Szendi Nóra: Könnyű

Minden idő egyben volt. Egyik nap a derűs emlékekről beszélgettünk, amelyek árnyéktalan pamacsokként úsztak folyamatos jelenének egén. Egy másik nap az anyját követelte, aki megint otthagyta őt, üvöltött velem, csapkodott felém, hogy ne érjek hozzá, a konyhába menekülve faldostam tehetetlenül az ételfutár hozta, érintetlenül hagyott túrógombócot, várva, hogy elvonuljon a vihar. Érkezéskor mindig első dolgom volt a gázra pillantani, ha nyitva felejtette, úgy elzárni, hogy ne vegye észre. Ha mégis észrevette, állította, hogy valamelyik rég halott családtag a ludas. Nyitogatják, közölte, hogy ő mielőbb feldobja a talpát.

*

Megint itt volt a nagyanyám. Nagymama mutatta is, hogy hol. Fiatal volt, mint azon a képen, intett a falon nehéz fakeretben lógó régi fotó felé, amely friss házasokként ábrázolta az ükszüleimet. Nézett rám sokáig szigorúan, pfú, de kegyetlenül tudott nézni. Nagymama megborzongott. Aztán végighúzta az ujját a szekrényen. Itt nagymama kimért, felszegett állú, gunyorosan finomkodó tónusra váltott. Kisnagyságáéknál kimenőn van a cseléd? Úgy szerettem volna neki flottul válaszolni, de nem ment. Nem ment, ismételte messzire kalandozó pillantással.

Felsandítottam a monumentálisra nagyított fotóra. Rettenetesen súlyosnak tűnt. Ükanyám fenékig érő, vastag haja pedáns rendben a fejére tornyozva. Olyan szúrósan tekintett alá a képről, le az arcát kémlelő, fiatal férje karjai közül, mint akinek túlvilági feladata szemmel tartani a családját, amelynek valamennyi tagjáról egytől egyig megvan a véleménye. Eszembe jutott, ahogy nagymama gyerekkoromban a lakásunkban sertepertélt, felcsippentve egy, az ebédlőasztalon felejtett zoknit vagy földre sodródott cukorkapapírt, majd ártatlan malíciával érdeklődött, hogy vajon ezeknek a tárgyaknak itt van-e a helyük.

*

Ükanyám három férjet temetett el. Nagyanyám nagyapja, a hatalmas fotón látható szép ember volt a második. Hastífuszban halt meg, az első világháborúban, egy hadikórházban. A tömegtemetéskor az oltott mésszel teleöntött koporsók közelébe se lehetett menni. Dédanyám apátlan árvaként, félvad utcagyerekként nevelkedett. Bátyja, ükanyám első házasságából született fia egyszer pedagógiai céllal felpofozta, miután tizennégy éves korában tetten érte egy rossz arcú motoros fickóval a kisváros tópartján. Úgy látszik, ez csak olaj volt a tűzre. Dédanyám korán megesett, néhány évvel a második világháború előtt. A felmerülő apák egymásra mutogattak, de főleg az állapotos lányt hibáztatták. Dédanyám olyanféle anyja volt nagyanyámnak, mint egy csélcsap, féktelenül jókedvű barátnő, akivel az egész világra nyelvet lehet ölteni. Hadiözvegyként trafikot igényelt ükanyám kemény kézzel fogta a lányokat: tutujgatásra nem volt idő.

*

Ahogy a második szélütése után, amelyet valamiféle büntetésként fogott fel, a rohamos pusztulás újabb és újabb területeket perzselt fel nagymama elméjében, úgy igyekezett ő maga is szisztematikusan felégetni a múltjához vezető hidakat. El akart tűnni nyomtalanul, mint aki méltatlan az emlékezésre. Még utoljára elolvasta az egykori udvarlóitól kapott szerelmes leveleket, aztán apró máglyát rakott belőlük: boszorkányság a katonásan egyforma darabkákat aprító iratmegsemmisítő gépek korában. Eltökélt nyomeltakarító munkája mellett ugyanakkor gyermeki őszinteséggel adta ki legféltettebb titkait, pontosabban számtalan változatban azt az egyet, amit egész életében kedélyeskedéssel igyekezett leplezni: hogy nem tudott igazán szeretni senkit.

*

Ükanyám sértve érezte magát, amiért egy trafikban kell rostokolnia, valójában azonban több volt a trafik, mint megélhetési forrás. A trafik tartotta össze a családot. Dédnagybátyám fizetése harmadát a trafikba adta, egy ideig még fiatal házasként is. A lányok, mihelyt munkára foghatók voltak, a trafikban árusítottak: jobban jövedelmező állás, továbbtanulás szóba sem jöhettek.

Miután ükanyám a harmadik férjét is eltemette, dédanyám talált egy magához való férfit, akit végre az anyjának sem sikerült elüldöznie. Dédanyám kikerült ükanyám fennhatósága alól. A friss házasok hónapokra eltünedeztek, szerencsét próbálni más kisvárosokban. A mulatozást is szerették, sok pénzt tehát nemigen sikerült gyűjteniük. Mostohadédapám egyszer azzal rukkolt elő, hogy tud munkát is, lakást is Pesten, adják el a trafikot, amiből alig bírnak megélni, költözzenek fel mindannyian.

Aztán persze nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzelték, egymás hegyén-hátán, egy szükséglakásban nyomorogtak. Ükanyám megöregedett, mordan leste az ablakból az idegen nagyváros utcáját. Holmija nagy részét szülőhelyén kellett hagynia. A hatalmasra nagyított esküvői fotótól azonban nem volt hajlandó megválni: ez az ágya felett függött, egyedüli képként uralva a sivár teret. Míg ő kegyelemkenyeret majszolva, ellenséges értetlenséggel figyelte a többiek jövés-menését, fiatalkori arcmása rendreutasítón tekintett le mindnyájukra. Ez a kifürkészhetetlen, szigorú fiatalasszony nézte végig magányos haláltusáját is. Unokájával ellentétben, aki pimasz serdülőként a háta mögött csúfolódott rajta, őt az első agyvérzés legyűrte. Már nem volt miért élnie. Tisztességes sírhelyre nem futotta a családnak, a köztemető egy félreeső szegletében kapott egy fejfát a legolcsóbb típusból.

*

Szegény drágám, így nevezte nagymama az ükanyámat, ahogy, míg élt, bizonyára soha. Szegény drágám, neki se lehetett könnyű.

Nagymama a szeretet hiányát bűntudattal foldozgatta, és halottak napján évről évre elzarándokolt ükanyám mind korhatagabb sírkeresztjéhez. A vége felé már nehezen járt, sajgott a csípője, kísérni kellett. Az utolsó évében összezavarodott, nem találtuk meg a sírt. Cuppogós sár volt, hosszan kellett kutyagolni a keresztig. Én olyan szerencsétlen vagyok, zokogta nagymama. Két oldalról támogattuk anyámmal. Teste, arca alig látszott a kocsi hátsó ülésén, mint aki hasznavehetetlen szemétként apró papírgalacsinná gyűrte saját magát. Úgy érezte, elbukott: mindenben. Várta a nagyanyja pofonját, a harmadik gutaütést, de végül nem az vitte el.

A halála után évekig nem jártunk a temetőben anyámmal. Mi másként emlékezünk, mondtuk, de inkább csak nagymama önostorozó kényszerét akartuk lerázni magunkról. Fogalmunk sem volt, hová tegyük a hatalmas fényképet. Egy-egy falhoz próbáltuk a szüleim házában, de teljesen leuralta volna a teret, elpihent hát a padláson. Volt a képnek kisebb, kezelhetőbb változata is, ezt anyám, engedve ükanyám ellentmondást nem tűrő tekintetének, kitette a nappaliban.

*

Azt hiszem, egyedül téged szerettelek, jegyezte meg nagymama elgondolkodva, múlt időben, mintha odaátról beszélne. Veled már minden olyan könnyű volt.

Ez persze nem volt egészen igaz. A séta, a játék, a mese, a pukkadozó vihogás mások háta mögött könnyű volt. De nem volt könnyű lenyelni a számba erőszakolt falatokat, nem volt könnyű bűntudatos sírás nélkül nézni nagymama mártírkönnyeit, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy azt szerette volna, nem volt könnyű hallgatni, hallgatni, hallgatni a sopánkodását az emberek gonoszságáról és a világ veszélyeiről, és nem volt könnyű az sem, ha kamaszként visszafeleseltem rosszmájú froclizásaira, aztán addig sóhajtozott fájdalmasan, finoman utalva rá, hogy ő, ha bántják, napokig képtelen aludni, hogy végül magam járultam hozzá bocsánatért.

Azt hiszem, egyedül téged szerettelek, jutott eszembe, és eleredt a könnyem. A vége, a maga sajátos nehézségeivel, tényleg könnyű volt. Nagymama egy kicsit újra gyerek lett, és ebben a gyerekségben felnőtt az elvárásoktól és görcsöktől mentes szeretethez. Ha épp kegyes volt hozzánk az időjárás, és nem szórtak villámokat az egykori fájdalmak itt rekedt zivatarfelhői, egyéb dolgunk sem akadt, mint ráérősen búcsúzkodni, pokrócba csavarva Nők Lapja-horoszkópot böngészni, és arról beszélgetni, ami nekem a múlt volt, neki a jelen. Persze igaza lehetett: a múlt szereplői, mint réges-rég földbe szúrt fejfák, a jelenbe nyújtózkodnak, kikerülhetetlenül.

*

November volt, nem sokkal halottak napja után. Anyámnál a temető térképe, bejelölve a korhatag fejfa, hanyadik sor, hanyadik parcella, nálam néhány szál virág és mécses. Háromszor is megkerültük az erdősávot, ahol a sírnak lennie kellett. A kereszt nem volt sehol, mintha ükanyám, megunva a várakozást, sértetten magával hurcolta volna a borostyánok fojtogatta fák közül. Végül anyám talált valamit: egy törött deszkát, kikandikálva a földből.

Ha akarom, a sír. Ha akarom, egy darab szemét. A cipőm orrába lassan szivárgott a víz. Aztán egymásra pillantottunk, és eldöntöttük. Meggyújtottuk a mécsest, a deszka tövébe helyeztük. A virágokat gondosan elrendeztük. Álltunk, néztük a felejtés gyomtengeréből büszke daccal kimeredő deszkát. Feltekintettem a gallyak ágas-bogas rendszerétől millió darabkára parcellázott, szürke égre, és vártam, hogy érezzek valamit. Nagymama fellélegzését, az üknagymama kegyes megbocsátását. Tudtam, hogy helyesen cselekedtünk, mégsem éreztem semmit.

*

A tudat ismerős légkörétől távol, még ha nem is tűnik fel, a magasban valami feloldódik zajtalanul.

Olyan, mint egy egészen könnyű fátyolfelhő. Úgy úszik be, észre sem veszem, csak azt, hogy már itt van. Megáll, elidőz bennem súlytalanul. Egy padon ülök, a tavaszi napsütésben, van egy szabad ötpercem, mielőtt továbbindulnék. Talán már le is telt. Nem mozdulok. Elmosolyodom, állam enyhén felszegve. A szám nem az én szám, a mosolyom nem az én mosolyom. A kezem olyan finoman pihen a combomon, ahogy csak ő tudta tartani domború körmű ujjait. Minden idő egyben van. A rég halott családtagok is megállnak egy percre a sztratoszférán túl, hosszan, jólesőn engedik át magukon a ritkás levegőt. A fátyolfelhő, ez a pehelykönnyű nagymamaság faltól falig kitölt belülről, egyszerre tudom, milyen a nagyanyámnak lenni, ha nincs szorongás, bűntudat és ítélkezés. Béke van.

Lebegünk. Köröttünk az ég üres, egynemű kék.