Amikor kiüresednek a szavak – Demeter Szilárdtól P. Szűcs Juliannáig

Nemrégiben jelent meg a hír, hogy a Mozgó Világ főszerkesztője, P. Szűcs Julianna a Demokratikus Koalíció előterjesztésére és vita nélkül „Több évtizedes művészettörténészi, szerkesztői és kritikai tevékenységéért, a sajtószabadságért folytatott küzdelmei elismeréseként” megkapta a Budapestért díjat.

Előre kell bocsátanom, hogy az indoklás első felével nincs gond: miért ne díjazza a DK az övéit és a díjazott csakugyan évtizedeken át mind a mai napig egy nívós lapot szerkeszt. Az indoklás második fele azonban elemzés után kiált. Egy olyan kínos ügyet dörgöl ugyanis az olvasók orra alá, ami a késői Kádár-rendszer „gyomorforgató disznósága” volt (Báron György megfogalmazása) és amit most akarva-akaratlan hőstettként igyekszik beállítani.

Ma már feltehetően csak az 50 év feletti értelmiségi korosztály emlékszik arra, amikor 1983-ban a kommunista kultúrpolitika leváltotta a Mozgó Világ főszerkesztőjét. Az ügy igazi botrány volt, mert ezután a szerkesztőség egyik tagja sem vállalta a kollaborációt és az egyetemen aláírásokat gyűjtöttek a régi Mozgó Világ mellett – bár ezzel állásukat, félévüket illetve egzisztenciájukat kockáztatták. Vagyis az történt, mint ma az SZFE illetve az Index esetében és a kockázat sem volt más – sőt talán nagyobb is, mert nyílt diktatúra volt.

Majd ez után jött P. Szűcs Julianna, akinek nem sértette erkölcsi érzékét az így megürült szerkesztőség elfoglalása. P. Szűcsnek bizonyára vannak azóta érdemei, ezt senki sem vitatja.

Legfontosabb és legemlékezetesebb tette azonban a szolidaritás és sajtószabadság nyílt szembeköpése volt a főszerkesztői pozíció elfoglalásával 1983-ban, akkor, amikor minden más jobb érzésű ember ezt visszautasította.

Mindennek megítélésén semmit sem változtat az, hogy később a Mozgó Világ is közölt kritikus írásokat. Eörsi István egy ezzel kapcsolatos mondását parafrazálva: a nemi erőszak tényállását semmiben nem változtatja meg, ha az elkövető a későbbiekben a közösülést már nem erőszakosan végzi, sőt az sem, ha közte és partnere között szeretetkapcsolat jön létre.

Hozzá kell tenni, az ügynek nem lenne ma akkora jelentősége akkor, ha P. Szűcs Julianna valaha megkövette volna azokat, akiktől anno a szolidaritást megtagadta. Ez azonban nemhogy nem történt meg, hanem az érintett 1990 óta magát állítja be üldözöttnek, gúnyosan „igazolóbizottságnak” nevezve azokat, akik egyáltalán fel merik vetni, hogy itt van némi erkölcsi probléma (ezzel a címmel 1990-ben cikket is írt). 2020-ban pedig még élcelődik is azokon, akik emlékeztetik erre az ügyre. P. Szűcs ezzel kapcsolatos mondanivalója kimerült abban a mondatban, hogy „ha nincs pardon, akkor hát nincs” – bocsánat azonban elég nehezen képzelhető el megbánás nélkül. És ez nem csak P. Szűcs magánügye már, hanem a Demokratikus Koalícióé is, amely felterjesztésével egy velejéig romlott pártállami rendszert és ennek a rendszernek elbagatellizálóját legitimálja. Példa erre, hogy 1990-ben P.Szűcs azt tartotta igazolhatatlannak, hogy a pártállami múlt vonatkozásában az MSZP a „leginkább vezeklésre” megérett párt: szerinte tehát nincsen különbség a rendszert belülről, saját túlélése érdekében átalakító és a rendszer béklyóit kívülről lerázni akaró emberek között. Mintha Antall József ugyanannyira fenntartotta volna a pártállamot mint Apró Antal vagy Gyurcsány Ferenc! Ez a szemlélet az, amely végső soron az áldozatot teszi meg tettesként.

Demeter Szilárd kapcsán többen azt kifogásolták, hogy hasonlatai azért megengedhetetlenek, mert relativizálják a holokausztot.

Valójában az Európát Soros gázkamrájához hasonlító és politikai ellenfeleit „liberárjának” minősítő kifejezésekkel nem az a gond, hogy relativizálnak egy történelmi eseményt, hanem az hogy irodalmilag rosszak, esztétikailag ízléstelenek, politikailag pedig otrombák.

Maga a holokauszt történelmi esemény és ebből adódóan folyamatosan hasonlítható és hasonlítandó is más történelmi eseményekhez – más kérdés, hogy a hasonlat csak akkor működik, ha a másik eseményhez képest nem ordító az aszimmetria.

Kínos, hogy a DK felterjesztésének és Demeter kijelentéseinek nagyon is vannak közös érintkezési pontjai. Róth Elza találóan írta a HVG.hu-n Demeter kijelentései kapcsán, hogy annak legnagyobb problémája, hogy „semmi sem jelent többé semmit, bármiféle közös nyelv és valóság felszámolandó és felszámolható, semmi sem gátolhatja az önsajnálatra épülő önigazolás féktelen tobzódását. Azt állítja ez a szöveg, hogy erkölcsi civilizációnk pusztán gigantikus szimbolikus turkáló, a holokausztot épp úgy lehet kirángatni belőle, mint akármi mást, ami megerősítheti egy ködös, őszi publicisztikában az ”egyedül vagyunk„ érzését és – a keserves szenvedés okán – igazol minden további verbális agressziót.”

Az a gondolatmenet, amely P. Szűcs Julianna kapcsán elsősorban a „sajtószabadságért folytatott küzdelmekre” asszociál, ugyanannyira nihilista, mint Demeter kijelentései, hiszen nem tesz mást, mint szimbolikus turkálónak minősíti a díjazott életét, amiből tetszés szerint ragad ki olyan elemeket, amelyeknek ugyan az erkölcshöz és a közös nyelvhez nincs köze, arra azonban alkalmas, hogy a tettest csakis áldozatnak láttassa.

Az csak szomorú, hogy P. Szűcs Julianna máig nem kért senkitől bocsánatot – bár ideje igazán lett volna rá. Elkeserítő, hogy azzal hárítja a kritikát, hogy „az igazságot, mint mondta volt Kodály Zoltán, eldönti az idő és a nép. Vagy nem.” Ez színtiszta nihilista hozzáállás. Az azonban, hogy ehhez az egyik legnagyobb ellenzéki párt, a Demokratikus Koalíció még erkölcsi lovaggá is üti őt egy kitüntetési felterjesztés formájában, majd a Fővárosi Közgyűlés ezt szó nélkül meg is szavazza, az az igazi botrány. A Fővárosi Közgyűlés tagjainak nem feltétlen kellett tudniuk P. Szűcs Julianna életrajzának részleteit. Miért volt azonban szüksége a DK-nak arra, hogy olyan előterjesztést tegyen, amivel valójában arra szolgáltat bizonyítékot, hogy semmit sem tanult és semmit sem felejtett? Amivel megalázta koalíciós társait, megalázta a Mozgó Világ régi és mostani olvasóit. Ahogyan Ambrus Judit írta az Élet és Irodalomban: „Ez a díj, illetve a díjnak ez az indoklása az ő arcul csapásuk is. Előrevetíti azt a bizarr jövőt, amelyben a mai huszonéves, magukért kiálló egyetemisták helyett a majdani sztrájktörőket plecsnizik fel néhány évtized múlva dicső szabadságharcosi múltjuk miatt.”

A jelenleg kormányzó Fidesz kapcsán sok kritika fogalmazható meg. Értelmiségiként talán a leginkább zavaró számomra a szavak értelmének tervszerű és tudatos megsemmisítése, lerombolása. Hiszen a szavak tettek.

Mit várjunk azonban attól a politikai erőtől, amely ugyanúgy semminek tekinti a közös erkölcsi fogalmakat, mint az az erő, amellyel szemben formálisan meghatározza magát?

A szerző történész.