknak azzal, hogy megvizsgáljuk a tragédiájuk körülményeit, elismerjük a veszteséget és akár kompenzációt nyújtunk. Szintén konfliktusokhoz, háborúkhoz hasonló helyzet, hogy egyszerre tömegek megélhetése került veszélybe. A járvány okozta traumáról, stresszről több pszichiátriai témájú tudományos cikk született, ezek egy része a járványnak közvetlenül kitett emberek (betegek, családtagjaik, egészségügyi dolgozók) körében kialakuló, a poszt-traumás stressz szindrómához hasonló tünetegyüttesről szól. De foglalkoznak azzal is, hogy a trauma hogyan érinti a teljes társadalmat, valamint a közösségi feldolgozás szükségességével.

A másik szempont pedig annak szükségessége, hogy elvégezzék az állami szervek és döntéshozók működésének rendszerszintű vizsgálatát. Az államnak feladata, hogy aktívan megvédje a polgárai életét, egészségét, lehetőségeket teremtsen a jogaik gyakorlására. Az állam nem csak aktív magatartásával, hanem passzívan, mulasztásával is megsértheti az alapvető jogainkat. Az államnak nem csak az róható fel, ha az általa fenntartott rendőrség alkalmaz erőszakot a polgárokkal szemben, hanem az is ha a polgárokat nem védi meg az erőszaktevőktől. Ezért amikor az állami szervek működésének, eljárásának vizsgálatáról van szó, nem csak az aktív lépéseiket, hanem esetleges mulasztásaikat is fel kell mérni. A rendszerszintű vizsgálat lehetővé teszi más szereplők magatartásának elemzését is, akár például azt, hogy felelősen jártak-e el az állami intézkedések véleményezésekor. Ha egy ilyen vizsgálat úgy találja, hogy a hozott döntések az akkori információk szerint nem megkérdőjelezhetőek, a tanulságok levonásának kulcsszerepe van abban, hogy egy következő hasonló helyzetre mennyire felkészülten reagálnak az állami szervek. Az egyes szereplők felelőssége ugyan a korábban leírt okok miatt korlátozott, de ettől még az állami intézkedések közvetlenül kihatottak a járvány terjedésére és a hatások mérséklésére. Nem lehetetlen feladat elválasztani a járvány okozta elkerülhetetlen károkat azoktól, amik a megfelelő intézkedések hiánya miatt következtek be. Angliában egy kutatóintézet például kiszámolta, hogy a lezárással való késlekedés mekkora többlethalálozást okozott.

Úgy vélem, a feldolgozásban kiemelt szerepe kell legyen a részvételiségnek, hogy a negatív társadalmi hatások mérsékelhetők legyenek. Emiatt is lehetnek mintaadók az igazságtételi és megbékélési bizottságok, mert ezek a társadalom széles rétegeinek részvételére építő folyamatok. A különféle szereplők, tanúk, áldozatok vallomásainak meghallgatása, ezek nyilvánossá tétele már önmagában óriási erővel bírna. A széleskörű részvétel megteremtése ráadásul a bizottság jelentésének legitimitását növelné, hozzájárulna ahhoz, hogy a társadalom jelentős része által elfogadott narratívánk legyen a krízisről. Ezen felül a széles körű részvétel azt is szolgálná, hogy a bizottság ajánlásai nagyobb arányban legyenek végrehajtva. További fontos hozadéka a széleskörű részvétel megteremtésének, hogy most vannak olyan sérülékeny csoportokhoz tartozó tagjai a társadalomnak, akiknek a hangja nem hallatszik. Egy olyan bizottság felállítása, amelynek feladata például a mélyszegénységben élők vallomásainak felkutatása, segítene megérteni a krízis valódi mélységét, illetve azt, hogy egy hasonló helyzetben hogyan lehet ezeket a polgárokat hatékonyan megvédeni. Az ilyen csoportok bevonása továbbá segítené azt, hogy a sérülékeny csoportok tagjai is egyenrangú félként, valódi állampolgárként jelenjenek meg.

A krízis feldolgozására létrehozott eljárásban számos kérdést kell tisztázni, amelyek közül csak néhányat emelek ki. Alapvető kérdés, hogy mire terjed ki a létrehozandó eljárás mandátuma. Jelen esetben például kiterjedhet kizárólag a jogkorlátozó intézkedésekre, de bővíthető a kör a válság hatásai elleni gazdasági intézkedésekre is. Az eljárást lefolytató intézmény, illetve annak tagjainak összeállítása szintén kulcskérdés legalább két szempontból. Egyrészt a kellő sokszínűség garantálja, hogy valóban minden lényeges szempontra kiterjedjen a vizsgálat, ami a jelentés elfogadottságának kulcsa. Másrészt a sokszínű, a különböző csoportok képviseletére körültekintéssel kiválasztott szereplők hatással lehetnek arra is, hogy minél többen részt vegyenek a bizottság munkájában a polgárok, a döntéshozók és az állami szervek képviselői közül is. Ennek jelentőségét az adja, hogy fontos kérdés, mennyire lesznek képesek a jelentés írói hozzáférni adatokhoz. Az állami szervek érdekeivel ellentétes lehet, hogy a vizsgálat lefolytatásához szükséges adatokat rendelkezésre bocsássák. Azonban ha a bizottság eljárási szabályainak megalkotásával, a tagok megválasztásával a társadalom széles rétegeit sikerül bevonni, akkor ez a rizikó csökkenthető.

Komoly kockázat az is, ha a krízis feldolgozására létrehozott eljárás a kormány ellenállásába ütközik és emiatt átpolitizált lesz a működése. Erre a rizikóra mindenképpen tekintettel kell lenni minden szereplőnek. Ha megint visszanyúlunk az igazságtételi és megbékélési bizottságok példájához, akkor azt látjuk, hogy több bizottság ütközött ellenállásba azoknak a részéről, akiknek a munka sikerességéhez kulcsfontosságú információk voltak birtokában. A már említett német bizottsági meghallgatáson való részvételt is sokan megtagadták az egykori állampártból. Ugyanakkor erre a rizikóra is igaz, hogy ha a polgárok részéről az érdeklődés széleskörű, ha a részvétel magas és a társadalom olyan csoportjaiba is elér, amelyek a kormány számára kiemelten fontosak, akkor csökkenthető az állami ellenállás. Nincs válaszom minden felmerülő kérdésre, de a célom ezzel az írással, hogy elkezdjük az erről való párbeszédet. A trauma feldolgozására szolgáló eljárás kiépítésére már csak azért is megérné energiát fordítani, mert a szőnyeg alá söprés vagy az erőltetett előrenézés nem teszik semmissé a járvány okozta traumát. A veszteségeket számba vevő, a hibákat elismerő és azokból tanuló, illetve az emberek részvételét komolyan vevő eljárás azonban fontos lépés lenne nem csak egy következő hasonló helyzet hatékonyabb kezelése szempontjából, hanem egy sikeres, a közös országban közös megoldásokat kereső közösség felé is.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvezető igazgatója.