„Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'…
Legfölebb ha omnibuszon.”
(Arany János: Epilógus)
„Jó gépkocsi jó gépkocsi
jó gép-gép-gép-gépkocsi”
(Bëlga: A gyaloglás vége)
Mit keres az úgynevezett elszármazott, amikor hazamegy? Hogyan kutat, aki már nem ott él, ahol felnőtt, ez lenne a kérdés, mármint hogy van-e az illetőnek mersze, tekintete, és akad-e mersz meg tekintet a falujából visszafelé, jó szó, köszönés, „hát te hol jártál az elmúlt húsz évben?” jellegű felvetések. Ezt járnám körbe, ha lehet, de mindjárt az elején megtorpanok, mert nincs itt járás, se lépés, a séta csak régen volt úri huncutság, meg a naplopás dicsérete, manapság az út szélén bandukolni szégyen, a csóróság megalázó mélye. Gyalog faluhelyen az jár, akinek nem futja másra, vagy elment az esze, és a szabályt feloldó kivételek – gyerek vagy kutya legeltetése, kocogás látványosan drága sportszerekben, szerelmes andalgás szoros derékfogással – egyfelől nem ide tartoznak, másfelől elenyésző a mérték.
Vidéki ember, ha célja van, ha megy, gyalog nem teszi, persze biztosan vannak dacos azértisek, de az én statisztikailag értékelhetetlen, privát benyomásaim azt mutatják, hogy a nagyvárosok körútjain kívül a nép a budira is kocsival jár (lehet, hogy a körúton belül is, de attól ez nem lesz jobb, és most nem ezt vagyok mondandó), és mindegy, mennyi a nafta, mindegy, mennyi a törlesztő, a kocsi fél órákat berreg a ház előtt, meg a postánál az árokparton, a péknél, ha sütés van, vagy ha nincs sütés, nehogy már kihűljön a verda, vagy nyáron felmelegedjen. A járó motor nem csak nyegleség, azt is üzeni, otthon vagyok, úr vagyok, az én kocsimba akkor se mer beülni senki, ha morog, az istenadta magyar nép összenőtt az autójával, abban él, azzal fejezi ki, kicsoda ő, mit akar, hová tartozik.
Tökéletesen néptelen utcákon kaptat, aki mégis gyalog jár, és nem pöröl, félreáll vagy letöröl, nem kell köszönnie senkinek, mert a sötétített üveg mögül ritkán látszik, hogy áll a sofőr orra az út szélén baktatóra, na de elég már Arany Jánosból.
Ami egészen szívszorító, hogy a falusiaknak meg a kisvárosiaknak nincs benyomásuk a saját településükről, mert akár évek óta sem jártak az utcáin, csak suhan az üveg mögött a táj, faluhelyen, az Alföldön, ahol más sincsen, csak tér, rendszeres parkolási gondok vannak, nincs elég placc az automatánál, ha jött a nyugdíj, anyuka sorban áll a masina előtt, papa meg a kocsiban várja, hogy kivegye végre mama a lóvét a falból. Nincs kocsma, mert autós ember otthon iszik, eszik, és amúgy is jobban jön ki úgy, akciós lengyel dobozossal, nincs pletyka, mert nincs interakció, az egymástól elszokott, elmart emberek idegesítik egymást, hogy a másik mindig a betegségeit sorolja, csak a halál a hír.
Másfelől meg adventi, téli estén amúgy is kockázatos a promenád, Feri bácsi használt fóliával fűt, a fojtós égett műanyagszag mögül kikacsint a szar meg a tőzeg, Eszti néni a gumicsizmák, nejlonzacskók, papírdobozok és más apró hulladék bajnoka, de akad az utcában olcsó vagy drága szén (az is büdös), idei fa, gaz, érezni az aromákat, az egész nyárra meghagyott csattanómaszlag meg parlagfű könnyen lángol, mint a máglya, és szinte aromás ebben a színes illatkavalkádban. Falun, családi körben (már megint Arany), este, ha leül a köd, és fogva tartja a szagokat, olyan fojtós a bűz, hogy lépni alig lehet; hát ki a nehézség akar sétálni?
Akinek nem telik kocsira, az is szerez bringát valahogy, sálat köt az orra elé, és teker, ahogy bír, csak a régi, áruló, elköltözött falusi, aki vendégnek jár haza, az andalog a családjával az út szélén, és közben úgy érzi magát, mint valami betolakodó, aki azért tűri a bűzt, mert akkor is be akar látni a kerítéseken, emlékezni akar, és ha mással nem, hát régi önmagával találkozni, vagy azokkal, akik erre emlékeztetik.
De olyan, mintha a régi falu soha nem lett volna, és ez nem jelenti azt, hogy most ne lenne ott semmi, vagy hogy ne dolgoznának érte sokan sokat, hogy a mai falu, általánosságban, rosszabb lenne, mint a régi, csak én nyavalygok, mert nem látom, hol van, eltakarja előlem a füst, a némaság, az üresség, hogy sehol senki.
Pedig nem akarnék én semmit, mélyen belül félős vagyok és zárkózott, csak köszönni, pletykálni kicsit, tudni, hogy volt fiatalságom, annak akadtak tanúi, jó fejek vagy becstelen alakok, meg vetélytársak, és néhány régi karcos arc, de ezek sincsenek, vagy elhúztak réges-régen, vagy oda se néznek az autóból, és hogy gondolnak-e valamit, amikor kiszállnak a sötét udvaron a kocsiból, csak a Jóisten tudja, de ő meg nem árulkodós fajta. Úgyhogy felhúzom én is az üveget, zümmög a bal első ajtóban a villanymotor, emelkedik a táblaüveg, lassan már csak a megnyugtató motorberregést hallani, meg ahogy fújja a meleget a légkondi, a gázra lépek, és elhúzok oda, ahonnan jöttem.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .