Minden nagyon gyorsan történt, megijedni sem volt idejük. Az ismeretlen a fenyőbokrok fedezékéből lépett elő, közvetlen közelről, célzás nélkül elhajította a hógolyót, és futásnak eredt. A szemüveges fiú a halántékát ért ütéstől megtántorodott, sapkája a földre került, vékony szálú ritkás haja szétzilálódott.
Soha annyira nem fagyott be a várost átszelő csatorna vize, mint azon a télen, a korcsolyázók megszállták a zsinagóga és a tanyaúti híd közötti szakaszt, ahol ilyenkor pavilonokat állított fel a városvezetés. A hangszórókból sramlizene szólt, és dobkályhán főzték a teát. A korcsolyázók surrogva száguldoztak a nyílegyenes pályán. A lány, aki születési rendellenessége miatt képtelen volt a gyors ritmusváltással járó mozgásra, nem állt be közéjük, még csak egy könnyű csúszkálás erejéig sem merészkedett a jégre, de elkísérte a barátnőit. A közelgő félévzárás, az állandó iskolai hajtás kimerítette, jólesett a frissítő hideg. Letáborozott az egyik bádogbüfénél. Teázott, és orrára húzott sállal egykedvűen figyelte a többiek bálkirálynői mozdulatait, a csetlő-botló családfőket, akik kisgyerekükkel egyensúlyoznak a síkos felületen, a fiúkat, ahogy nagyot taszítanak a lányok szánkóján, majd üggyel-bajjal, nevetve szaladnak mellette.
A csatornának ez a rövidke szakasza fűzfáival, burjánzó sásbokraival, horgászok és csónaktulajdonosok vágta kiszögelléseivel vadregényes volt, ezen a szokatlanul hideg és zúzmarás télen titokzatos is.
A lány az utolsó korty teát hajtotta fel, amikor a szemüveges fiú odalépett hozzá. Halkan köszönt, egy gyűrött papírzacskót halászott elő a zsebéből, és átnyújtotta neki. Gesztenye volt benne.
Sétálni indultak.
A lány a hídfőről még egyszer visszatekintett. A barátnői akkor értek oda, kecsesen fékezve fordítottak az irányon, és már siklottak is vissza. A mozdulattól nagy adag jégkása fröccsent a híd téglával kirakott oszlopaira.
Ballagtak tovább.
A lány nem tudta eldönteni, a szemüveges fiú félénk-e, vagy mulya. Ő törte meg a csöndet.
– A te apukád orvos, igaz?
A fiú biccentett.
Szótlanul mentek tovább.
A lányt kellemetlenül érintette az elhúzódó, suta közjáték. Megbánta, hogy engedett a kérésnek, és magukra hagyta a többieket.
– Az enyém vasutas – szólalt meg kis idő múlva újra. – De én is orvos akarok lenni!
A fiú bólintott.
– Illetőleg leszek – tódította a lány, de a fiú savanyú ábrázatát látva lelohadt a lelkesedése.
Már a temetőnél jártak, a város külterületén. Itt ritkásabban álltak a házak, és a pedáns utcaszerkezet is lazább szerkezetű volt, a belátható, nyílegyenes szakaszokat éles és váratlan kanyarok váltották. Nagyot hűlt a levegő, a lány arcát szinte karmolták a fölkavart hókristályok. A temető kerítése köré burkot vont a mind jobban leereszkedő köd, valahonnan kutyaugatás hangját hozta a szél.
A lány megpróbálta felidézni ennek a gyámoltalan orvoscsemetének az alakját az iskolából. Emlékezett az étkezői sorban állásra, ahol az alacsony termetű fiú szinte elveszett az övéi közt, és elevenen élt benne az a színjátszóköri próba is, ahol együtt készültek betlehemezésre. A darabban a szemüveges fiú sisakos pásztort alakított, különösebb meggyőző erő nélkül, és bár láthatóan kényelmetlenül érezte magát a színpadon, ugyanúgy hujjogatott a kórusban az ártó szellemek elűzésekor, mint a többiek. A zsinagóga mögött laktak, az apja reggelente fekete táskával indult el otthonról.
Mit akarhat tőle? Honnan tudja, hogy szereti a sült gesztenyét? S ha már hozott neki, miért csaknem szottyadtat. Tagadhatatlanul kedvére való volt a lovagiasság, de egyre jobban fázott. A hó sima volt, tiszta, mint amikor egyszer a Mária Kongregációban teadélutánt rendeztek, és verses énekeket olvastak hangosan az Ótestamentumból.
Szélcsend lett, a hó nesztelenül esett. Szűkült a látóhatár, lassan körvonalukat vesztették a temetőkert oszlopai, a kerítések, a háztetők. A befagyott folyó is elveszett az egyre sűrűbb ködben. A lány nem tudta pontosan, merre járnak, csak azt tudta, hogy messzebb, mint szeretné, és most már indulnia kell haza, hiszen perceken belül besötétedhet. Eszébe jutott a plébános úr legutóbbi igehirdetése.
– Tudtad – fordult a fiú felé, – hogy ez a vidék valaha mocsaras volt, és a lakosság a nádasba menekült a török elől?
– Aztán egyszer csak – folytatta –, megjelent előttük a Nádi Boldogasszony, és megígérte nekik, hogy megszabadítja őket a gonosztól, ha templomot építenek a tiszteletére.
– Lehet, hogy pontosan itt, ahol most járunk – tette hozzá, és megállt. Összébb húzta magán a kabátot.
A fiú lassan fölemelte a fejét. Értetlenül nézett előre.
– Náci Boldogasszony?
A lány sóhajtott.
– Forduljunk vissza – mondta.
Akkor lépett elő a fenyőbokrok takarásából az ismeretlen.
A hógolyó keményen koppant. A fiú a fejéhez kapott, a szemüvege hűlt helyét tapogatta. Ekkor pillantott először a lányra. Ijedten, segélykérőn. Mosolyogni próbált. Azután folyni kezdett a halántékán a vér.
A lány előkapta a zsebkendőjét, és megtörölte a fiú arcát.
Alkonyodott. A szemüveget nem mindjárt találták meg. Az egyik fenyőbokor előtt feküdt a hóban. A szára elferdült, és pókhálós repedés futott az üvegén.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .